2013. március 12-én előadást tartott Völgyesi Orsolya, intézetünk Újkori témacsoportjának tudományos főmunkatársa Ősi alkotmány és törvényhozói szabadság címmel a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetben. Az előadót Gyáni Gábor, az Újkori témacsoport vezetője mutatta be, hangsúlyozva, hogy Völgyesi Orsolya reformkori kutatásaival az intézetben az utóbbi időkben kevéssé hangsúlyos területen tud értékes eredményeket felmutatni.

Völgyesi Orsolya előadásának alcímével határozta meg pontosabban témáját: Versengő politikai nyelvek a polgári törvények vitájában az 1832–36-os országgyűlésen. A reformkori politikai nyelvek vizsgálata kapcsán áttekintette a témához kapcsolódó fontosabb hazai kutatási eredményeket, mindenekelőtt Takáts József, Dobszay Tamás, Kovács Ákos András, Szűcs Zoltán Gábor és Péter László idevágó tanulmányainak fontosabb megállapításait, és a 19. század első felében használatos politikai beszédmódokat leíró kategóriákat ismertette, amelyek nagy vonalakban a következők: a republikánus nyelv, az ősi alkotmányra való hivatkozás, a felvilágosult kormányzás nyelve, továbbá a kulturális nacionalizmus politikai nyelve. Kérdésként merült fel, hogy az 1832–36-os országgyűlésen fellépő reformellenzék mennyiben írta át mintegy 10-15 év alatt a politikai szótárt, és mennyire alakította át a politikai közbeszédet, illetve, hogy a reformkor első évtizedének politikai szótára milyen mértékben épült rá a 18. század nyelvi-fogalmi eszköztárára.
Az előadó részletesebben szólt az „ősi alkotmány” fogalmának egykorú értelmezéséről (hogy a nemzet Szent István uralkodásától mindig a királlyal megosztva gyakorolta a törvényhozói jogokat), s az újabb történeti szakirodalom ezzel kapcsolatos álláspontjáról. Völgyesi Orsolya Péter László és Cieger András meghatározását idézte: az előbbi szerint az ősi alkotmány a korona és az ország viszonyos kapcsolatán alapuló, szimmetrikusan összekapcsolt és kölcsönösen elismert jogok és kötelességek szokásjogi rendszere volt. Az utóbbi szerint „ősi alkotmány”-nak azt az egymást követő nemzedékek által hagyományozott ősi (jogi és politikai) szokásrendszert tartották, amely kirajzolta az ország egységesen és töretlenül fejlődő kilencszáz, majd ezeréves alkotmányát. Az előadó a „korona és az ország” viszonyáról szólva arra is kitért – utalva Szijártó M. István kutatásaira –, hogy az uralkodó és a rendek közösen gyakorolták a felségjogok összességét: a rezervata, azaz korlátozás nélkül gyakorolt felségjogok közé a végrehajtó hatalom gyakorlása, a külügy, hadügy, gazdaság, oktatás- és egyházpolitika irányítása; a communicata, azaz a rendekkel közösen gyakorolt jogok közé pedig mindenekelőtt a törvényhozás szférája tartozott.   
Ahogy az előadás összefoglalta, az 1832. december 16-ra összehívott diéta elsődleges feladata az ország régi kívánságának, az ún. rendszeres bizottsági munkálatoknak (más néven operátumoknak) a megtárgyalása volt. A kilenc területet felölelő bizottsági munkálatok mindenekelőtt az ország gazdasági és jogi viszonyainak korszerűsítését, a közjogi berendezkedés egyes elemeinek áttekintését és átalakítását, a Mária Terézia-féle úrbéri rendelet újraszabályozását és törvénybe iktatását, valamint az oktatás, az egyházi és alapítványi ügyek felülvizsgálatát tűzték ki célul. Az 1791-es javaslatokat az 1827. évi 8. törvénycikk által kirendelt, újabb országos küldöttség felülvizsgálta és átdolgozta, a megfogalmazott véleményeket és törvényjavaslatokat a vármegyék kérésére az uralkodó hozzájárulásával kinyomtatták, s a törvényhatóságok ezek alapján alakították ki az 1832-es országgyűlés előtt az egyes területekkel kapcsolatos álláspontjukat. Az országos deputáció munkálatainak megyei vitái Barta István 1964-ben készített nagydoktori értekezése szerint döntő mértékben járultak hozzá az 1830-as évek elején jelentkező reformmozgalom kibontakozásához.  Az előadás azonban amellett is érvelt, hogy a rendek az 1832–36-os országgyűlés alatt éppen az operátumok vitáját felhasználva próbálták meg a fent említett rezerváták szabályozását az uralkodóval közösen gyakorolt, a rendi dualizmus modellje szerint kétpólusú törvényhozás hatáskörébe vonni, s a két fél között zajló „diaetalis tractatus” (viszonyos érintkezés) kölcsönös alkufolyamatába beilleszteni, s ezzel tágítani az ősi alkotmány adta kereteket.    
    Völgyesi Orsolya a viták tanulságait Kölcsey Ferenc országgyűlési szereplésén keresztül mutatta be, hiszen a Kölcsey kritikai kiadás keretében napvilágot látott, Országgyűlési dokumentumok című kötet sajtó alá rendezése során számos, eddig ismeretlen Kölcsey-beszédet, -felszólalást sikerült megtalálnia, amelyek az országgyűlési tanácskozások eddig kevéssé ismert részleteire is rávilágítanak.  Másrészt Kölcsey volt az, aki főjegyzőként részt vett az operátumokkal kapcsolatos, Szatmár megyei követutasítás megszövegezésében, s így rekonstruálható az is, hogyan módosult személyes álláspontja az országgyűlési viták hatására, s miként tudta utasításának megfelelően döntő mértékben befolyásolni az országgyűlési viták menetét.    
    Az uralkodói előterjesztésekben másodikként szereplő, öt nagy részből (törvényszékek elrendelése, törvénykezés rendje, polgári törvények, büntetőtörvénykönyv, váltókereskedői törvénykönyv) álló jogügyi munkálatnak a törvényszékek koordinációjával foglalkozó első egységét az 1833. november 22-i kerületi ülésen kezdték el vitatni a rendek. Míg az ítélőszékek elrendezésekor többé-kevésbé egyértelmű volt, hogy a változtatások szükségesek, és kellő körültekintéssel nagyobb megrázkódtatás nélkül meg is valósíthatóak, addig az 1834 májusában napirendre kerülő polgári törvények emendációja esetében már sokkal bonyolultabb volt a helyzet, hiszen a magánjog szövevényes viszonyrendszerébe való beavatkozás csaknem minden esetben összefüggésben volt a tulajdonnal való szabad rendelkezéssel, valamint az ősiség kérdésével is, sőt közvetve vagy közvetlenül magával az „ősi alkotmánnyal” s annak egykorú értelmezésével. Felsőbüki Nagy Pál, Sopron vármegye követe például kijelentette, az ősi alkotmány az ő számára egyetlen dolgot jelent, azt, hogy a nemzetnek része van a törvényhozásban, minden más csak „szisztéma”, amit a nemzet a törvényhozáson keresztül át is alakíthat.    
    Nagy vita alakult ki tehát a királyi adományokat, az özvegyek jogait, a végrendeleteket, a hitbizományokat, a királyi kincstár örökösödését és az egyházi tizedet szabályozó törvénycikkek tárgyalásakor, mikor is az ellenzék a legkülönbözőbb összefüggésekben, de a tulajdonnal való szabad rendelkezés elve mellett érvelt. Az előadás azt próbálta érzékeltetni, hogy a kívánt célok elérése érdekében a szembenálló felek miként alkalmazták a különböző politikai nyelveket és érvelési technikákat. Míg a királyi adományokról és a királyi kincstárról szóló cikkely kapcsán meghatározó volt az ősi alkotmány lényegére, eredeti szellemére való hivatkozás, addig a hitbizományok kapcsán megjelentek a természetjogi érvelés mellett a republikánus nyelv kulcsfogalmai is.  
    Kölcsey a vitákban elmondta: az 1791. évi 12. tc. alapján a törvényhozónak jogában van akár a több száz éves törvényeket is megváltoztatni vagy éppen eltörölni, s a törvényhozásnak nem a holt betűkhöz, hanem a nemzet szükségleteihez és a kor kívánalmaihoz kell alkalmazkodnia. Deák Ferenc pedig többször is felhívta a figyelmet arra, hogy míg a törvénykezésnek valóban az a feladata, hogy szigorúan tartsa magát a korábbi törvényekhez, s azokat megfelelően alkalmazza, addig a törvényhozásnak az a kötelessége, hogy a meglévő törvények hasznosságát és az alkotmánnyal való összhangját vizsgálva, a törvényhozás józan filozófiája és a mostani idők szelleme szerint hozzon új törvényeket. Deák maga is a magyar alkotmányosság lényegéhez tért vissza az egyházi tized vitája során, ahhoz, hogy a hatalom forrása maga a nemzet, s hogy a felségjogok összességét, még ha azok egy részét a nemzet át is ruházta az uralkodóra, a két fél közösen gyakorolta s gyakorolja évszázadok óta. Az előadás rámutatott arra, Deák érvelésmódja ezen a ponton a politikai közösség szerződéselvű felfogását tükrözi, király és nemzet viszonyát pedig úgy értelmezi, mint ami társadalmi szerződésen alapul. Ez az ősi alkotmány védelmében is alkalmazott érvelés az 1760-as, de főként az 1790-es évek elejétől ragadható meg, mikor is a felvilágosult abszolutizmus ellenfelei éppen a felvilágosult kormányzás politikai nyelvének (lásd társadalmi szerződés) segítségével fejtették ki politikai álláspontjukat.
Az előadást követő vitában Gyáni Gábor hangsúlyozta egy új kutatási irány, az alkotmányos és jogtörténeti megközelítés fogalomtörténeti nézőponttal való megvalósításának fontosságát. A politikai nyelv kutatását ki kell terjeszteni a reformkorra, az erre vonatkozóan már megindult kutatások összehangolására akár egy kutatócsoport felállítása is szükséges lehet. A hozzászólók (Fónagy Zoltán, Pajkossy Gábor, Tringli István) kiemelték az 1830-as évek ellenzékének tevékenységét, nyelvi térfoglalását; azt, hogy lényegében annak a nagyon tehetséges gárdának az interakciói során formálódott meg az új politikai irányzat és beszédmód, amely az 1840-es évekre már nemcsak a fogalmak értelmezésében, de nyelvhasználatában is újat hozott a politikai diskurzusban.