A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Holokauszt Emlékközpont nemzetközi konferenciát szervezett Bűn, felelősség – emlékezés. A magyarországi holokauszt hetven év távlatából címmel a 70 évvel ezelőtt megindult magyarországi deportálások emlékére a Magyar Tudományos Akadémia Székházának dísztermében 2014. április 24-én. A konferenciát Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója, intézetünk igazgatója nyitotta meg, és az üdvözlő szavak után elmondta: az Akadémia három konferenciából álló programot alakított ki a témával kapcsolatos eszmecsere céljából, melyek sorában ez a rendezvény a második.

Ezután Pálinkás József, az MTA elnöke üdvözlő beszéde következett. Az elnök megköszönte a szervezőknek munkájukat, és külön köszönetet mondott a külföldi vendégeknek és előadóknak a részvételért és hozzájárulásért. Az emlékezés, mondotta, szoros kapcsolatban áll önazonosságunkkal és emlékeinkkel, hagyományainkkal és kultúránkkal, erkölcseinkkel. A közösségi emlékezés többszörös felelősségére is kitért: ki kell mondanunk, mit nem szabad elfelejteni. Az események teljességének felidézésére kell törekednünk, pontosan figyelembe véve a kor viszonyait és közgondolkodását, beleértve azt is, ami abban megvetni való – hogy hitelesen mondhassuk, ilyesmi soha többé nem történhet. Az emlékezetnek két formája van, az egyiket az élők osztják meg egymással, a másik a távoli múlt rögzült, szimbolikus tartalmat nyert emlékezete. A kommunikálható emlékezet hossza mintegy 80 év, ha ezalatt nem tudjuk a közös tudat részévé tenni, ami történt, akkor valami fontosat mulasztunk el. Ez a konferencia a holokauszt emlékét, valóságosságát hivatott megmutatni és ápolni. Az emlékezet nemcsak megőrzés, hanem vállalás is, hogy nem hagyjuk veszni a szenvedés emlékét, hogy nem mentjük a bűnösöket, de csak a bűnösöket vonjuk felelősségre, és nem kollektív bűnösséget hirdetünk. Ahol az emlékezés felelősség, ott a feledés bűn. Legyen a konferencia jól hallható, tudós, tiszta szó, melyre sok év múltán is hivatkozni lehet, mint torzítástól mentes forrásra.

Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója üdvözlő beszédében őszinte nagyrabecsüléséről biztosított minden kedves vendéget a tudomány egyik hazai fellegvárának patinás falai közt. Ez egy pontos és jelentős tudományos fórum, sok év elhallgatás után örvendetes, hogy hazánkban egyre inkább jelen van a holokauszt kutatása, az az iránti érdeklődés. Számos kutatási eredmény, könyv látott napvilágot, ma már könnyebb a kutatás, fellendültek a vidéki levéltári kutatások is, nincsenek már lezárt anyagok, és figyelemre méltó eredmények születnek. Az előadó megemlítette Randolph Graham professzor munkáját a kérdéskör vizsgálatában. Változott a magyar hozzáállás, mondta, de a szembesülés útja nehéz, számos akadályt kell leküzdenünk. A holokauszt nemzeti tragédiaként való befogadási képessége fejlődött, de a teljes integrációtól még messze vagyunk. Alapkérdés maradt a felelősség problémája. A történtek helyes megítélése az új nemzedéknek is feladata. Az új eredmények az oktatásban, tanárképzésben már hasznosulnak, de még számos feladat maradt. Vizsgálni kell a magyar menekültpolitikát, fontos téma a hallgatás összeesküvésének jelentősége. A mai konferencia ismét egy lépés a bűn és az emlékezés tudományos analízisében.

Heisler András, a Mazsihisz elnöke beszédében kiemelte: az idő sürget bennünket. Talán ezért is van oly sok vita, félreértés és bántás az emlékezetkultúra terén: mindenesetre lát arra esélyt, hogy hitelesen tudjunk emlékezni a múltra. Felidézte a Babilóniában született Hillél, a híres ókori talmudi mester és tanító bölcsességét: „Ne különülj el a közösségtől, ne bízd el magad halálod napjáig, ne ítéld el felebarátodat, míg helyzetében nem voltál, ne mondd érthetetlen dolgokra, hogy idővel érthető lesz, és ne mondd: majd ha ráérek, tanulok, mert hátha nem fogsz ráérni.” Fontos és szükséges, hogy a tudósok, történészek ne különüljenek el egymástól, szükséges, hogy ne ítéljük el felebarátainkat, ne bízzuk el magunkat, és ne fogadjuk el a dolgokat érthetetlennek.
A kisebbségek azok a csoportok, melyek legjobban tudják „szenzorálni” társadalmuk állapotát. Romák, melegek, zsidók – ha kirekesztést, elutasítást éreznek, ez a kisebbségi szenzor jelzi, hogy valami nincs rendben a társadalomban. A bölcs kormány tehát követi a kisebbségek hangulatát. Mi, zsidók ma aggódunk, problémát érzékelünk. Az ország vezetői által sokszor szépen megfogalmazott gondolatok és nyilatkozatok melletti tettekből ugyanis nem mindig érezzük, hogy mindnyájan tanultunk volna a történelemből – fogalmazott Heisler András.
A nyitóünnepség végeztével kezdődött a délelőtti ülésszak, melyet vezetője, Ormos Mária nyitott meg. 1944 óta már a negyedik generáció növekszik fel, mutatott rá a történész. Ennyi idő alatt a történelmi katasztrófák emléke általában megkopik, és elszenvedői a fájdalmat már enyhülni érzik. A holokauszttal azonban nem ez történik. A kérdés, hogy miért nem? A Holokauszt különleges történet: minden más nagy felfordulás két okból szokott keletkezni: vagy hadak állnak szemben, majd a győztes nagy pusztítást visz véghez, vagy egy elnyomott népcsoport lázad fel, és ezt a lázadást leverik, majd bosszút állnak rajtuk. Az európai zsidóknak nem volt országuk, nem volt hadseregük, nem szőttek összeesküvést, nem lázadtak, még csak önvédelmüket sem szervezték meg. Ők csupán vallásuk vagy elődeik vallása miatt bűnhődtek. A másik sajátosság a shoa utóélete és annak fázisai, az 1960-as években kezdődő nyílt diskurzus és az arra jelentkező visszahatás – sokan elkezdték relativizálni vagy akár tagadni. Magyarországon nincs tagadás, inkább a felelősség elhárítása lehet problematikus. A konferencia fő célja, hogy ezt a magyarországi szembenézést elősegítse.

Roger Griffin, az Oxford Brookes University tanára Fasizmus, nemzetiszocializmus, holokauszt címmel tartott előadást. Az akadémikus világ eszközei, mint mondotta, elégtelenek ahhoz, hogy megértsük ezeket az eseményeket. Alázattal kell viszonyulnunk a témához, a kutató nem volt kitéve kínzásnak, szenvedéseknek, és tudatában van, hogy bár próbálja megérteni, de messze áll a valódi megértéstől. A népirtásért felelős emberek, mutatott rá Griffin, nem bűnözők voltak: az állam felhatalmazása tetteiket erkölcsössé tette, szent küldetéssé, amit az emberiség érdekében kellett végrehajtaniuk. Ez egy perverz koncepció, mégis meg kell értenünk. Az előadó felvetette az emlékezés és a megemlékezés közti különbség fontosságát. A holokauszttal szemben egy különleges egzisztenciális kötelezettségünk van: hogy megpróbáljunk személyesen kapcsolatba lépni az áldozatokkal. A megfelelő hozzáállás keresésére példa a török miniszterelnök nyilatkozata az örmény népirtásról, melyben közös fájdalomról, közös felelősségről beszél. A történetírás komplex igazságokkal, összefüggésekkel foglalkozik, ennek a felelősség és motiváció is része. Meg kell állapítanunk az ismétlődő mintázatokat és fel kell ismernünk a kollektív erőket, közösen létrehozva egy mélyebb tudást. Nem segít, ha a magyar zsidóság kiirtását bűncselekményként értelmezzük. Mindez társadalmi konstrukció. Mint bűnt, nem lehet megmagyarázni, hisz az elkövetők számára nem volt bűncselekmény. A gonosz fogalmának használata nem sokat segít a történelem és a nácizmus kutatóinak. A nácik többnyire nem patológiás személyiségek voltak, a nácizmus egy alapvető emberi ösztönt használ üzemanyagul. Hogyan lettek tehát hétköznapi emberek részei milliók legyilkolásának? Egy ideológia egy utópiát vázolt fel, melyben már nincsenek ott az emberi lények bizonyos kategóriái. Ezek a kategóriák már nem teljesen emberek, démonizáltak, morális kötelességünk őket elpusztítani. Pol Pot, Mao, a bolsevikok, a nácik ideológiáiban mindig megjelennek azok az erők, melyeket el kell törölni. Akik ezt végrehajtják, morális engedéllyel rendelkeznek a gyilkolásra. Az extremizmus társadalmi dinamikájáról szólva az előadó elmondta: a fanatizált emberben működésbe lép egy másik verzió, egy hősies személyiség, aki ölhet, elpusztíthatja a gonoszt. Ez a hősies alternatív lény belép egy történetbe, és a „hősies megkettőződés” folyamatában mindaz, amit egy ilyen személy tesz, már nem bűncselekmény, hanem hősies, szent kötelesség. A fanatizált társadalmakban ez kollektív jelenség: „felkelnek, fogat mosnak, és elkezdik a munkát: a harcot a gonosz ellen.” A fanatikusnak nincsenek kétségei a jót és a rosszat illetően. Az emberi lény egyik alapvető jellemvonása a hősies megkettőződés, különösen férfiakra jellemző. ilyenkor a világ nagyon egyszerű, tudjuk, kit kell elpusztítani, kit kell megőrizni, gyógyítani. A fanatizmusnak ugyanakkor van egy higgadt, hivatalnoki verziója is, mint a náci hivatalok, ahol az ott dolgozók higgadtan döntöttek életről és halálról. A nácizmust tanulmányozva látjuk, hogy a zsidók csak a kiirtandók egyik kategóriája voltak. Auschwitz számukra nem tömeggyilkosság volt, hanem purifikáció, megtisztítás, szent gyilkolás, akárcsak „9/11” az araboknak: az áldozati állat leölése.
Mit tehet ezen folyamatok ellen az akadémiai tudomány? „Békés dzsihádot” folytathatnak a fanatizmus ellen, kétséggel, bizonytalansággal, komplexitással operálhatnak. Meg kell tanítani a nemzeteknek, hogy a világ sokszínű, komplex jelenség, ahol helye van a kétségnek, mert amíg továbbra is vannak csoportok, melyek szerint gyilkolni szent kötelesség, addig „a méh, mely Hitlert adta a világnak, még ma is termékeny”.

Dan Michman, a Yad Vashem intézet vezető történésze és a Bar Ilan Egyetem professzora Új eredmények a holokauszt történetének kutatásában címmel tartott előadást. Elmondta: a jelenlegi kutatások alapján kiegyensúlyozott képet bemutatni szinte lehetetlen. Az 1980-as évek elejéig nem is volt tudományos holokauszt-kutatás, ekkor vált önálló területté, és már nem a nácizmus vagy a fasizmus részeként kutatták. A kérdést egyre inkább vizsgálják teoretikusan is, például a történelem és emlékezés viszonyát. A kutatás méretei már önmagukban lenyűgözőek – évente kb. 4000 könyvet kap a Yad Vashem könyvtár. Michman ismertetett egy hipotézist, miszerint a nyugati elmében megfogalmazható történelmi közérzet két pólusa két rövid, erőszakos történelmi esemény, a francia forradalom és a holokauszt. A kommunista diktatúrák bukása után nagy változás állt be a kutatásban, rengeteg anyag vált elérhetővé. Immár kelet-európai holokauszt-helyszíneket is meglátogathattak a kutatók. Ugyanakkor számos, a kommunizmus alól felszabadult országban szélsőséges nacionalizmus ütötte fel a fejét, ezek igyekeztek blokkolni a hivatalos kutatást, relativizálni a történteket. Számos tömeggyilkossági helyszínt tártak fel, szinte Kelet-Európa tűnt a holokauszt központi színterének, de a két világháború közti osztrák és német társadalmak folyamatainak elemzése nyomán enyhült a hangsúly. Ma már tudjuk, hogy az Endlösung nem volt gondosan kitervelt program, de végül, számos kudarcos kísérlet után nagyüzemi módon megvalósították. A helyi társadalom sok esetben együttműködött, nem német népek esetén is.
A genocídium kutatása gyorsan nemzetközi státuszt nyert. Eleinte csak a holokausztot értették alatta, de később számos népirtásra alkalmazták. Így össze lehetett hasonlítani más eseteket is, az emberi viselkedés ilyen megnyilvánulásaival. A holokauszt „egyedisége” inkább filozófiai és nemzeti identitási kérdés, mint tudományos. A genocídium-kutatásokról elmondható, hogy gyakran nem tekintik a holokauszt részének (és ez egy félreértés, torzítás) a korábbi dejudaizáló folyamatokat Németországban, az állam, a gazdaság, az emberi elmék terén. Felmerültek a jellegzetes holokauszt-szerepkategóriák: tettesek, áldozatok, nézők. Utóbbi kategória túl egységesítő. Néha több kategória is érvényes egyszerre, pl. Bulgária esetén, ahol a helyi zsidókat megmentették, a macedóniaiakat deportálták. A zsidókat dolgoztató ipar képviselői például elkövetők voltak vagy nézők? Egy másik nagy kérdés, hogy a csupán a 12 évig létező náci rendszer hogyan tudta ezt megvalósítani? Ekkora méretű folyamat csakis óriási német és európai részvételt feltételezhet: építészek, bírók, vasúti tisztviselők, és mások együttműködését. A holokauszt, úgymond, „európai projekt volt német kezdeményezésre”. Az áldozatok kutatása egyre inkább hangsúlyt kap. Hogyan viselkedtek maguk a zsidók? Ezt korábban beárnyékolta az elkövetők kutatása. Végül Michman megemlítette a magyar kutatásra váró feladatokat, például a fővároson kívüli események feltárása tekintetében. A soha nem látott olajozottság és sebesség, mellyel a magyarok összegyűjtötték s deportálták a zsidókat, figyelemre és kutatásra szorul.

Romsics Ignác, az egri Eszterházy Károly Főiskola professzora A numerus clausustól a holokausztig. Folyamatosságok és megszakítottságok címmel tartott előadást. Az 1920-as törvény a felsőoktatásban részt vevő zsidók számát a korábbi egyharmadról 6%-ra kívánta csökkenteni abban az országban, ahol példátlan módon jelen volt a zsidó kultúra, és sokan még a 20. század elején is hittek a két nép összeolvadásában. A század elején már voltak olyan hangok, melyek „nemzeti veszedelemnek” tekintették a „zsidó térhódítást”. Az első világháború kiélezte az összes társadalmi ellentétet, a zsidó‒nem zsidó ellentétet is. Új sztereotípiák is születtek. A hadiszállításokat végigkísérte a korrupció, és a hadiszállítók a társadalomszerkezetnek megfelelően leginkább zsidók voltak, akik a társadalom szemében könnyen a zsidóság képviselőivé váltak. A háború végére Bihari Péter szerint már a levegőben volt a zsidók–nem zsidók közti „nagy leszámolás”. Nem tudni, hogy ez valóban így lett volna összeomlás és forradalmak nélkül is, hisz a háború végéig a látványos zsidó gazdasági sikerek ellenére a történelmi magyar elit szilárdan kézben tartotta a politikai hatalmat. A polgári forradalom és a kommün vezetői között már nagy volt a zsidók aránya, a kommünben már mintegy 2/3 rész. Ez nyilvánvalóan elfogadhatatlannak tűnt a régi elit számára. Ráadásul radikális döntéseik, melyek persze a zsidóságot ugyanúgy érintették, különösen zsidóellenességek szítottak. A térség szakértőjének számító Seton-Watson már akkor egy, az oroszoknál is nagyobb magyar pogromot vizionált. Mitológiává formálták a már meglévő vélekedéseket, hogy a kommunizmus a zsidók uralma. A fehérterror, a nemzeti hadsereg büntetőakciói már nemcsak antikommunisták, hanem antiszemiták is voltak. E légkörben hozták meg a törvényt. Az előadó további szélsőjobboldali intézkedéseket, terveket is ismertetett. A szociáldemokraták és liberális pártok a numerus clausus eltörlését követelték. Bethlen itt is az arany középutat választotta, nem engedte a szélsőséges intézkedések és propaganda térhódítását. Ugyanakkor ő is úgy vélte, hogy „van zsidókérdés az országban”, de ennek megoldását nem a jogegyenlőség felrúgásával képzelte el, inkább a magyar társadalmat akarta a zsidókon kívül is erősíteni – ő és Klebelsberg ebben az értelemben nem is volt a numerus clausus ellen. Szolid irányvonalát utódai is folytatták, még Gömbös is. A változás Darányi alatt következett be. A gazdasági válság alatti feszültségeknek köszönhetően a liberális európai nagyhatalmak háttérbe szorultak. Az elégedetlenség talaján szélsőjobboldali pártok alakultak, melyek a zsidó szellem könyörtelen kiirtását célozták. A másik tényező a magyarokkal szoros gazdasági-politikai kapcsolatot ápoló Németországban kibontakozó antiszemitizmus volt. A zsidók rovására történő egzisztenciális előnyszerzés vágya erősödött a magyar társadalomban. Zsidótörvény született, amit sokan megszavaztak, és Horthy sem akadályozta. Bethlen és köre ezt megengedhetetlennek tartotta, és 59 keresztény magyar író, művész is tiltakozott. Az újabb zsidótörvény szigorított a feltételeken, és 220 ezer magyart fosztott meg kenyérkeresetétől, ennél sokkal többet pedig a magyar társadalom közösített ki. Mindez szembefordulást jelentett a dualizmus elveivel. A jobb egzisztenciára vágyó körök kikövetelték ezt a durván diszkriminatív törvényt. A második világháború tovább súlyosbította ezt a helyzetet, ennek ellenére a háború alatt a magyar zsidók helyzete jobb volt, mint a környező országokban, nem volt pogrom és deportálás, gettósítás. 1944-től került igazán veszélybe az életük. Kállay politikájával remény volt a zsidóség túlélésére, a német megszállással azonban a helyzet megváltozott. Akadtak prominens magyar közéleti személyiségek, főpapok, akik felszólaltak Horthynál ez ügyben. Ő végül saját, jól felfogott érdekében és a fővárost védve leállította a deportálásokat. Mintegy 340-360 ezer katona és közel félmillió zsidó halt meg, ami nemcsak zsidó, hanem magyar társadalmi tragédia is volt. Levezethető-e mindez a hazai antiszemitizmusból? A magyar állam és társadalom felelősségének elismerése mellett ez nagyrészt a német katonai döntésnek köszönhető. A magyar politika szembefordult a modern civilizáció elveivel, de még nem jelentett népirtást. Azt a német döntések hozták meg, a felelősség tehát közös.

Molnár Judit, a Szegedi Tudományegyetem munkatársa A zsidók utazásának korlátozásától korlátlan deportálásukig címmel tartott előadást, melynek bevezetésében a megszállástól a Sztójay-kormány leváltásáig terjedő időszakban a zsidók utazásának korlátozásait ismertette. A megszállás napján a határ menti csendőrőrsök utasítást kaptak, hogy ne engedjék ki a határon a menekülő zsidókat, és adják át őket a német hatóságoknak. Már korábban sem volt kívánatos, hogy a zsidók gépjárművel rendelkezzenek. Ezeket nyilvántartásba vették, majd kormányrendelet tiltotta meg, hogy saját járművet használjanak, vagy rendőri-csendőri engedély nélkül tömegközlekedésben, vasúton utazzanak. Egyedi utazási engedélyt lehetett kérvényezni. Pest vármegyében például nem volt szabad Budapestre költözési engedélyt adni. A gyűjtőtáborokban is tilos volt engedélyt kiadni: a rendelkezésnek az ungvári események álltak a hátterében, ahol az aljegyző hagyta, hogy prominens zsidók kijárjanak a táborból és Pestre futárszolgálatot szervezzenek.
Az előadó számos bizalmas parancsot, intézkedést, tárgyalást ismertetett. Április 22-én kezdődtek a szállítási tárgyalások. A gyalogmenet is felmerült a deportálás technikai nehézségei miatt. Végül a Balkánra katonákat és hadianyagot tömegével szállító és üresen visszatérő vagonok százainak segítségével tudták gyors iramban deportálni a zsidóságot. A művelethez 110 szerelvényt terveztek használni, kocsinként kb. 70 fővel, akik 2 napra 40 dkg-nyi fejadagot, és vagononként egy kanna vagy vödör vizet kaptak, plusz egy vödröt vécének. Főként gabonaszállító vagonokban utaztak, ami a levegőtlenségből kifolyólag a marhavagonoknál rosszabb körülményeket jelentett. Nem utasok voltak, hanem szállítmányok, melyek szállítási díját az elkobzott vagyonból utalták ki a MÁV-nak. Végül 147 szerelvényen 434 ezer zsidó hagyta el az országot. Ferenczy László, a művelet egyik fő magyarországi irányítója azt vallotta, hogy mikor megtudta, mi történik a zsidókkal Németországban, rögtön menteni igyekezett a megmaradtakat – fennmaradt jelentései azonban ezt cáfolják. Összegezve: a rendeletek mindössze korlátozták a jogfosztott zsidóság utazását. Eközben azonban bizalmas rendeletekkel, szóbeli utasításokkal magyar zsidók százezreit küldték németországi „munkára” (csecsemőket és öregeket is), valójában megsemmisítésre. „Hogy a zsidók hová mennek, minket végeredményben nem érdekel” – a Sztójay-kormány intézkedéseinek summája ez az idézet.

Ungváry Krisztián (OSZK) Zsidómentő? Horthy Miklós sajátos szerepe, 1938–1944 című előadásában öt kérdéskörben vizsgálta a Horthy-legendák – közülük is elsősorban a zsidómentő tevékenységére vonatkozó legenda – valóságtartalmát. Az első részben arról beszélt, hogy noha Horthy zsidókkal kapcsolatos álláspontját változatlannak tekintik, valójában 1938-tól 1944-ig jelentősen megváltozott. 1938-tól ellenérzéssel viseltetett a zsidótörvényekkel szemben (a második törvényt már „túl embertelennek” tartotta), de szentesítette azokat, és azok eredményével nagyrészt egyet is értett. Második pontban Ungváry Krisztián azt a hiedelmet vizsgálta, hogy a kormányzó 1944-ig nem tudott a zsidók megsemmisítéséről – erről az előadó közvetett bizonyítékaival alátámasztva állította, hogy Horthy és környezete rendelkezett információval a zsidók európai sorsáról. A harmadik pontban arról esett szó, mibe is egyezett bele Horthy 1944 márciusában Klessheimben, ahol tényként közölték vele Magyarország megszállását. A németek két feltétele az intenzívebb magyar háborús részvétel és a zsidókérdés megoldása volt, amelyeket Horthy elfogadott. A negyedik vitapontban Horthynak a német megszállás alatti tevékenységét vizsgálta. Az általános nézet szerint Horthy visszavonult az ügyektől, ám Ungváry szerint ez sem így volt. Bár azt valóban nem tudhatta, milyen viszonyok vannak a deportálások során, azzal tisztában kellett lennie, hogy a zsidóságra pusztulás vár. Az ötödik pont Horthy szerepét vizsgálta a deportálások leállításában: Horthy a cselekvésre igencsak „erőtlenül” szánta el magát, és akkor is főként a szövetségesek nyomására. Az előadó összegzésében kifejtette, hogy véleménye szerint Horthy nem akarta „megmenteni” a zsidóságot, hanem csupán azt szerette volna elérni, hogy ne kompromittálja magát a deportálásokkal. Éppen ezért úgy véli, Horthy szerepe miatt ízléstelen róla Magyarországon közteret elnevezni. Ma Magyarországon kormánypolitika a holokauszt miatti bocsánatkérés, és áttételesen a szerecsenmosdatás. A történész végezetül arra figyelmeztetett, hogy a jelenlegi politikai és társadalmi folyamatok a történettudomány teljes semmibevételével fenyegethetnek.

Borhi László (MTA BTK TTI) A szövetségesek katonai-politikai céljai és a magyar holokauszt című előadását azzal a tézissel kezdte, hogy a magyar holokauszt nem következhetett volna be Magyarország német megszállása nélkül. Borhi (az amerikai politikai iratok körében végzett) kutatásai alapján bizonyította, hogy a nyugati szövetségesek egyértelmű politikája az volt, hogy kikényszerítsék Magyarország és Románia német megszállását. Az Egyesült Államoknak már 1943 őszén az állt érdekében, hogy Magyarországot megszállják a németek, hiszen kitűzték a partraszállás helyét, és egy újabb front megnyitása Közép-Európa területén jelentős német haderőt vonhatott el a nyugati frontról, ezzel is megkönnyítve az amerikai csapatok tervezett európai partraszállását.
A történész kutatásaiból kiderült, hogy 1944. március 16-án három angol ejtőernyős ért földet Battonyánál, akik, állításuk szerint, egyenesen Franklin D. Roosevelt elnöktől hozták a különbéke feltételeit, köztük azt, hogy a háborúból való kiugrás esetén az országot szövetséges (a magyarok által inkább angolszásznak értett) csapatok szállják meg. Ez utóbbi kitétel, ma már tudható, csak a magyar vezetés megnyugtatását szolgálhatta. A „Veréb különítményesek” – mint az OSS és az amerikai vezérkari főnökök irataiból kiderül – politikai tárgyalásokra nem kaptak felhatalmazást, csupán kapcsolatfelvételre, szabotázsakciók végrehajtására és hírszerzésre. Az állítólagos feltételek azért sem stimmelhettek, mivel már 1943 decemberében eldőlt, hogy a szövetségesek nem szállnak partra a Balkánon (bár ebben Budapesten még 1944 márciusában is bíztak), az amerikai külpolitikát a háború alatt irányító vezérkari főnökök pedig kilenc nappal a német megszállás után, március 28-án egy feljegyzésben azt is rögzítették: csapataik nem vesznek részt Magyarország felszabadításában. A „Veréb misszióról” ráadásul a német titkosszolgálat is tudott, végül ez váltotta ki a Margaréta-terv – Magyarország megszállásának terve – végrehajtását. Mindezzel az amerikai vezetés is tisztában volt (már azt is tudta, hogy a német titkosszolgálat tud a magyar kiugrási tárgyalásokról), mint ahogy azzal is, milyen következményei lehetnek Magyarországon a német megszállásnak, hiszen ezt a magyar fél hangsúlyozottan ismertette. A Foreign Office, a brit külügyminisztérium is figyelmeztetett rá: Magyarország német megszállása következtében elpusztulhat az akkor már utolsó nagyszámú európai zsidó közösség, amely addig ugyan jogaiban korlátozva, de gyakorlatilag biztonságban élt Magyarországon, hiszen a magyar kormány nem tesz semmit a zsidók elpusztítására. (Nagy-Britannia ezért nem is sürgette annyira a magyar kiugrást.) Az amerikai vezetés erre azonban azzal az érvvel válaszolt, hogy háború van, és néhány százezer ember élete már nem számít. (Erre Borhi konkrét idézetet hozott az amerikai politikai iratokból.) A magyar kiugrási kísérlet sikertelensége tehát nem a magyar fél hibájából elszalasztott lehetőség volt, hanem a szövetségesek katonai érdeke. Az amerikai vezetés katonai érdekei miatt gyakorlatilag feláldoztak egy olyan országot, ahol az európai zsidóság legnagyobb tömege élt.

Karsai László (Szegedi Tudományegyetem) Mit tudhatott a magyar zsidóság? Hírek, információk, tudósítások a holokausztról a magyar sajtóban, 1941–1944 című előadásában hangsúlyozta: nem az információ, hanem az erő, a képesség, az akarat hiányzott, hogy az akkori helyzetet a zsidók megfelelően értékeljék. A cionisták tudták, mi történik a zsidókkal Európában a németek által megszállt területeken, de nem figyelmeztették társaikat. A Zsidó Tanács felelőssége ebben óriási. A magyar zsidók a magyar sajtóból is alapvető információkhoz juthattak volna minderről. A magyarországi rendszer autoriter volt, de a német megszállásig zavartalanul működött, és a különböző sajtótermékek is viszonylag szabadon megjelenhettek. Az 1939-ben Magyarországon megjelenő 1379 időszaki lap 25%-a politikai volt, mindenféle irányultsággal, kormánypárti, kisgazda, szociáldemokrata, szélsőjobboldali, és létezett 3 zsidó lap is. (A „Múlt és Jövő” című zsidó lap 1944 márciusáig, tehát a német megszállás pillanatáig megjelenhetett.) A zsidó lapok közül egyik (az asszimiláns zsidók lapja) egyáltalán nem írt a zsidóüldözésekről, de a másik két lap elég pontos adatokat közölt pl. a lengyelországi gettókról, az akkori zsidók létszámáról, amiből kiderülhetett volna a figyelők számára, hogy zsidók milliói tűntek el Európában. A magyar sajtónak elég jó hírforrásai voltak és szabadon – és pontos adatokkal – beszámolt az európai zsidóüldözésről; aki figyelt erre, az pontosan tudhatott a lengyel, szlovák, cseh, román zsidók „eltűnéséről”. Kállay Miklós miniszterelnök kijelentése is figyelemfelkeltő lehetett volna, miszerint „Magyarországon több zsidó él, mint egész Európában együttvéve.” A magyar vezetők álláspontja a zsidókérdésben az volt, hogy humanitárius módon kívánják megoldani, pl. a háború utáni kitelepítéssel, de semmiképpen nem deportálásokkal.
Karsai László végezetül hangsúlyozta: ha nem szállják meg Magyarországot a németek, akkor a zsidók döntő többsége túlélhette volna a holokausztot. Ha a megszállás után Horthy erőteljesebben védte volna a magyarországi zsidókat (mint Pétain marsall a francia zsidókat), több százezerrel többen élhették volna túl a vészkorszakot. De akkor is több tízezerrel többen élhették volna túl a Soát, ha a zsidók között többen lettek volna képesek és hajlandóak is megfelelően értékelni a holokausztról rendelkezésükre álló információkat.

David Cesarani (Londoni Egyetem) Eichmann Budapesten című előadásában Adolf Eichmann magyarországi tevékenységét mutatta be. Felvázolta Eichmann életútját, nézeteit, karrierjét, valamint a német vezetésben betöltött pozícióját, szerepét, annak alakulását, majd a magyarországi eseményeket. Magyarország megszállásának nem a „végső megoldás” volt a célja, hanem Magyarország kiugrásának megakadályozása, németbarát kormány hatalomra juttatása, és természetesen a gazdasági igények kielégítése: utánpótlás, élelmiszer-szállítmányok biztosítása, és nem utolsósorban a budapesti zsidó vagyon megszerzése, amelyekről szinte mesebeli hiedelmek éltek a németek körében. Eichmann szerepe viszonylag kicsi volt, inkább csak végrehajtója volt egy bonyolult rendszer utasításainak. Céljai között szerepelt a zsidó hatalom elpusztítása, a zsidó vagyon megszerzése, a munkára való deportálások megszervezése, a munkára nem alkalmasak likvidálásának megszervezése, és mindezek közben a varsói eseményekhez hasonló történések elkerülése. Mindehhez helyi szövetségeseket kellett szereznie, és Sztójay miniszterelnökben, Jaross Andor belügyminiszterben, valamint Endre László és Baky László államtitkárokban ezt meg is találta. Nélkülük Eichmann gyakorlatilag nem sok mindent tehetett volna. Taktikájában először a zsidó szervezetek megfélemlítése szerepelt, majd a Zsidó Tanács felállítása, a félrevezetés, majd a zsidóellenes törvények bevezetése; vagyonelkobzás, gettósítás, végül deportálás május 15-től. Cesarani hangsúlyozta, hogy Horthyt figyelmeztették a szövetségesek, hogy a deportálásoknak súlyos következményei lesznek, és mivel Horthy tudta, hogy Németország el fogja veszíteni a háborút, engedményeket akart tenni a szövetségeseknek, és ez vezetett a deportálások leállításához.

Piot Forecki (Poznańi Egyetem) Emlékezetpolitikai viták Lengyelországban című előadása a holokausztról Lengyelországban folyó vitákat mutatta be. A rendszerváltás előtt Lengyelországban tabutéma volt a lengyel zsidóság története, csak 1989 után lehetett beszélni róla. A több évtizedes kollektív hallgatás azonban szakadékot okozott a kollektív memóriában, és az 1989 után meginduló közbeszéd a második világháborús zsidó‒lengyel viszonyról erős érzelmi reakciókat keltett. A holokauszt-megemlékezések szaporodása problémát jelent a lengyel társadalom számára. A hallgatás megtörésére már az 1980-as évektől történtek kísérletek (Shoah c. film 1985-ben a lengyel antiszemitizmusról, Jan Błoński könyve 1987-ben), de igazából az 1990-es évektől jelent meg mint téma a lengyelek és zsidók viszonya, a lengyel antiszemitizmus, a zsidók ellen lengyelek által elkövetett bűnök kérdése, a lengyelek részvétele a holokausztban. A kérdések felvetését hosszú és intenzív vitasorozat követte, amelyhez a lengyel társadalom szinte minden rétege hozzászólt, nem ritkán érzelmekkel és indulatokkal telve. Úgy tűnik, ez olyan problémája a lengyel társadalomnak, amelyhez egyelőre nem tud tárgyilagosan viszonyulni. Egy olyan képpel kellene szembenézniük, amelyben a lengyelek nemcsak mint a háború elszenvedői jelennek meg, hanem mint a zsidók elleni bűnök elkövetői is, ami nem fér bele az áldozati hős pozíciójába szorult lengyel kollektív tudatba; sőt kikezdi a lengyel nemzeti identitást. (Erről beszélnek J. T. Gross publikációi, 2000, 2008, 2011.) 2012-ben az „Azután” c. film kapcsán (amely a jedwabnei események után játszódik, bemutatva a „hallgatás összeesküvését”, amely a lengyelek részvételét követte a zsidók likvidálásában) ismét fellángolt a vita, mintegy „viktimizációs versenyt” kialakítva a zsidók és a lengyelek között. A lengyel kollektív emlékezet a lengyel „ártatlanságra” épít, és az önvédelmi mechanizmusok megnehezítik, hogy Lengyelország elismerje a második világháború idején elkövetett zsidók elleni lengyel atrocitásokat. Ugyanakkor különösen 2003 óta lassan mégis megváltozik a holokauszt-megemlékezések jellege, és megjelenik a lengyel felelősség témája is.

Kőbányai János (Budapest–Jeruzsálem) Magyarország 1944-ben a holokauszt-költészet tükrében című előadásában elsősorban Radnóti Miklós költészetében próbálta nyomon követni a zsidóság életérzését és annak változását az 1930-as évektől egészen 1944-ig. A holokauszt megjelenik a prózairodalomban is (Kőbányai János erről is írt már), de a költészet az érzelmek kifejezésével a konkrét egzisztenciális állapotot fejezi ki, amelyet az előadó Radnóti ismert sorával jellemzett: „Járkálj csak, halálraítélt” – a Horthy-korszakban ezzel lehet jellemezni a zsidó életérzést. Az előadó idézetekkel gazdagon illusztrálta mindezt, több szerzőtől is és már az 1930-as évek elejétől fogva. A költők mint látók, avagy próféták, látják a valóságot, és azt alkotásaikba emelik, így egyetlen költő életművéből is megérezhető a kor. Mindez szélesebb értelemben kapcsolódik a zsidó irodalom kérdéséhez is, miszerint a zsidó irodalomhoz minden zsidó származású írót hozzá kell számolni. Kőbányai János több zsidó kulturális antológia szerkesztése és a magyar zsidó irodalom történetének összeállítása után kétszáz év magyar zsidó költészetének antológiáján dolgozik. Munkája közben azt találta, hogy a zsidóság mélyen beágyazódott a magyar társadalomba, és nemcsak a Nyugat köreiben voltak megtalálhatóak. (Még az 1940-es években is jelentek meg zsidó költők még a konzervatív Új Idők című lapban is.) A holokauszt évfordulójára megjelenő tervezett gyűjtemény a zsidó költők életérzését mutatja be annak fényében, ahogyan Magyarország a holokauszt felé haladt.

Frank Tibor (ELTE, Budapest) Kimondhatatlan szavak: a holokauszt emlékezete Európában című előadását Scheiber Sándor emlékének ajánlotta, akit a magyar zsidó magatartás példájának tekint: a magyarságot szerető, azzal azonosságot vállaló magatartást. Az előadó több példát említett arra, hogy az 1945 utáni Európában hogyan jelent meg a holokauszt, az arra való emlékezés, az azzal való szembenézés. Idézte Wilhelm Furtwängler példáját, a neves zenészét, akinek sokáig nem bocsátották meg Hitlert és rendszerét kiszolgáló magatartását; idézte Kármán Tódor példáját, aki tudósként amerikai keretben részt vett a német tudományosság újjászervezésében, de visszautasította a német akadémiai tagságot – amelyet több német zsidó tudós elfogadott, hiszen a feladat éppen egy új Németország felépítése volt. Idézte Magyarországról Hahn István történész munkáját 1946-ból a zsidók történetéről, amely a katasztrófák és újjászületések soraként írta le azt; és idézte Bibó István „A zsidókérdés Magyarországon 1944 után” című nevezetes esszéjét, amely alapos elemzését nyújtotta a témának. A háború után a zsidókérdés egész Európát megosztotta. Frank Tibor felidézte a híres jelenetet, amikor Willy Brandt letérdelt a varsói gettó áldozatai emléke előtt, és idézett egy másik német véleményt is ugyanabból az időből, miszerint a zsidók maguk is felelősek a sorsukért (az ezt kijelentő német politikusnak távoznia kellett pozíciójából ezek után). Frank Tibor előadása végén visszatért Scheiber Sándorhoz, és idézett egy 1974-es beszédéből, amely az öröm filozófiájáról szólt. Scheiber Sándor nem sokkal halála előtt egy interjúban arról beszélt, soha nem akart elmenni Magyarországról: „Annyira össze vagyok kötve Magyarországgal, hogy nem tudom máshol elképzelni magamat.”

Készítette: Farkas Ildikó és Péterfi András