A „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport tanácskozása az utolsó pozsonyi királykoronázásról

Intézetünk és a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport Az utolsó pozsonyi királykoronázás 1830 őszén címmel tudományos konferenciát rendezett V. Ferdinánd magyar király (1835–1848) 1830. szeptember 28-án, Pozsonyban tartott koronázásának 185. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémaia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetben 2015. szeptember 29-én.

palffy1

A tanácskozást Pálffy Géza, a Lendület Kutatócsoport vezetője, a MTA BTK TTI tudományos tanácsadója nyitotta meg. Köszöntőjében szólt néhány szót a Lendület-csoportról: a Szent Korona és a magyar uralkodókoronázások 1526 és 1918 közöttipalffy2 történetét kutató team 2012 közepén jött létre Pálffy Géza vezetésével. Az Állami és nemzeti reprezentáció az újkori Magyarországon: A magyar uralkodókoronázások és a Szent Korona (1526–1916) című projekt legfőbb célja a magyar tudományosság jelentős adósságának pótlása, a Szent Korona újkori históriájának és a magyar király-, illetve királyné-koronázások 16–20. századi (székesfehérvári, pozsonyi, soproni, budai és budapesti) ceremóniáinak részletes áttekintése. Az interdiszciplináris projekt hazai és külföldi (ausztriai, szlovákiai, spanyol- és olaszországi stb.) levéltárakból szisztematikus alapkutatások segítségével gyűjti össze a koronázási jelvények és szertartások eddig ismeretlen újkori forrásait, a korona és a koronázások ábrázolásait, miközben összeállítja a legfőbb nemzeti kincsünk itineráriumát, a koronázási szertartások Ki kicsodáját, a koronázási érmek adatbázisát. Emellett kiemelt figyelmet fordít arra is, hogy egyes korszakokban kinek mit jelentett a Szent Korona, milyen eszmeiség fűződött hozzá, és milyen szerepet játszott a magyar állami, később nemzeti reprezentációban és szimbolikus politikában. Ezzel azokba a legújabb nemzetközi kutatásokba is be kíván kapcsolódni a projekt, amelyek a hatalmi reprezentáció és a szimbolikus politika különböző megnyilvánulásait, elemeit, jelképeit, szertartásait, színtereit vizsgálják. Pálffy Géza a már eddig is jelentős eredmények közül kiemelte a kutatócsoport öt megjelent önálló kötetét, közreműködésüket három nagy kiállítási katalógus elkészítésében, együttműködésüket más tematikus kutatócsoportokkal (pl. a Magyar Parlamentarizmustörténeti Munkacsoporttal), végül publikációik mennyiségét: az elmúlt három esztendőben összesen 186 publikációt jelentettek meg a csoport kutatói nyolc nyelven. Hangsúlyozta, hogy a feltárt új források és a régiek újabb szempontú vizsgálata és értelmezése nemcsak a koronázások és a magyar korona történetében nyújthat újdonságot, hanem például a 17. századi Magyar Királyság történetének újraértelmezésében. A jelen konferencia szervezője, ifj. Bertényi Iván, a kutatócsoport tagja és a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója, a reformkor időszakának ismert és elismert kutatóit kérte fel, hogy az ez ideig kevéssé vizsgált, 1830. szeptember végi, utolsó pozsonyi koronázással kapcsolatban ismertessék újabb kutatásaikat, a kutatócsoport működésének szellemében interdiszciplináris megközelítéssel.

fonagy1Pálffy Géza bevezetőjét követően az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa, Fónagy Zoltán vezette délelőtti szekció előadásai a koronázás külföldi és hazai tágabb körülményeit mutatták be: a bécsi udvart és a politikai helyzetet, a magyar rendek véleményét és magatartását, a koronázási ceremónia lefolyását, valamint a helyszínt, Pozsony városát. Az előadók ismertették kutatásaik forrásait is, köztük a már eddig is ismert, de újra megvizsgált, illetve az újonnan feltárt levéltári dokumentumokat.

Gergely András professzor (KGRE/Veritas) A magyar koronázás és a bécsi udvar címmel az eseményt tágabb történeti keretbe, a Habsburg Monarchia viszonyai, korabeli eseményei és a magyar viszonyok keretébe, valamint az európai politikai környezetbe illesztette referátumában. I. Ferenc osztrák császár, magyar és cseh király elsőszülött fia, Ferdinánd főherceg betegen született, de ezt az udvari orvosok nem ismerték fel vagy nem merték felismerni, és problémáit gyógyíthatónak vélték. Az örökösödésben viszont egyre komolyabb gondot jelentett a trónörökös látható alkalmatlansága az uralkodásra. Az 1820-as évek végén egyre többet betegeskedő Ferenc császár ezért elsősorban a legitimitás biztosítása (azaz hogy – többek között a magyarokkal való konfliktus elkerülése miatt – ne kelljen megváltoztatni a Pragmatica Sanctio-t) érdekében döntött amellett, hogy betegsége dacára elsőszülött fia legyen az örököse. Így az ekkoriban kitört európai (elsősorban francia-, görögországi, itáliai) konfliktusok és felkelések közepette a stabilitás megőrzése miatt koronáztatta meg fiát V. Ferdinánd néven magyar uralkodóvá 1830 őszén Pozsonyban. Tekintélyével kívánta elfogadtatni a meglévő hatalmi rendet a következő uralkodó regnálásának idejére, és a terv nagyrészt sikerrel járt: a Habsburg Monarchia 1830 végén stabilizálni tudta külső és belső helyzetét. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy noha Ferdinánd jó nevelést kapott és némi gazdasági érzékkel is bírt, az uralkodásra kétségkívül alkalmatlan volt. E kérdéskör egyébként a szekciót követő vitában is kiemelt figyelmet kapott, nevezetesen, hogy mennyire volt közismert Ferdinánd betegsége, amelyről Petőfi még verset is írt, valamint hogy ez miként befolyásolta az 1848. évi eseményeket.

Völgyesi Orsolya, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa, A rendek és a koronázás címmel azt a vitát mutatta be igen érzékletesen, amelyet a magyar rendek folytattak le arról, hogy 1830-ban megváltoztassák-e az apa, I. Ferenc 1792. évi koronázási hitlevelét, azaz módosítsák-e azt a dokumentumot, amely a rendek és a király közötti viszonyt határozza meg uralkodása idejére. A történész gondosan ismertette a vita során felmerült különféle (ellenzéki, kormánypárti stb.) nézeteket, azok változásait, az uralkodónak küldött felterjesztéseket és az azokra adott válaszokat, amelyek során végül kialakult az a döntés, hogy nem változtatják meg az 1792. évi szerződést. Az előadó hangsúlyozta, hogy a koronázás hitlevél kapcsán lefolytatott vitasorozat a reformkor későbbi politikai vitái során nyerte el igazi jelentőségét: 1830 szeptemberében a koronázási hitlevél vitájakor vagy ahhoz áttételesen kapcsolódva ugyanis több olyan alapvető kérdés is felmerült, amely majd az 1832–36. évi országgyűlésen kapott fontos szerepet. A magyar nyelv államnyelvvé tétele és a trónörökös uralkodó Magyarországon lakása éppúgy, mint a só árának meghatározásával összekapcsolva a Magyar Kamara függetlensége, a magyar ezredek, illetve a magyar katonatisztek előmenetelének a kérdése, az ország területi integritásának kérdésköre, áthelyezve a hangsúlyt immár a Partium visszacsatolására és az Erdéllyel való unióra, továbbá a hűtlen tanácsosok büntethetősége és ezzel a miniszteri felelősség problémája, a nyilvánosság kérdése stb. Mindezek vagy önálló tárgyként, vagy a sérelmek részeként már a következő diétán ismét napirendre kerültek.

Soós István, soos1az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa, A koronázási ceremónia és külföldi visszhangja címen a koronázási ünnepség lefolyását ismertette, számos korabeli beszámolóval színesítve a leírást. Az előadás kitért az előzményekre is, az esős időjárás miatti szervezési nehézségekre, az előkészületekre, többek között az 1790 óta Budán őrzött Szent Korona Pozsonyba szállításának körülményeire is. Pozsonyban 1830. szeptember 28-án reggel indult a díszes ünnepi menet a királyi családdal és a koronázási országzászlókat hordozó főnemesekkel, valamint főpapokkal az élen az uralkodó szállásáról, a Prímási palotáról a Szent Márton-dómba. Délelőtt a templomban lezajlott a koronázás egyházi része, azután V. Ferdinánd immár a Szent Koronával a fején világi ceremónia részeként végigvonult a városon, miközben arany és ezüst koronázási zsetonokat szórtak a nép közé. Ezt követően Ferdinánd a ferences templomban aranysarkantyús lovagokat avatott, majd a városfalon kívül letette a koronázási világi esküt, amelyben megfogadta, hogy az ország alkotmányát, törvényeit és szokásait megtartja. Végül fellovagolt a Duna partján erre az alkalomra emelt koronázási dombra, ahol kardjával a négy égtáj felé suhintva demonstrálta, hogy megvédi országát az egész világgal szemben, bármely irányból jöjjön is támadás. A kora esti órákban kezdődött az ünnepi lakoma, az esztergomi érsek pozsonyi palotájában több száz meghívott evett-ivott, de városszerte sütötték az ökröket, mérték a bort, a sört, táncoltak az emberek. Az előadó a koronázást követő ajándékozás tételeit is részletesen ismertette. A külföldi visszhangok, újsághírek és korabeli beszámolók között említette az akkor Pozsonyban tartózkodó és így a koronázási ünnepségeket közelről megfigyelő neves zeneszerző, Felix Mendelssohn-Bartholdy leírását is, aki elragadtatottan írt a fényes felvonulásról.

Tóth Árpád toth1egyetemi docens (ME BTK) Pozsony, a koronázóváros címmel a helyszínt mutatta be. Pozsony a korszakban úgymond kétarcú város volt, az országgyűlések időszakán kívül „alvó város”. Részleges fővárosi jelleggel rendelkezett, hiszen időről időre a diéták helyszíne volt és így ideiglenesen még udvari funkciókat is betöltött, ugyanakkor kormányzati és igazgatási szerepkörét a 19. századra nagyrészt már elveszítette. Egyúttal a stájerországi Grazhoz hasonló „Pensinopolis” lett, azaz kedvelt letelepedési helye visszavonult katonatiszteknek és tisztviselőknek. A „diétaváros” jelleg szezonalitást jelentett, ám nem periodikus rendszerességgel, ami megnehezítette a vállalkozóknak a tervezést. Lakosságának jelentős része tehát ideiglenes volt, ami ismét csak a városi vállalkozások bizonytalanságát erősítette. Állandó lakosságának (25-30 ezer fő) egyik meghatározó része az evangélikus felső-középosztálybeli réteg volt, míg a másik a teljes társadalmú katolikus többség. A polgárság 5%-os aránya az összlakosságon belül a magyar viszonyok között közepesnek mondható. Az ideiglenes lakosság számának megállapítása ugyanakkor szinte lehetetlennek tűnik – fejtette ki az előadó. A különböző becslések szerint maximum 6-8 ezer lehetett az országgyűlések idején a többlet. Az előadás bemutatta a város korabeli infrastruktúráját és a koronázás színtereit, valamint a szórakozási lehetőségeket, elsősorban fogadókat és kávéházakat is.

A délelőtti tanácskozást élénk, sok hozzászólással színesített, jó hangulatú érdemi vita zárta: ezek V. Ferdinánd betegségének kérdéskörét éppúgy érintették, mint a reformkor előzményeinek problematikáját, a koronázási ceremónián használt nemzeti színeket, a koronázási menet korábbiakhoz képest új útvonalát és a szertartás logisztikai problémáit.

Az ifj. Bertényi Iván vezette délutáni szekció előadásai a koronázás visszhangjával, ábrázolásával és emlékeivel foglalkoztak.

Szilágyi Márton irodalomtörténész–egyetemi tanár (ELTE BTK) Az 1830. évi koronázás visszhangja a korabeli irodalomban című előadásában bemutatta, hogy bár maga a koronázás nem jelentett újdonságot a tradíciókban, irodalmi visszhangjában viszont új tendenciák jelentek meg. A koronázás nem kapcsolódott össze az előző király halálával (ilyenre 1687-ben I. József ugyancsak pozsonyi koronázásakor volt utoljára példa), nem jelentett új korszakot, és nem lehetett az új királyt sem ünnepelni, csak együtt méltatni a trónon lévő és az új királyt (a trónörököst), vagyis mindezek következtében másféle dicsőítő apparátust kellett alkalmazni, mint korábban. A magyar köszöntő versek egyedisége, hogy kiemelik az ifjú király szeretetét a magyarok iránt – ennek „bizonyítéka” volt, hogy Ferdinánd a koronázási ajándék felét a Magyar Tudományos Akadémiának ajánlotta fel, valamint ismeretes volt, hogy a koronázáson magyarul szólalt meg. Az alkalmi versek szerzőinek nagy része azonban a kutatás számára jelenleg alig ismert, közülük a piaristák emelkednek ki. Vörösmarty Mihály Ferdinándot köszöntő verseiben – amelyeket az előadó esettanulmányi részletességgel elemzett – sem csupán a monarchikus rokonszenv szólalt meg, hanem a nyelv–nemzet–haza összetartozásának-fennmaradásának egyik jelképének tartott király személye és funkciója. Az előadó hangsúlyozta, hogy a korszak liberalizmusának éppúgy szerves része volt a monarchikus berendezkedés igénye, mint bármely egyéb, akár a liberalizmussal élesen vitatkozó elgondolásnak.

Gödölle Mátyás, művészettörténész (MNM), a Lendület Kutatócsoport tagja A koronázás képzőművészeti ábrázolásai című előadásában bemutatta a koronázási eseménysor 15 jelenetéről készült 39 ábrázolást, hangsúlyozva, hogy a magyar uralkodókoronázások képzőművészeti megjelenítéseiről még nem készült tudományos feldolgozás. Úttörőnek nevezhető kutatása elsősorban arra vonatkozott, hogy az V. Ferdinánd koronázásáról készült ábrázolások közül melyek tekinthetők úgymond „eredetinek”, a helyszínen készült vázlatok alapján rajzoltnak; melyek a később született alkotások, és azok milyen minta alapján készültek; milyen állandó elemei vannak az ábrázolásoknak; milyen előképekre támaszkodtak a rajzolók és festők. A vizsgálat alá vett jelenetek a következők voltak: a Pozsonyba érkezés képei, a koronázási menet indulása, a menet érkezése a templomba, a szertartás kezdete a templomban, I. Ferenc megáldja az ifjú királyt, a tényleges koronázás jelenetei, átvonulás a ferencesek templomába és a koronázási érmék szórása, aranysarkantyús vitézek avatása a ferences templomban, koronázási eskü az Irgalmasok terén, vonulás a koronázódombhoz, kardvágás a Királydombon (ez volt a legnépszerűbb és legtöbbet ábrázolt jelenet), koronázási lakoma a Prímási palotában, bankett a városi Redoutban, népünnepély ökörsütéssel és bor- és kenyérosztással, koronázási ajándékok bemutatása a főtéren. Az előadónak kiválóan sikerült az egyes ábrázolássorozatok előképeinek meghatározása, valamint az invenciózus művészi megoldások elkülönítése az elsősorban üzleti vállalkozásként megjelentetett sokszorosított kiadványoktól.

F. Dózsa Katalin viselettörténész Az 1830. évi koronázás viseletei, avagy a díszmagyar születése címmel a magyar főúri viselet történetét mutatta be a 16. századtól a reformkorig, az atilla megjelenéséig és elterjedéséig. Magyarországon a főúri viselet bizonyos mértékben követte a nyugat-európai divatot (a szabásvonalat legalábbis), de a magyar tradíciók megtartása is megfigyelhető (főleg a díszítésben). A 19. század elején a tudatos historizálás is alakította az öltözékeket, Európa-szerte megfigyelhető volt, hogy a romantikus múltidézés és őskeresés közben nemzeti viseleteket is próbáltak találni vagy kreálni. A magyar őstörténeti érdeklődés hozta előtérbe a hun király, Atilla alakját, akit leginkább a 17. századi Nádasdy Ferenc-féle Mausoleum metszetén ábrázolt formában képzeltek, azaz 17. századi magyar főúri ruhában, elsősorban hosszú dolmányban. A derékban szabott, erőteljesen karcsúsított, ingre felöltött dolmányt nevezték el atillának, és az 1820-as évektől először fiatalemberek hordták, mégpedig nemzeti hovatartozásuk jelzésére. Ez felkeltette a bécsi titkosrendőrség figyelmét is, lázadó magatartást feltételezve a ruhadarab viselése mögött (pl. az 1825. évi pozsonyi diétán), de akkor az atilla viselete még nem vált általánossá, magyar főúri körökben nem vették komolyan (Széchenyi István sem), az országgyűlési díszruha akkor még a kor divatjának megfelelően rövid, erősen díszített dolmány volt. Az atilla azonban a magyar nemes ifjak révén hamar megjelent Európában is, és nagy sikert aratott Párizsban és Bécsben mint magyar nemzeti viselet, ami összefügghetett azzal, hogy hosszított vonala a derékban karcsúsított szabással nagyban emlékeztetett a kor divatos „dandy” viseletére, csak jóval díszesebb volt annál. Ezután gyorsan népszerű lett itthon is a párizsi és bécsi divatlapokban bemutatott magyar viselet. Az 1830. évi pozsonyi koronázás volt az első alkalom, ahol az arisztokrácia tagjai, asszonyok és férfiak az előkelőségüket jelképező színpompás, drága díszöltözéket magukra öltötték. A következő országgyűléseknek pedig már szinte „hivatalos” magyar ruhája lett az atilla. Ezért tekinthető az utolsó pozsonyi koronázás a II. világháború végéig fennmaradó díszmagyar legfőbb születési eseményének.

Soltész Ferenc és Tóth Csaba numizmatikusok (MNM) Koronázási érmek az utolsó pozsonyi koronázáson címmel mutatták be kutatásaik eredményét a koronázási érmek katalógusának készítésével kapcsolatban. Koronázási érmeket Jagelló II. Lajos 1508. évi székesfehérvári koronázásán használtak először és IV. Károly király 1916. évi budapesti koronázásán utoljára, a két dátum között 24 koronázáson használtak koronázási érmeket és zsetonokat. Két típusba lehet ezeket besorolni: a koronázási ceremóniák alkalmával használt érmék mellett az események kapcsán kiadott emlékérmékről beszélhetünk. A koronázáson használt érmek egyik különleges típusa a felajánlási érem (Opferpfennig) volt, amelyet a szertartás alatt a megkoronázott király az oltárra helyezett, másik típusa pedig a koronázási menet vonulása alatt a nép közé szórt arany- és ezüstpénzek. Az V. Ferdinánd koronázása alkalmából készített érmekről bőséges írott forrásanyag is rendelkezésre áll, a bécsi pénzverde dokumentumai pontos kimutatást tartalmaznak a megrendelt, elkészült és szétosztott érmekről, amelyek száma összességében – nem tévedés – mintegy 25000 darab volt. Ezek közül az előadók egy valódi különlegességet is bemutattak: nevezetesen V. Ferdinánd arany felajánlási érmét, amely 30 dukát (104,64 g) súlyban egyetlen példányban készült el és az uralkodó ezt a példányt helyezte a szertartás folyamán egy ezüstcsészében a koronázódóm oltárára. 1832-ben a neves gyűjtőnek, Jankovich Miklósnak (1772–1846) eddig ismeretlen körülmények között sikerült a példányt megszereznie, amely azután az ő tulajdonából került vásárlás révén 1836-ban a Nemzeti Múzeumba. A Lendület-kutatások során derült ki a Múzeum tulajdonában lévő érem unikális jellege és óriási értéke.

palffy3A délutáni ülést is élvezetes, sokakat hozzászólásra inspiráló vita zárta. Ezt követően a Lendület Kutatócsoport nevében Pálffy Géza zárszavában nemcsak örömét, hanem elégedettségét is kifejezhette, hiszen az interdiszciplináris műhelykonferencia jelentős újdonságokkal gazdagította nemcsak az utolsó pozsonyi koronázásra, hanem a reformkori Magyarország történetére vonatkozó eddigi ismereteket. Mivel a tanácskozás anyaga 2016-ban a Kutatócsoport újabb kiadványaként nyomtatásban is napvilágot lát, így minden remény meglehet majd arra, hogy az eddig méltatlanul elfeledett esemény nagyobb figyelmet kapjon a reformkorról készülő összegzésekben, történeti összefoglalókban és tankönyvekben.

Farkas Ildikó

Közelgő eseményeink

Nincsenek események

refo500-logo

Munkatársaink önálló blogjai

A hétköznapi élet története 
A tankönyvön túl

 

Az MTA kutatói pályázatai

Az MTA központi weboldala

AZ MTA kutatóintézet-hálózata