A közelmúltban látott napvilágot Németországban egy terjedelmes, képekkel bőven illusztrált igényes gyűjtőkötet Eckhard Leuschner és Thomas Wünsch szerkesztésében, amely a hazai olvasók körében is érdeklődésre tarthat számot, nem utolsósorban a benne fellelhető magyar vonatkozásoknak is köszönhetően. (Das Bild des Feindes. Konstruktion von Antagonismen und Kulturtransfer im Zeitalter der Türkenkriege. Ostmitteleuropa, Italien und Osmanisches Reich. Berlin: Gebr. Mann Verlag, 2013.).
A kötet két konferencia anyagát tartalmazza, amelyeket művészettörténészek és történészek közösen tartottak; mindkettő témája „Ellenségképek a török elleni háborúk korában”. A Passaui Egyetemen tartott első konferencia fókuszában Kelet- és Közép-Európa, valamint a Balkán állt. A római Bibliotheca Hertziana-ban sorra került második konferencia a Földközi-tenger térségével, valamint az Alpoktól északra fekvő országokkal foglalkozott.

A kora újkor politikai, vallási és kulturális ellentéteit vizsgáló elemzések a közölt tanulmányokban összekapcsolják ezeket a témákat a korabeli művészet, építészet és urbanisztika jelenségeivel, reakcióival. Középpontban az Oszmán Birodalom és a „keresztény” Európa konfliktusa áll.
A korabeli új nyomdai technikáknak köszönhetően a művészet a konfliktusoknak és értelmezésüknek különösen is fontos vizuális erőt kölcsönzött a tárgyalt időszakban. A képes propaganda központja Róma volt, innen terjedt el modellértékűen egész Európában.
A „másikról alkotott kép” vizsgálatának összefoglaló hozadéka: az a felfogás, miszerint az ellenségképek állandóak, vagy hogy „az ellenség” mindenkori meghatározása változatlan lenne, nem elfogadható, ill. differenciálásra szorul.
A kötet tanulmányai szerint az ellenségképek toposzokon alapuló elemekkel operálnak, amelyek szinte tetszőlegesen variálhatóak: vagyis sztereotípiák az ellenfél torzképének felhasználásáig menően. Ezen cserélhető „közhelyek” közelebbi vizsgálata azonban azt is mutatja, hogy a politikai, vallási, kulturális változások következtében milyen változások jelentkeznek ezen a téren, miként váltanak le vagy módosítanak régi modelleket. Ezeknek a felismeréseknek máig nyúló aktualitásuk van.
Miként a szerkesztők előszavukban hangsúlyozzák, a kötet – és az annak alapjául szolgáló két konferencia – célja annak felmutatása volt, hogy az európai történelem relatív rövid, de eseményekben gazdag időszakában miként gyártottak és hoztak forgalomba ellenségképeket, ha sokszor a szóban forgó ellenséggel közvetlenül nem is kerültek kapcsolatba. A kora újkorról szóló diskurzus relatív áttekinthetősége megengedi, hogy itt egy olyan eljárásmódot figyelhessünk meg, amely a modern korban gyorsabbá és sokrétűbbé vált, strukturálisan azonban nem sokban különbözött a korábbiaktól. A hatásmechanizmus már ekkor zavaróan ambivalens: antagonizmusok és kultúracsere, konfliktusok és egymásra hatások nem zárják ki egymást; a kommunikáció aspektusán keresztül szorosan egymáshoz kapcsolódnak.
Az „ellenség képe” megformálásának stratégiái igényesek; nem merülnek ki puszta polémiában vagy rágalmazásban, gyakran különféle értékítéleteket kombinálnak egymással: az ócsárlás horizontján ott lehet az elismerés mozzanata, éppígy régi ellenségekből új szövetségesek válhatnak, ha arra van szükség. Mindezt jól ismerhetjük az iszlámmal kapcsolatos mai vitákból, ezért is fontos bizonyos percepciós minták eredetét kutatni.

A kötet első részében a „klasszikus látásmód” kerül a vizsgálatok középpontjába: hogyan látták az oszmánokat és az iszlámot Közép- és Kelet-Európában?
A grenoble-i Martin Wrede tanulmányában az identitásteremtést vizsgálja I. Lipót birodalmában a török elleni háború és győzelem időszakában (1663–1699). Habár a szerző kiemeli, hogy Daniel Goffman a Szent Római és az Oszmán Birodalmat összefűző (csere-) kapcsolatokra hivatkozva újonnan (2002) már egy közös „Greater Western World”-ről beszél, nem lehet a gyereket a fürdővízzel kiönteni, vagyis nem lehet nem figyelembe venni, hogy a közép-európai kortársak szemében a törökök politikailag, vallásilag, kulturálisan a gyökeres ellentétét testesítették meg mindannak, ami a keresztény-európai identitást jelentette. „Mahomet vérebei” közös európai ellenségképként jelentek meg. A török fenyegetés egyben üdvtörténeti funkciót is kapott, miszerint az oszmánok képében a végítélet közeleg. Ez az eszkatológikus értelmezési modell 1683 után jelentőségét vesztette és a törökökről alkotott kép is paradigmatikus változáson esett át: már nem rémületesnek, hanem nevetségesnek ábrázolták őket. Erre a paradigmaváltásra vezethető vissza, hogy a 17. század végén a Német Birodalomban a teológiai-biblikus történelemkoncepció átadta a helyét a politikai-szakrális felfogásnak. Habár nem I. Lipót császár – „a legkevésbé militáris Habsburg” (Aretin) – szabadította fel Bécset, hanem a lengyel király, a győzelem után kiadott röplapokon, rézmetszeteken őt stilizálták empereur de guerre-vé. A császár idealizált személye és a Birodalom – a török háborúk révén – összefonódott, még a törököt nem látott Észak-Németországban is. A katolikus–protestáns választóvonal ugyanakkor elhalványodott. Szintén a török elleni győzelmes harc avatta a német „föderatív nemzetet” kiválasztott, kitüntetett nemzetté, bár a felekezetek feletti egység korántsem volt tekinthető magától értetődőnek; mindazonáltal a török háborút (Bellum Germanico-Turcicum) a Birodalomban eredményesen nacionalizálták és a nemzetet vita nélkül a felekezeti kérdés fölé helyezték. A török veszély elmúltával a német nemzetet összetartó „negatív integráció” ezen eszköze érvényét vesztette (majd átadja helyét az újkori nacionalizmusnak).
Megemlítendő, hogy a török feletti győzelmek során nem csak a lengyel szövetségesek méltatásáról feledkeztek meg a propagandában, hanem a magyarokról és a velenceiekről is. – A magyar erőket csupán a császár másodrendű segédcsapatának tekintették, amelyek jellemzője a korlátozott harcerő és a felettébb kétséges lojalitás.
Paul Srodecki (Gießen) írásából megtudhatjuk, hogy a nikápolyi keresztes hadjárat eredményeképp alakult ki a nyugati közvéleményben első alkalommal részletes kép a törökökről. Amíg a hadjárat előtt az oszmán-törököket jószerivel nem különböztették meg más muszlim népektől és a palesztinai szent helyek felszabadítása volt a fő cél, az 1396-ban elszenvedett vereség hatására elmozdult az érdeklődés súlypontja: a keresztények felett aratott győzelmük révén az oszmánok magukra vonták a figyelmet. Az újonnan támadott érdeklődés mindazonáltal a hadviselésre koncentrálódott, az oszmán-törökök társadalmi, politikai, gazdasági szervezettségéről, vallásukról, hagyományaikról, szokásaikról továbbra is gyérek maradtak az ismeretek. Az oszmánokról szóló híradásokban két, látszólag ellentmondásos irányvonalat lehet felfedezni, amelyek azonban gyakran egy és ugyanazon szövegben bukkannak fel: Egyrészt kiemelik az oszmánok durvaságát és embertelen kegyetlenkedését, barbár viselkedésmódjukat, pogány hagyományaikat és szokásaikat, folytonos hódítási törekvéseiket, másrészt a forrásokból tisztelet, elismerés, sőt csodálat is kiolvasható, mivel olyan tulajdonságokkal ruházzák fel őket, mint a fegyelmezettség, önmegtartóztatás, istenfélelem, szorgalom és becsvágy. Végül is mindkét narratíva tükörként szolgált, a keresztény táborban tapasztalható hibák és bűnök felmutatására.
A 17–18. századi katonai határőrvidékről és a horvátok „nemzeti karakteréről” beszámoló zágrábi Nenad Moačanin szerint kijelenthető, hogy a 17–18. században még nem lehet egységes horvát nemzeti karakterről beszélni, inkább csak egy fél tucat egymás mellett létező regionális mentalitásról. Az ellenség képében legtöbbször a gonosz és vérszomjas törökök jelentek meg, bár a határőrvidéken élők számára – a monarchia hatalompolitikai céljainak megfelelően – ez a kép differenciáltabb formában realizálódhatott: a dinári délen a török néha nemes ellenfélnek mutatkozott, míg a boszniai katolikusok körében a legtöbbször ördögi vonásokat öltött. Más ellenségképek is léteztek: a Habsburgok, a velenceiek, a magyarok, vagy egyszerűen a nem katolikusok.
A firenzei illetőségű Ulrike Ilg a 16–17. századi, az Oszmán Birodalomról készült német nyelvű képes úti beszámolókról szólva megállapítja, hogy a nyugati képi hagyomány az Oszmán Birodalomról, amelyet számos európai utazó a 16. századtól kezdve formált meg, mindenképpen heterogén összetételűnek tekintendő. Számos album és emlékkönyv, amelyeket európai látogatók alkottak, mind autentikus tapasztalatokat, mind pedig másodkézből származó szövegeket és képeket tartalmaznak. A metszetek és a könyvillusztrációk ugyancsak a legkülönbözőbb forrásokból eredő hatásokat mutatnak, amelyeket azonban már nehezen vagy egyáltalán nem lehet azonosítani.
A passaui Alois Brunner törökök elől „biztos távolságba” menekülő I. Lipót császárról és a Szent Római Birodalom ideiglenes fővárosáról ír. 1598-től 1803-ig datálható a passaui püspökség „osztrák korszaka”. 1664-ig Habsburg hercegek ültek a püspökfejedelmi trónon, majd osztrák főnemesek fiai. Kiemelkedő esemény volt a város életében I. Lipót itteni házasságkötése Eleonora Magdalena Theresia pfalz-neuburgi hercegnővel 1676-ban. A ceremoniális esemény tiszteletére három diadalívet emeltek, amelyek közül az egyik a győzedelmes császárt dicsőítette, alakját két sas által húzott harci kocsin ábrázolva. Kétoldalt hosszú köntöst és turbánt viselő alakok voltak láthatóak, az egyik nyakát kard szúrta át, a másik mellkasából beletört fegyver állt ki. A talapzaton található felirat szerint: „Profligati Turcae” és „Fugati Tartari”. 1683-ban kevésbé örömteli okokból tartózkodott a császár a Duna parti püspöki székhelyen. I. Lipót Kara Musztafa Bécs felé menetelő serege elől menekült Passauba, amely így egy időre a Szent Római Birodalom székhelye lett, a püspöki palota szolgált a császár rezidenciájaként. A szeptember 12-i keresztény győzelem után Lipót udvarával együtt visszatért Bécsbe. 1683. évi passaui tartózkodásának nem maradt jelentős tárgyi-építészeti emléke. A császár utódai és a passaui püspökök csakhamar megromlott a viszony: II. József 1783-ban leválaszttatta a püspökségről az ausztriai részeket, majd a maradék passaui püspökséget a birodalmi gyűlés 1803-ban feloszlatta.
Walter Hartinger (Regensburg) a német nyelvterületen híressé vált Segítő Szűz Mária kegyképét mutatja be mint a törökök feletti győzelem zálogát. A kép az idősebb Lucas Cranach 1537 körül keletkezett alkotása. Eredetijéről számos másolat készült, 1620 körül Passauban is, Marquard von Schwendi dómdékán kezdeményezésére. A passaui Segítő Szűz Mária képe évtizedeken, sőt két évszázadon át különleges szerepet töltött be az iszlám ellen folytatott keresztény védelmi harc szimbólumaként. Ez a funkció ikonográfiailag egyáltalán nem indokolható: a kép egy egyszerű ruhába öltözött nőalakot mutat, karjában az arcához simuló gyermekkel, egészen hasonlóan a bizánci eleousa típusú istenanya ábrázolásokhoz. Semmiféle harciasság vagy leigázó mozzanat nem fedezhető fel rajta. A törökök elleni harc jelképévé több tényező tette: 1.) keletkezésének legendákkal átszőtt története (állítólag Cranach Luther jelenlétében festette, mégis –Drezdában – átvészelte a reformáció képrombolási hullámát); 2.) Schwendi passaui dómdékán kitartó törekvése, hogy a kegyképet a Mariahilf („Mária, segíts!” – a keresztény seregek csatakiáltása Kahlenbergnél) nevezettel kapcsolja össze; 3.) végül a kegyhely földrajzi elhelyezkedése és a Habsburg dinasztia Passauhoz való történeti kötődése. A kép története azonban egészen máshogy is alakulhatott volna – ebben az esetben azonban újabb bizonyítéka lett az emberi kultúra konstruktív karakterének; arra példa, hogy miként lehet az emberekre és társadalmakra vonatkoztatott auto- és sztereotípiák által antagonizmusokat kreálni.
Az erfurti Eckhard Leuschner a mongolok sziléziai betörésének késő barokk megjelenítésével foglalkozik. A Wahlstatt (Legnickie Pole) melletti csata (1241. április 9.) a mai napig jelentősnek tekintett esemény Szilézia történetében; ezen a napon győzték le Batu kán seregei II. (Jámbor) Henrik herceg sziléziai-lengyel haderőit. A csatában a herceg is elesett, levágott fejét a mongolok lándzsára tűzve hordták körbe, az elesett keresztény harcosok levágott füleivel kilenc zsákot töltöttek meg. A csata helyszínén később bencés prépostságot alapítottak és kegytemplomot emeltek. A reformáció idején ez megszűnt, majd miután a Piast-dinasztia kihalásával a legnicai hercegség a 17. század végén Habsburg uralom alá került, I. Lipót kifejezett akaratára ismét a bencések rendezkedtek be itt. A mai Szent Hedvig-templom 1727 és 1731 között épült, Killian Ignaz Dientzenhofer tervei alapján. A belső kialakítás (szobrok, stukkók, freskók) cseh és bajor mesterek alkotása. A templom a késő barokk stílusában emlékeztet az 1241. évi eseményekre. A főoltár képén a herceg anyja, Hedvig találja meg a csatamezőn Henrik holttestét, miközben a háttérben mongol lovasok láthatóak a herceg lándzsára tűzött fejével. A mennyezeti freskók három témát illusztrálnak: a wahlstatti csatát, a szent kereszt feltalálását és a bencés rend működését. Az ellenség képének sajátos ábrázolása található a templom főkapujánál: a bejárat díszes párkányát két keleties figura tartja Atlaszként. Mongolok, akiket „szolgáló” elemként integráltak a homlokzatba; mintegy örök rabszolgamunkát teljesítenek a tulajdonképpen legyőzötteknek. A korai 18. században a mongolok alakja nyilván a törökökre utal. Az ellenség képe ugyanakkor aktuális helyi vonatkozásoktól sem mentes: a környék rekatolizálására céloz. A keresztény uralkodó által szervezett és vezetett harc a hit ellenségeivel szemben identitásteremtő elem.

A kötet második része „a fenyegetés forgatókönyveit” tematizálja Közép- és Kelet-Európában, a török elleni háborúk és a lengyel–orosz konfliktus között.
Liliya Berezhnaya (Münster) az „idegenek, ellenségek, barátok” képét az ukrán ikonográfia tükrében vizsgálja. A 17. századi radikális politikai és vallási változások Ukrajnában és a rákövetkező határeltolódások a mentális határokat is átalakították – emeli ki a kutató –, különös tekintettel arra, hogy kit tekintettek barátnak, és kit ellenségnek. Ezek a folyamatok különösen jól megfigyelhetőek az ukrán nyomtatott grafikákon. A barokk vizuális szimbolika lehetővé tette, hogy az ortodox teológusok irodalmi metaforáit és allegóriáit jól a képek nyelvére fordítsák. Éppúgy, mint a teológiai-polemikus szövegekben, a képeken is első számú ellenségként jelennek meg a muszlimok, a katolikus lengyelek és a zsidók, vagyis azok az etnikai csoportok, akikkel a Rzeczpospolita ortodox lakossága leginkább konfliktusba került. Ezzel szemben ebben az „ellenséges” csoportban nemigen fordultak elő görög katolikusok, cigányok vagy moszkoviták. Domináns az oszmánellenes szimbolika. A „mások” négy alapvető kategóriája is ennek alapján képeződött le a 17. századi nyomtatott grafikákban: eretnekek és démonok mint a kereszténység ellenségei; törökök és tatárok mint hódítók és rablók; máskor a törökök és tatárok mint idegenek, de nem ellenségek; végül törökök és tatárok mint az ukrán–moszkovita szövetség ellenségei. A metszetekkel ellentétben a 17. századi ukrán ikonok kevésbé differenciáltan kezelték a „mások” képét. A lehetséges variánsok közül tulajdonképpen csak az eretnekek és a hitetlen népek jelennek meg. A nyomtatott grafikákkal ellentétben az ukrán ikonfestők soha nem kapcsoltak össze közvetlenül az „ellenség” szimbolikáját a törökökkel, lengyelekkel vagy zsidókkal.
A bécsi Ferdinand Oppl a török általa fenyegetett császárváros példáján keresztül fejti ki gondolatait városfejlődés és identitás kapcsolatáról. Mind az 1529., mind az 1683. év eseményei lényeges nyomot hagytak Bécs történetében; közvetlenül a török ostromok után az események leírásai propagandisztikus célokat szolgáltak, miközben a város 1683. évi aktív felmentésének jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. Jól kifejezésre jut mindez a korabeli szóhasználatban: Bécs mint „a kereszténység bástyája” (16. század), mint „osztrák triumfáló sas” (1683 után). A kora újkorban a város általános fejlődése az udvar, az állam részéről indult ki, miközben genuin-városi fejlesztések a történeti tudat célzott befolyásolására nem történtek. Azonban korabeli bizonyságtételek megmutatják a nyomokat, amelyeket a török fenyegetés hátrahagyott. Részben külső szemszögből, mint Wolfgang Schmeltzl iskolamester 1547–48-ban publikált „Bécs városának dicsérete” (Lobspruch der Stat Wienn), amely a „pogány” oszmánokkal való konfliktust a kezdetektől erős vallási szempontból láttatja; részben a bécsi polgári elit belső szemszögéből, amelyre pregnáns példa az ún. „Címerkönyv” (Wappenbuch der Stadt Wien), amelynek összeállítására a polgármester és a városi tanács adtak megbízást 1626-ban. De magában a városfejlődésben is tapasztalhatóak nyilvánvalóan az oszmán fenyegetésre visszavezethető reflexek: például a sok más európai országgal összehasonlítva rendkívül későn hozott döntés a város védműveinek lebontásáról.
Thomas Wünsch (Passau) a 17. századi orosz identitáskeresés epizódját villantja fel az Oszmán Birodalom egyik korabeli leírása által. Andrej Ivanovics Lizlov, a cári hadsereg egykori tisztje, 1692-ben fejezte be „Szkíta történelem” című könyvét, amelyet historiográfiai kutatások alapján készített. (A szkíta népnév a címben csak fedőnévként szolgált, általában vonatkozott az Oroszországot fenyegető, expanzív és máshitű hatalmakra.) Ezen könyv 4. részének 4–8. fejezete explicit módon tárgyalja az oszmánok történetét. A 17. század végén, I. Péter cár idején Oroszország – mint feltörekvő új európai nagyhatalom – igyekezett újradefiniálni önértelmezését, lassan tudatára ébredt saját maga jelentőségének és bizonyos elfogulatlanságot mutatott. Ez következményekkel járt az „idegenekkel” szembeni hozzáállásában és külpolitikai horizontjának kitágításában – amint ezt Lyzlov műve tanúsítja: az oroszok látásmódja olyan figyelemreméltó tiszteletet mutat az ellenséges oszmánok irányában, amely által mint tükörben saját nagyságuk képét igyekeztek felismerni.

„Az ellenség képe” című kötet harmadik részében – mintegy fordított perspektívából – a Kelet-(Közép)-Európáról és Itáliáról alkotott oszmán nézetekkel ismerkedhetünk meg.
Suraiya Faroqhi (München–Isztambul) az oszmán elit és Velence kapcsolataival foglalkozó kutatások állásáról ad tájékoztatást. A szerző historiográfiai áttekintésében mindenekelőtt leszögezi, hogy az Oszmán Birodalom és Velence kapcsolatai az elmúlt húsz évben kiemelkedő kutatási témává váltak. A kutatási eredmények a reciprocitás elvét bevonva azt mutatják, hogy az oszmánokat és a velenceieket – egymással való háborúskodásaik ellenére – nem választotta el valamiféle „vasfüggöny”, amelyet csak néhány baili és kereskedő léphetett volna át. Ellenkezőleg: Velence volt az egyetlen hely a kora újkori Európában, ahol oszmán alattvalók és főleg oszmán muszlimok nagyobb számban megjelentek, hogy kereskedjenek. Ezenkívül előfordult, hogy velencei férfiak és nők, akik a szultán rabszolgáiként Isztambulban karriert futottak be, tovább ápolták a kapcsolataikat régi hazájukkal. És az oszmán kormányzat számára sem volt közömbös – különösen a 16. és korai 17. században –, hogy hogyan bánnak a velenceiek a szultán birodalmából érkezett látogatókkal. Az uralkodó védelme nemcsak a muszlimokra, hanem az oszmán kereskedők közötti keresztényekre és zsidókra is vonatkozott. Mindazonáltal nem szabad szem elől téveszteni, hogy az oszmán szultánok és vezírek szemében – talán elsősorban is – a velenceiek politikai ellenfelek voltak, akiknek az uralmát a Földközi-tenger keleti medencéjében igyekeztek megtörni, ami végül sikerült is nekik.
A berlini Klaus Kreiser kutatási témája a délkelet-európai oszmán város. Délkelet-Európa kezdetben lassú, majd a 16. századtól felgyorsuló oszmanizálása a késő 18. században a kulturális környezet egyfajta, ha nem is teljes körű „konverziójával” ért véget. Az Oszmán Birodalom utódállamai azután – különböző intenzitással – felszámolták Délkelet-Európa ezen oszmán habitusát. A szerző Ekrem Hakki Ayverdi török építészettörténészt idézi, aki a mintegy 18 ezer oszmán-török műemlék 98–99 százalékos veszteségéről beszél Magyarország, Románia, Jugoszlávia, Bulgária, Görögország és Albánia vonatkozásában.
Zsuzsa Barbarics-Hermanik (Graz) a Habsburg-monarchia és az Oszmán Birodalom közötti kulturális csere médiumairól és főszereplőiről értekezik. Már a 16. században találhatunk példát a két birodalom közötti „transzkulturális” közvetítőkre: elsősorban ide sorolható tercüman Mahmud alias Sebold von Pribach Bécsből vagy tercüman Murad alias Somlyai Balázs Nagybányáról. Ők nemcsak a kéziratos művekhez értettek, hanem rendszeresen rendeltek meg nyomtatott könyveket Bécsből és Erdélyből. Számos műnek ők voltak a szerzői vagy fordítói: Mahmud például az 1540-es években a magyar történelemről írt oszmán-törökül (Tarih-i Ungurus), amelyhez t.k. latinul íródott középkori magyar krónikákat is felhasznált. Muradtól oszmán-török nyelvű vallási és irodalmi művek maradtak fenn, amelyekben felhasználta az áttérése előtt szerzett tudásanyagot is. Ezeket a műveit latin és magyar nyelvre is lefordította, hogy az Oszmán Birodalmon kívül – így a Habsburg-monarchiában is – használhatóak legyenek. Ő volt az, aki az isztambuli császári követ, Philipp Hanniwald von Eckersdorf titkárának megbízásából latinra fordított egy oszmán krónikát. (Ez a fordítás szolgált alapjául Johann Löwenklaus oszmán történelemről szóló könyvének, amely a 17. században a Habsburg-monarchiában széles körben ismertté vált.) A legkiválóbb példa azonban arra, hogy renegátok, akik eredetileg a Habsburg-monarchia országaiból származtak és még a 18. században is jelentős szerepet játszottak a kulturális cserében, a híres Ibrahim Müteferrika személye. Müteferrika, aki tolmács, diplomata, vallástudós, filozófus és történész is volt, a 18. század első felében folytatta a Mahmud és Murad által megkezdett hagyományt: diplomáciai misszióban többször járt Bécsben, rendszeresen rendelt meg innen kéziratokat és könyveket Isztambulba és szintén fordított európai nyelvekből oszmán-törökre fontos tudományos műveket. Egy ponton tovább is jutott elődeinél a transzkulturális közvetítés terén: sikerült meggyőznie az Oszmán Birodalom politikai és vallási elitjét a könyvnyomtatás fontosságáról. Saját nyomdájából kibocsátott könyvei a szultán ajándékaként a bécsi Hofbibliothekba is eljutottak, a két birodalom közötti kulturális cserefolyamat nem kevéssé fontos bizonyítékaként.
Az eretnekek 15–16. századi üldözéséről és a szultánról mint a szunnita iszlám védelmezőjéről ír Markus Koller (Bochum). A korai oszmán uralkodók még nagyon nyitottan viselkedtek a heterodox dervismiliővel szemben, amelynek azonban legkésőbb I. Murát óta egyre erősebb ellenfele támadt: a feltörekvő szunnita iszlám. A hurufik kezdődő üldözése a 15. század közepén valószínűleg erre vezethető vissza. A represszív politika a 16. század elején vált intenzívebbé, miközben kiéleződött az oszmán–szafavida viszony. A kizilbas és más heterodox mozgalmak üldözése leginkább az oszmán uralom meggyengülésétől való félelemre vezethető vissza, különösen Anatóliában. Ugyanakkor az eretneküldözésnek nemcsak hatalompolitikai okai voltak. Az eretnekek üldözését és kivégzését a vallási hierarchia vezetői rendelték el, úgymint a seyhülislam, a fővárosi bíró és a halvetiyye tagjai, miképp a nagyvezír vagy maga a szultán. Az I. Szulejmán idejében folyt üldözések jól mutatják, hogy az effajta „valláspolitikának” igenis fontos tényezője volt a vallási motiváció. A szultánok a szunnita iszlám védelmezőjévé stilizálták magukat, noha kétségtelen, hogy bizonyos esetekben kétségtelenül a személyes vallásos meggyőződésük is szerepet játszott (például Szulejmán kései időszakában).

A tárgyalt kötet negyedik, egyben befejező részének középpontjában a művészetek és az antagonizmusok viszonya áll.
A társszerkesztő Eckhard Leuschner (Erfurt) Raffaello „Leó és Attila” című műve alapján analizálja a kora újkori konfliktusok sémáit. Raffaello legjelentősebb militáris tematikájú alkotása az 1511 és 1513 között alkotott „Leó és Attila találkozása” című freskója, amely a Vatikánban a Stanza di Eliodoro-t díszíti. Az ábrázolt konkrét/legendás esemény térbeli és időbeli szingularitásán túllép az az igény, hogy a mű felmutassa, ahogy az egyházi autoritás elhárítja a mindenkori „ellenség” által jelentett fenyegetést. A freskóra még II. Gyula pápa adott megbízást, amelyet utóda, X. Leó megújított. Raffaello abból a szempontból relatív művészi szabadságot élvezett, hogy – könyvillusztrációktól eltekintve – a témának nem volt képzőművészeti előzménye, kizárólag az írásbeli hagyomány őrizte meg az eseményt. A 452. évre datált találkozás, amelynek során I. Leó pápa a hunok fejedelmét személyesen győzte meg, hogy tekintsen el a szent város kifosztásától, rövid említést nyer a Liber Pontificalis-ban. Részletesebben színezi ki az eseményt Bartolomeo Platina egyháztörténész (1421–1481), aki leírja, hogy Attila két férfialakot látott Leó feje fölött lebegni, kivont karddal a kezükben (Szent Pétert és Pált), akik arra az esetre, ha a hun vezér nem engedelmeskedne, halállal fenyegették. Habár az írásos források ilyesmit nem említenek, Raffaello lóháton ülve ábrázolja I. Leót, akiben a regnáló X. Leót lehet felismerni. Az ellenség öltözete, fegyverzete orientális vonásokat mutat, de nem túl karakterisztikusan. (Ez arra vezethető vissza, hogy a freskó készíttetője számára aktuálisan nem az oszmánok, hanem a franciák jelentettek fenyegetést.) Raffaello freskója a 17. század elején több művészt ihletett meg, akik ikonográfiailag többé-kevésbé követték a nagy mester ábrázolásmódját (Giorgo Vasari, Francesco Borgani, Pietro da Cortonas és mások). A legjelentősebb idevágó alkotás Alessandro Algardis monumentális márványreliefje, amely X. Ince pápa megrendelésére készült, és amelyet 1653-ban a Szent Péter katedrálisban állítottak fel. Ebben az esetben is tisztán felismerhető Leó alakjában a regnáló egyházfő személye és szintén elmosódott az „ellenség” ikonografikus megjelenése; a súlypont tehát magán az elvont antagonizmuson van, amely egyenlőtlen felek között zajlik. A kivont karddal hadonászó apostolok védelme alatt fellépő militáns pápa alakja – mint toposz – a 17. század végére mindazonáltal már nem fejezte ki adekvátan a pax christiana eszméjét.
Marina Dmitrieva (Lipcse) az Európa keleti felében elterjedt ún. „Türkennummerei”-eket elemzi. Ezek karneválszerű maszkabálok voltak, amelynek során a résztvevők orientális jellegű maszkokat és ruházatot viseltek, így mímelték a „kereszténység ellenségeit”. Ezek a maskarádék a Habsburg Birodalomban és a Lengyel Királyságban a 16. század során terjedtek el. A jelenségben a megrendezett ünnepségek egyfajta modernizációját lehet látni, amelyek egyre professzionálisabb vonásokat mutattak és egyre inkább itáliai jelleget öltöttek. Különösen az uralkodói-fejedelmi ünnepségek szolgálták mind a propagandát, mind az integrációt – a „török” motívumok ezek szerves részévé váltak. Az ellenséget „orientálisan” idegenszerűnek, de egyben egyenértékűnek mutatták be, vagyis nem bagatellizálták, amint ez a 18. században az ún. török operák esetében majd történni fog. A törökös viselet divatja azt a vonzerőt mutatja, amelyet az Orient gyakorolt a nyugati világra, egyben a növekvő jelentőségű kulturális cseréről is tanúskodik. Orientális motívumok keverednek furcsa módon olasz formákkal, a vizuális kultúra sajátos szerkezetét reprezentálva a késő reneszánsz Kelet-Európában.
Ryszard Knapinski (Lublin) a török elleni háborúk és vallási ikonográfia viszonyát veszi górcső alá 16–18. században. A katolikus egyház a szentek kultuszát mindig is azzal a céllal terjesztette, hogy a hívek körében a reményt és a szentek Istennél való közbenjárásának tudatát ébren tartsa. A vallási ikonográfia vizsgálata világosan igazolja, milyen fontos volt ez a célkitűzés az állandó háborús fenyegetettség árnyékában a 16–18. századi Kelet-Közép-Európában. Kiemelt téma ebben az időszakban a keresztény győzelmek allegorikus ábrázolása (Lepanto, Bécs felszabadítása), a Szentháromság és Szűz Mária patronátusa a törökök elleni harcban, a Lengyel Királyság védőszentjei (Szent Szaniszló, Szent Jácint, Boldog Szalóme) a törökök és a tatárok elleni harcban.
Ulrich Heinen (Wuppertal) terjedelmes elemzésében Rubens alkotói tevékenységét vizsgálja a kora újkori orientalizmus kérdéséhez kapcsolódva. Rubens ugyanis nem csak telt idomú nőket festett, mitologikus környezetben. Azokat a képeit, amelyeket a muszlim világgal kapcsolatban készített, az Orientről alkotott európai elképzelések rekonstrukciójával összefüggésben nem szokás ismerni. Ez nagymértékben épp annak tulajdonítható, hogy történeti témáit gyakran mitológiai köntösbe öltöztette. Mindazonáltal olyan allegorikus képeket is alkotott, amelyeket világosan az aktuális katonai-politikai helyzet inspirált (pld. „Ausztria, ellenségei által szorongattatva” [1620–1622]). A szerző tanulmányában kísérletet tesz arra, hogy műről műre haladva aprólékosan elemezze a rubensi művek keletkezéstörténetét, különös tekintettel mind a muszlim világgal való összefüggésekre, mind az Európán belüli konstellációkra. Figyelemre méltó Heinen megállapítása, miszerint Rubens kiválóan ismerte az Ausztria végvidékein történteket – természetesen Habsburg perspektívából. Így levelezése alapján tudjuk például, hogy pontos információi voltak a Bethlen Gábor és a császáriak közötti harcokról.
A marburgi Christina Strunck a libertinusok Orient iránti elragadtatásáról értekezik. Jól ismert a római seicento korában a pogány törökökkel szembeni (a Vatikán által táplált) gyűlölet: a törökök az itáliai művészetben gyakran karikírozva, méltóság nélküli, durva arcvonásokkal vagy anonim tömegként jelennek meg. Ugyanakkor épp e korszakban tűnnek fel olyan jelek, amelyek az oszmánok iránti pozitív érdeklődésről tanúskodnak, és mintegy előképei a 18 században jelentkező orientális „divatnak”. Ide sorolhatóak azok az arcképek, amelyeken európai személyiségek keleties öltözékben, néha turbánnal a fejükön jelennek meg (pl. Justus Sustermans: „II. Medici Ferdinánd turbánnal” [1645]; Ferdinand Voet: „Flavio Chigi keleties házi öltözetben” [1670 k.]). Miközben Franciaország és az Oszmán Birodalom hosszútávú gazdasági és politikai kapcsolatokat ápolt egymással, az 1630-as évektől kifejezett kulturális érdeklődést is lehetett tapasztalni Párizsban az Orient iránt. Ezt főleg a Précieux irodalmi körében ápolták, elsősorban orientális, ill. török témák irodalmi és színházi feldolgozása által. A legjelentősebb e művek sorában a humánus szultán képét közvetítő „Ibrahim” volt, egy 1641-ben megjelent regény, amelyet 1643-ban színre is állítottak. A Précieux irodalmi szalon lelke a francia királyi udvarban nevelkedett Maria Mancini volt; e körben nem volt szokatlan, hogy nők csillogtassák a műveltségüket. 1647-ben jelentette meg Georges de Scudery Discours politiques des rois című művét, amelyben t.k. Szulejmán szultán fiktív beszéde is olvasható. Ebből az világlik ki, hogy az oszmán uralkodó őszintesége, nyíltsága pozitív ellenképe a nyugati uralkodók alattomosságának – Scudery tehát azt szuggerálja, hogy a török szultán kvázi a hitelesebb keresztény.
„Venimus, Vidimus et Deus Vicit” cím alatt esettanulmányt olvashatunk Cristina Ruggero (Róma) tollából: a Szent Liga sikerei Pierre-Etienne Monnot-nak az Odescalchik számára készített reliefjén. Bizonyos kutatók álláspontja szerint az oszmánok pusztán expanziós célokat követtek és nem voltak térítő szándékaik, a meghódított országokban a cuius regio eius religio egész Európában érvényes elvét alkalmazták. Ennek értelmében a különböző összetételű Szent Ligák célja sem az iszlám szétzúzása volt, mindenekelőtt az oszmán hódítást akarták feltartóztatni. Ezen érvelés szerint a szóban forgó európai konfliktust elsősorban nem vallási, hanem politikai okok motiválták. Ebben a kontextusban értelmezendő XI. Ince pápának (Benedetto Odeschali) a Szent Péter dómban látható, 1701-ben elkészült síremlékének reliefje: egy mozgalmas harci jelenet, amely keretében angyalok által támogatott keresztény katonák félelemtől rettegő, keleties öltözetű harcosokat taposnak el. Ez az alkotás nem csupán a törökökről, illetve az oszmánokról szól: figyelmeztetés mindenkinek, aki a katolikus egyház ellen fordul. Velük szemben felmutatott allegória a minden körülmények között triumfáló katolikus és apostoli anyaszentegyházról.

Dömötörfi Tibor