Az MTA BTK TTI vendége volt Jan Čarnogurský egykori szlovák miniszterelnök (1991–1992), aki 2012. március 3-án előadásában (Szlovákia születése) az önálló Szlovákia születését az európai folyamatok és történések keretébe illesztve elemezte.

Az előadás előtt Fodor Pál, a BTK igazgatója köszöntötte a vendéget, kiemelve annak jelentőségét, hogy az előadó maga is aktív részese, sőt alakítója volt az egész Európa számára fontos eseményeknek. Szarka László – aki az előadás szakértő tolmácsolását végezte – röviden ismertette Jan Čarnogurský életútját, akit a 20. század második felének egyik meghatározó szlovák politikusaként mutatott be. A „bársonyos forradalom” után, 1990 februárjában megalapította a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalmat, és annak első elnöke, majd a parlamenti választások után, ahol a Kereszténydemokrata Párt a második legnagyobb pártként végzett, júniusban miniszterelnök-helyettesi pozícióba került. A győztes párttal való szakítás után Jan Čarnogurský miniszterelnök lett 1991 áprilisában, azaz éppen a Csehszlovákia szétválását közvetlenül megelőző időben töltött be nagyon magas posztot. Az 1992. júniusi választások után ellenzékbe került, majd az 1998–2002-es kormányban igazságügy-miniszterként tevékenykedett. Ezután visszavonult az aktív politizálástól.

Jan Čarnogurský előadásában hangsúlyozta, hogy Magyarország a szlovák történelem szempontjából rendkívüli jelentőséggel bír. Bemutatta, hogy Magyarország az önálló Szlovákia gondolatához Csehszlovákia létezésének idején (1918–1938, majd 1945–1992) nem viszonyult ellenségesen, és az első önálló szlovák állammal (1938–1945) is folyamatos kapcsolatban állt. Igaz, a közös német szövetség ellenére a két ország háború utáni pozíciói eltérőek voltak: míg Magyarország kiugrási kísérlete nem járt sikerrel, és így megmaradt a német szövetségben, Szlovákiában nemzeti felkelés zajlott le a németek és a németbarát szlovák kormány ellen, ami a háború utáni megítélésben bizony előnyt jelentett.

A 2. világháború utáni helyzetben az egész térség szovjet befolyási övezetté vált, Szlovákia ismét Csehszlovákia keretében létezett, ráadásul az önálló Szlovákia fogalmához nacionalista, háborús politika képe kötődött. Még ezzel együtt is, minden konfliktus esetén (1968, 1989) azonnal előkerült az önálló Szlovákia gondolata, ami – épp azért, hogy ne nacionalista színezetűnek tűnjön – vallási köntösben jelentkezett, a szlovák titkos egyház küzdelmeiben, és ezzel alkalmas lett arra, hogy a szlovák demokratikus ellenzék is vállalhatónak tartja.

A rendszerváltás időszakában nyilvánvalóvá vált, hogy a két országrész nem marad egyben, szinte azonnal megszólaltak a szlovák önállóságot követelő hangok. Ezek egyfelől nacionalista érvelésűek voltak, másrészt viszont az európai integrációval kapcsolódtak össze, miszerint annak előre haladtával értelmét veszti az (elsősorban a szomszédok elleni összefogás céljából létrehozott) államszövetségek léte, és felértékelődnek a nemzetállamok mint az unió alaptagjai. A politikai konfliktusok a cseh és a szlovák fél között ugyan kezelhetőnek látszottak, de a költségvetés közös összeállítása már egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. 1991–1992 folyamán tárgyalások folytak a federáció cseh részről való továbbfejlesztéséről, a szlovák félnek viszont már egyre kevesebb érdeke fűződött az államszövetség fenntartásához. Az 1992. februári megegyezést az új államszerződésről a szlovák fél parlamentje nem fogadta el, a tárgyalások folytatását az 1992. évi választások eredményeitől tették függővé. Az 1992. júniusi szlovák választások után összeülő szlovák parlament júliusban elfogadta a szlovák önállóságot – a szavazás során a magyar képviselők tartózkodtak, ami az előadó szerint okos döntés volt, mert ezzel ezt a fontos döntést meghagyták a szlovákok kezében. 1992. szeptember 1-jén a szlovák parlament elfogadta a Szlovák Köztársaság alkotmányát, november 25-én pedig a különválást. A különválás óta tulajdonképpen jobb a két ország viszonya, mint azelőtt, és erre a jó viszonyra minkét fél ügyel, hiszen Szlovákiának elsődleges érdeke a Csehországgal való jó kapcsolat. Erre példát is mondott az előadó, éppen a magyar-cseh viszonylatban feszültséget jelentő Beneš-dekrétumok ügyét említette: ez a szlovák fél számára nem túlságosan fontos, viszont mivel Csehország számára elsődleges jelentőségű a dekrétumok fenntartása, Szlovákia nem fog ez ellen fellépni, szolidáris Csehországgal. Összegzésül Jan Čarnogurský rámutatott, hogy a 20. századot a szlovákok szempontjából sikeres évszázadnak lehet tekinteni, hiszen elmondható, hogy a szlovákok céljai teljesültek, amiben a szlovákok hagyományosan óvatos, „hátsó ajtókat nyitva hagyó” politizálása nem kis szerepet játszott.

Az előadás után Pók Attila, a TTI igazgató-helyettese szólalt fel, aki az Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózatáról beszélt. Ezt a kezdeményezést Lengyelország, Magyarország, Németország és Szlovákia részvételével indították a történelemről szóló nemzetközi párbeszéd elősegítésére, és Jan Čarnogurský ennek 2010 óta a kuratóriumi elnöke. Tevékenysége, a Hálózat céljainak megfelelően, a párbeszéd kialakítására és fenntartására irányul. Ahogy az előadó is említette, a magyar és a szlovák érdekek több ponton is ütköznek, nem lehet tehát elvárni, hogy egyezzen a látásmód; ugyanakkor lehetséges olyan párbeszédet folytatni, amelyben a résztvevők egymást tisztelve, egymás érdekeit tudomásul véve, saját érdekeiket megfelelően képviselve az érdekeket kulturáltan ütköztetik. Fodor Pál igazgató zárszavában éppen egy ilyen irányú párbeszéd lehetőségét és reményét vázolta fel.