Skorka logoA Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának májusi számában a kutatócsoport tagja, Szende Katalin Isten paradicsoma: a középkori Magyar Királyság című írását közöljük.

 Isten paradicsoma: a középkori Magyar Királyság

szende0A külföldiek szemében „Isten paradicsomának, avagy pompás Egyiptomának” tartott Magyarországra érkezőket a 13. század utolsó évtizedeiben biztató verses felirat fogadta: „Örvendezzék sértetlenül az idejövő polgár és vendég; kapjanak kegyelmet a bűnösök és jutalmat az igazak” – hirdeti a Magyar Nemzeti Múzeum kőtárában őrzött, 19. században megtalált felszende4irat, amely talán valamelyik Buda felé vezető úton hívogathatta a városba igyekvőket. A 11. századtól szinte folyamatosan érkeztek az országba olyan külföldiek, vagyis hospesek. akik a Magyar Királyságot választották új hazájuknak. A vendégek letelepedését az uralkodók kezdetektől támogatták, hiszen miként IV. Béla oklevelében olvashatjuk: „a vendégek összegyülekezése a király és az ország számára nyilvánvalóan sokszoros haszonnal jár.” A betelepülő külföldiek elősegítették a mezőgazdaságban például a bortermelés vagy a kézműves iparban az aranyművesség fejlődését, de a bányászati technológiák meghonosodását és a kereskedelemi összeköttetések kiépülését is. A 13. századtól már az alsóbb szintű gazdaság irányításából is kivették részüket. Ilyen személy volt a 14. század második felében tevékenykedő, páduai származású Szerecsen Jakab, aki a pénzverés, adószedés, sóbányászat, a külkereskedelmi vám, azaz a harmincad felügyeletét látta el. Egyesek közülük az ország bárói közé is szende6bekerültek, ezek egyike a Firenzéből érkező Filippo Scolari, aki Zsigmond király uralkodása alatt temesi ispánként a délkeleti országrész hét megyéjét is kormányozta, a magyarországi forrásokban pedig birtoka után Ozorai Pipóként bukkan fel. A külföldiek egy része az idegen országból származó királynék vagy uralkodójelöltek kíséretének tagjaiként érkeztek a Magyar Királyságba. II. András feleségének, merániai Gertrúdnak fivére, Bertold komoly szende9szende10egyházi karriert futott be midőn a kalocsai érseki székbe emelkedett. Az Itáliából jövő Anjou (I.) Károly gyermekkori barátja, Druget Fülöp Északkelet-Magyarországon öt megyéből álló tartományt irányított, majd az ország nádora is lett. Népesebb csoportot alkottak azok a vendég-telepesek, akik részben az európai krízishelyzetek kiváltotta népmozgásokhoz kapcsolódva, részben Magyarország növekvő gazdasági vonzereje és viszonylag alacsony népsűrűsége miatt érkeztek és telepedtek le.
A legkorábbi csoportosan érkező vendégeket a Latinus névvel illették, ez a kifejezés azonban nem egyetlen etnikumot, és nem feltétlenül itáliai betelepülőket jelentettszende1, hanem bármilyen újlatin nyelvet, dialektust beszélő népcsoportra (vallonok, burgundiak, franciák) alkalmazhatták. Első csoportjaik már a 11. század végén megjelentek a fontosabb királyi székhelyeken (Fehérvár, Esztergom), illetve a Délvidéken. Olaszi, vagy a latin forrásokban villa Latinorum néven említett településeik az ország számos területén, különösen a püspöki székvárosok körül kialakuló agglomerációkban is megtalálhatók. Várad szűkebb környezetében létesült például a Körös túlpartján fekvő Olaszin kívül Engolaszi (más néven Érolaszi, ma Olosig, Románia), távolabb Borsod megyében Olaszegyház, valamint egy további Olaszi, Zemplén megyében Olaszliszka és Bodrogolaszi. Vallon eredetű lakossághoz köthető a Hegyalján található Tállya helynév (a taille, ’vágás, erdőirtás’ szóból), valamint a Gyán helynév, amelyet a Jean személynévre vezet vissza a nyelvtörténet. Jogállásuk írásos rendezésére a 13. század elejétől került sor. Az általuk nyert hospeskiváltság, mely mindenekelőtt saját bíróválasztásra, a bíró számára kisebb ügyekben biztosított ítélkezési jogra s gazdasági kiváltságokra terjedt ki, sok esetben a későbbi városkiváltság alapjául szolgált.
A kiváltságot szerzett vendégek közül számukat tekintve a németek voltak a legfontosabbak, aki Theutonici, illetve Saxones néven fordulnak elő a forrásokban. A németek ugyancsak már a 11. századtól megtelepedtek Magyarországon, nagyobb csoportjaik pedig a 12. százaszende5d közepétől érkeztek ide. Első településeik főként mezőgazdasági jellegűek voltak, de a 12. század végétől egyre inkább városokba költöztek. A legkorábbi és legfontosabb dokumentum, amely Erdély déli részén rögzíti szabadságaikat és kötelezettségeiket, II. András 1224. évi kiváltságlevele, a később kibocsátójáról Andreanum néven közismertté vált oklevél.
Az Andreanum bevezetője kiemeli, hogy „erdőelvei (erdélyi) hűséges német vendégeink” András nagyapja, II. Géza király (1141–1161) hívására érkeztek az országba, de szomszédjaik az idők során nem tartották tiszteletben a nekik adott (szóbeli) kiváltságokat. Ezért, hacsak a király nem állítja helyre ezeket, a telepesek nem képesek teljesíteni az uralkodónak járó kötelezettségeiket. A jogok közé tartozott a szabad földhasználat; széles körű jogi autonómia a közösség saját szokásjogának használatára, beleértve a saját pecséthasználatot; és az ország teljes területén élvezett vámmentesség. A kötelezettségek előírták többek között évi 500 ezüst márka adó megfizetését (ami a korszakban igen jelentős összegnek számított); 500 fegyveres kiállítását az ország védelmében és 100, illetve 50 katona biztosítását a határon kívülre vezetett hadjáratokhoz (ami szintén kiemelkedően magas szám); továbbá a király és kísérete évi háromszori, valamint az erdélyi vajda évi kétszeri elszállásolását és vendégül látását.
A német telepesek egy másik csoportját a szepesi szászok alkották, akik 1271-ben kaptak kiváltságokat és területi autonómiát V. István királytól. Adójukat 300 ezüst márkában állapította meg (amit azután I. Károly 1200-ra emelt 1317-ben), katonaállítási kötelezettségük 50 fegyveresre szorítkozott, az országon belül és kívül egyaránt. Szabadságaik közé tartozott a bíró- és plébánosválasztás, valamint saját szende7szokásjoguk használata is. A mezőgazdaság, valamint a halászati és vadászati jog mellett a kiváltságlevél utolsó pontjaként az ércek utáni kutatás jogát is elnyerték – az ehhez szükséges tudást még valószínűleg korábbi hazájukból hozták magukkal. Az ő esetükben legfeljebb egy vagy két évtized telhetett el az országba érkezésük és a kiváltságlevél kiállítása között, ami arra mutat, hogy a 13. század második felére már bevett gyakorlattá vált a telepesek írásos kiváltságolása.
A bányászat területén ugyanolyan nélkülözhetetlen volt a német, majd a későbbiekben a cseh betelepülők szakértelme, mint a latinusoké a bortermelésben. Az országba vonzásuk és lojalitásuk biztosítása érdekében a király még olyan szokásaik felett is szemet hunyt, amelyet mások számára kifejezetten tiltott. Ilyen volt a városokban amúgy tilalmas perdöntő párbaj esete, amit IV. Béla a besztercebányai hospesek részére kibocsátott 1255. évi privilégiumában a következőképpen engedélyezett: „Ha a vádló közülük való, vagy azonos származású és ugyanazon szabadságokkal rendelkezik, a párbajt kerek pajzzsal és karddal vívják, ahogyan a szászok szokása megkívánja; ha pedig idegen, a párbaj módja a király megítélésére marad.”
A tkunokovábbi vendégként számon tartott népcsoportok közé tartoztak az elsősorban a kereskedelemben tevékenykedő örmények és zsidók, a leginkább nagyállattartást folytató kunok és jászok, a hegyekben pásztorkodó vlachok, a késő középkorban megtelepedő lengyelek, illetve a távolabbról, például Angliából érkezők. Nem hallgatható el, hogy a már itt élők és maguk az uralkodók is sokszor gyanakvással vagy ellenségesen fogadták a különböző rendű és rangú beköltözőket, vagy „idegen” mivoltukat ürügyként használták fel arra, hogy kárhoztassák őket befolyásukért és igyekezzenek megszabadulni tőlük. Különösen kényes helyzetben voltak a messzi földről ide érkezett királynék, ahogyan Merániai Gertrúd tragikus példája mutatja, de Mátyás király feleségét, Aragóniai Beatrix királynét vagy Habsburg Máriát, II. Lajos király feleségét sem övezte osztatlan szeretet. Még inkább ellentmondásos volt a kunok kétszeri betelepedése és kiűzése a tatárjárást közvetlenül megelőző, illetve az azt követő évtizedekben, vagy a zsidók szende8időleges kiűzése Nagy Lajos király uralma alatt 1360 és 1368 között. Szintén idegen származásukat és ezzel összefüggésbe hozott hűtlenségüket, illetve megbízhatatlanságukat használta ürügyként Zsigmond király több alkalommal is a Budán élő olaszok, főként a firenzeiek letartóztatására és javaik elkobzására.
Nehezen lehet nyomon követni, hogy a beköltözők mennyire hasonultak az őket körülvevő népességhez életmódjukat, viseletüket illetően. Bizonyosan voltak olyan csoportok, személyek, akik igen, mások azonban nem. A kunoknak például a szakáll és a hosszú haj viseletét, valamint a rájuk jellemző sajátos ruha hordását külön engedélyezte az uralkodó. A nyelvészeti és történeti néprajzi vizsgálatok azt mutatják, hogy a vendégek helyenként még kisebb falvakban is több száz évig megőrizték nyelvüket, szokásaikat, bizonyos mértékű különállásukat, a városokban pedig még inkább megvolt erre a lehetőség. Ennél fontosabb azonban, hogy a betelepülők jelenlétéből milyen sokat és sokféle módon nyert – Fügedi Erik szavaival élve – „a befogadó: a középkori magyar királyság”.

Szende Katalin

Javasolt hivatkozási forma: https://tti.btk.mta.hu/9-egyeb-hirek/2272-isten-paradicsoma-a-kozepkori-magyar-kiralysag.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom:
Fügedi Erik: A befogadó: a középkori magyar királyság. In: Történelmi Szemle 22. (1979) 355–376.
Fügedi Erik: Középkori magyar városprivilégiumok In: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Budapest 1981. 238–311.
Kristó Gyula: Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Budapest 2003.
Kubinyi András: Zur Frage der deutschen Siedlungen im mittleren Teil des Königreichs Ungarn (1200–1541). In: Die deutsche Ostsiedlung des Mittelalters als Problem der europäischen Geschichte. Hg. Walter Schlesinger Sigmaringen 1975. 527–566.
Kubinyi András: A magyarországi zsidóság története a középkorban. Soproni Szemle 49. (1995) 2–27.
Szende Katalin: A magyar városok kiváltságolásának kezdetei In: Debrecen város 650 éves. Várostörténeti tanulmányok. Szerk. Bárány Attila, Papp Klára, Szálkai Tamás. Debrecen 2011. 32–56.