Életének 84. évében, 2020. február 2-án elhunyt Péter Katalin, a intézetünk professzor emeritusa. Az elmúlt napokban nagyon szép emlékező írások születtek róla több helyen is. Honlapunkra Oborni Teréz, intézetünk tudományos főmunkatársa küldött egy személyes hangvételű írást, előtte azonban összegyűjtöttünk néhány gondolatatot a Péter Katalinra emlékező írásokból.  Egy kollégánk szavaival élve ez a válogatás „nem nekrológ, hanem élő emlékek.”

„Mindannyian, akik Magyarországon a 16–17. század vallástörténetével foglalkoznak, az ő köpönyegéből bújtak elő, a nemzetközi kutatások számos eredménye az ő közvetítésével jutott el Magyarországra az 1980-as években.” – olvasható a Magyar Tudományos Akadémia honlapján. Munkásságának rövid összegzése érdekében az mta.hu-n megjelent cikkből idézünk: „Egyetemi tanulmányait a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen végezte. Ezt követően 1959-ben került az MTA Történettudományi Intézetébe, amely élete egyetlen munkahelye volt, bár óraadóként az ELTÉ-n és a CEU-n is hosszú éveken át oktatott. Érdeklődésének középpontjába még a nemzetközi érdeklődés felélénkülése előtt került a reformáció és a katolikus megújulás története… Ugyancsak korát megelőzve helyezte kutatásai homlokterébe a családok, a nők, a gyermekek kora újkori történetét.”

A Rubicon februári számában, a jövő héten jelenik meg Erdélyi Gabriella, intézetünk tudományos főmunkatársának, Péter Katalin tanítványának megemlékezése, amelyből itt röviden idézünk: „Sosem fáradt el kérdezni és mosolyogva kételkedni. Az elitkutatások mellett az elesett társadalmi csoportok iránti érdeklődése pályája kezdetétől végigkísérte, ahogy egy interjúban fogalmazott: «engem az egyszerű ember élete érdekel. Ami talán abból ered, hogy emberileg apai nagyapám volt rám nagy hatással. Egyszerű falusi ember volt, gyerekkoromban sokat voltunk náluk, és ez a világ annyira más volt.»”

Mihalik Béla Vilmos, intézetünk tudományos titkára az Újkor.hu-n így fogalmazott: „Műveiben gyakran a történelem névtelen vagy félreértett, félreállított szereplőjét szólaltatta meg, legyen az egy megözvegyült, gazdaságát vaskézzel irányító hegyaljai asszony vagy egy politikai játszmák kereszttűzébe került úrnő. A történeti forrásokat magabiztosan bírta szóra, és nemcsak az olyan, általában izgalmasabbnak tartott irattípusokat mint a tanúvallomási jegyzőkönyvek, misszilisek. Péter Katalin úgy tudott kérdést feltenni, hogy arra még az elsőre – és sokadszorra is – száraz jogi szövegek vagy a számok, mértékegységek álcája mögé rejtőző urbáriumok is lelkesen adtak választ. És mindezt aztán úgy tudta interpretálni és átadni írásaiban, hogy nemcsak végigvezette és elgondolkodtatta olvasóit, hanem akár szórakoztatta is. Ahogy a hétköznapi kérdésekre is egyszerre tudott végtelenül empatikusan és egyfajta sajátos iróniával tekinteni, ugyanúgy keltette életre a források holt betűit tanulmányaiban, könyveiben.”

A Central European University is megemlékezett Történelemtudományi Tanszékének alapító tagjáról, aki hosszú évekig oktatott az egyetemen. „Ő fedezte fel a történelemben az érzelmek jelentőségét, mielőtt ez divatossá vált volna a nemzetközi tudományos kutatásban. Ez a alapállás vezérelte összehasonlíthatatlan érzékenységét a kollégákkal és különösen a hallgatókkal való kapcsolatában: a mentorálás nemcsak szigorú és megfelelő tudományos útmutatást jelentett neki, hanem arra is törekedett, hogy megértse a személyes helyzeteket, törekvéseket és szorongásokat, azzal a céllal, hogy teljes körű támogatást adhasson.” (A cikk angolul jelent meg, az itt közölt szöveg fordítás.)

Végül Oborni Teréz, intézetünk tudományos főmunkatársának szavaival emlékezünk. „Nyugdíjba ment ugyan nemrégiben, de soha nem veszítette el a kapcsolatot velünk, mostani kollégáival. Az új épületben egykori tanítványa, Erdélyi Gabriella osztotta meg vele dolgozószobáját. De azok is, akik nem voltunk tényleges tanítványai, mind örültünk, ha megkérdezhettük véleményét, mert tudtuk, mindig valami váratlant, szokatlant, meglepőt fog mondani. Mindvégig jelen volt az életünkben, nagy örömünkre legalább havonta egyszer, de néha többször is bejárt keddenként, továbbra is a rá jellemző kíváncsisággal és érzékeny együttérzéssel hallgatta kisebb-nagyobb problémáinkat. Szinte hihetetlen volt számunkra, hogy 1959 óta a Történettudományi Intézetben dolgozott, micsoda idők tanúja volt! Néha vicces történeteket mesélt a régi nagyokról, munkatársairól, akik között volt Benda Kálmán, Mályusz Elemér, Szűcs Jenő, Makkai László, Kosáry Domonkos és Ránki György. Hosszú életútját, történészi életművét, szellemi alkotásait számos írásban fogjuk méltatni. Most, még fel sem fogva, hogy elmentél, csak ennyit üzennék, mindannyiunk nevében: Drága Katalin, «A szívemben őrizlek. Ott őrizlek a szívemben.» [E. E. C.]”