Weisz A kiralyketteje boritoWeisz Boglárka 2013. december 16-án (hétfőn) 16:00 és 17:00 óra között dedikálja az MTA BTK TTI kiadásában, a Magyar Történelmi Emlékek – Adattárak sorozatban újonnan megjelenő A királyketteje és az ispán harmada. Vámok és vámszedés Magyarországon a középkor első felében című kötetét. Az esemény helyszíne: Polihisztor Könyvesbolt (1053 Budapest, Múzeum krt. 17.), ahol a kötet a dedikálás ideje alatt kedvezményes áron 2300 Ft-ért (eredeti ára: 3400 Ft) megvásárolható.

A királyketteje és az ispán harmada című könyv két jól elkülöníthető részre bontható: egy rövidebb, általános fejezetre, és egy adattárra. A királyketteje és az ispán harmada együttesen tett ki egy vámot, mivel az uralkodó a vámokat felügyelő ispánnal kétharmad-egyharmad arányban osztozkodott egy-egy vámon. A vámok adományozásakor a király csak az általa birtokolt kétharmad felett rendelkezett, bár – ha szükségét érezte – az ispáni vámharmad eladományozására is lehetősége nyílt. Az ispán azonban sohasem vetemedhetett arra, hogy a királyi kétharmadra vonatkozó bármilyen rendelkezést tegyen, egyharmadát azonban hivatalviselése idejére akár el is adományozhatta. Amikor azonban új vámhelyek felállítására került sor, melyek birtokosai között elsősorban világiakat találunk, az ispáni vámharmadot már hiába is keressük, a királykettejével együtt enyészett el.
A Magyar Királyság területén kezdetben csak a király szedhetett vámot, a vámadományozások azonban már a 11. században megindultak, igaz, inkább csak egy-egy vámharmadra kiterjedve. Az uralkodó előjoga annyiban mégis megmaradt, hogy új vámhelyet csak az ő engedélyével lehetett felállítani, illetőleg a vizsgált korszakban vámmentességet egyaránt adhatott a saját és mások tulajdonában lévő vámok alól. Ez a felfogás a későbbiekben megváltozik, ami alapvető változásokat eredményezett a vámtörténetben, s ez indokolja a középkor első felénél, azaz a 14. század közepénél meghúzott korszakhatárt.
A vám a középkorban az utazókra és a kereskedőkre kivetett illeték volt. A középkori Magyar Királyságban a vámoknak két típusa figyelhető meg: a belső- és a külkereskedelmi vámoké. A belső vámok újabb két altípusra oszthatók: vásár- és közlekedési vámokra. Vásárvámot kellett fizetnie mindazoknak, akik a piactéren sátorban, vagy a vásár napján műhelyeikben árusítottak, hajón vagy szekéren szállították áruikat a vásárra, továbbá állatok és bizonyos mázsával mérhető termékek vásárlása esetében az eladó és a vevő is vásárvámmal tartozott. A kocsmákban árusított bor, illetve más ital vámját is a vásárvámok részének tekintjük. A közlekedési vámokat szárazföldi és vízi vámokra oszthatjuk. A szárazföldi vám útvám volt, míg a vízi vámok közé sorolhatjuk a rév-, a híd-, a hajó- vagy kikötővámokat, továbbá a leúsztatott fák vámját. A közlekedési vámok közé tartozik a sóvám is, melyet akár a szárazföldön, akár vízen szállítottak, külön vámoltak meg. Közlekedési vámot kellett fizetni mindazoknak, akik áruikkal vagy áruszállítás nélkül – akár gyalogosan is – a vámszedő helyen átmentek. A külkereskedelmi vámok közé a határkapuban szedett vámot, azaz a nyolcvanadot és a harmincadot sorolhatjuk.
A kötet nagyobbik részét kitevő adattárban a középkor első felében felbukkanó vámszedő helyek mellett azokat a helységeket is megtalálja az olvasó, amelyekben vásártartást vagy átkelőhelyet (rév, híd) lehet kimutatni, még akkor is, ha a vizsgált korszakban bizonyíthatóan nem szedtek ott vámot, szerepelnek továbbá a vámmentességgel rendelkező települések is. Az eljárás ugyan vitatható, mégis számos érv szól mellette. Leginkább az, hogy az adattár nem titkolt célja, hogy előkészítse a középkor második felére vonatkozó, hasonló adattár összeállítását. A vásárok egy részének jelentőségét a középkor első felében valóban vámmentességük adta meg, ugyanakkor a legtöbb esetben a középkor második felében már vásárvámot szedtek ezeken a helyeken is. A révek és hidak egy része sohasem vált vámszedő hellyé – hiszen voltak olyanok közöttük, amelyek malomhoz vezettek, vagy csak kisebb jelentőségű utakon helyezkedtek el, esetleg csak áradásokkor használták őket –, sokszor azonban „álutak” átkelőhelyeivé váltak, és ily módon a vámszedő joggal rendelkező átkelőhelyek birtokosainak érdekeit sértve gyakran adtak okot a középkor második felében perekre. A vámmentességek pedig egy-egy település lakosainak kiváltságos voltára utalnak, s a középkor második felében nem ritka vámpereknek éppen ezen mentességek megítélése a kulcskérdése.  Az adattárban ki-ki kedve szerint kikeresheti a számára éppen érdekes vám történetére vonatkozó adatokat, vagy az egészet elolvasva alakíthatja ki saját képét a középkor első felének vámszedéséről.