2014. március 18-án ismét átadták a Hanák Péter-díjat intézetünkben. Immár tradíció, hogy az esemény keretében az előző év díjazottja előadást tart. Az eseményt Pók Attila tudományos tanácsadó, igazgatói megbízott nyitotta meg, aki először is gratulált Péter Katalin professzor emeritus nemrég kapott kitüntetéséhez. A Hanák-díjat, melyet 1998-ban alapítottak Hanák Péter fiai, háromtagú kuratórium ítéli oda. A kuratórium tagjai: Pók Attila, Glatz Ferenc és Szarka László (aki Somogyi Éva helyébe lépett). A korábbi díjazott, Stefano Bottoni Diskurzív diktatúra? Állami erőszak és társadalmi viszonyok Romániában 1960–1989 címmel tartott előadást a díjátadó alkalmából. Beszámolóját egy most lezárult kutatási projekt összefoglalásának, egyben új kutatások ösztönzésének is szánta. Az előadást követően Pók Attila átadta a Hanák-díjat, melyet ebben az évben Kármán Gábor kapott meg. A díjazott munkásságát Oborni Teréz ismertette, aki kitért a kutató számtalan eredményére, két doktori címére, több külföldi ösztöndíjára, kiadott köteteire, szerkesztőségi és felelős szerkesztői munkájára (korábban a Sic Itur ad Astra, jelenleg a Korall folyóiratnál), külföldön tartott előadásaira, publikációira, széles körű nyelvismeretére. Az ünnepség Kármán Gábor rövid köszönetnyilvánításával zárult.

Stefano Bottoni kutatásának alapkérdései a következők voltak: Miért volt brutális a romániai diktatúra? Mi különbözteti meg az 1950-es évekbeli tömegterrort a Ceauşescu-korabeli szelektív erőszaktól? Van-e értelme a román viszonyokra alkalmazni olyan tudományos fogalmakat, mint „diskurzív diktatúra”, „civilizált erőszak”, „fehér kínzás” vagy „az erőszak normálissá válása”? A romániai kisebbségek az állami erőszak természetes célpontjai?
Az előadó röviden szólt a szocialista erőszak kutatásának nemzetközi kontextusáról: a potsdami Zentrum für Zeithistorische Forschung interdiszciplináris projektjéről a késő szocialista erőszakformákkal kapcsolatban, az elméleti megközelítésekről (M. Weber, M. Foucault, Michael Mann és sokan mások). Felmerült a Szovjetuniót és Kelet-Európát vizsgáló összehasonlító szemlélet fogalma, Gerlach „violent society”-elmélete, Kotkin „uncivil society” meghatározása. Vajon az tette lehetővé a kelet-európai diktatúrákban több helyütt tapasztalható enyhülést és konszolidációt, hogy nincs komoly ellenzék, a társadalmi csoportokat az állam szervezi, és a lakosság egy része már integrálódott egy viszonylag megállapodott életvitelbe, ahol „már van mit veszítenie”? Stefano Bottoni ismertette Katherine Verdery kutatásait a késői Securitatéról. Új kutatási területek jelentek meg a témakörrel kapcsolatban: a családon belüli erőszak, az állami gondozottak kérdése, a mindennapi ellenállás, a határsértés, a huliganizmus vizsgálata, a tömeges magánéleti tragédiák elemzése.
A hatvanas évek belpolitikai enyhülésének Romániában fontos tényezője volt a nyugati nyitás és a szovjetellenesség: ezek ugyanis lényeges legitimációs források az állam számára. 1962–1964 a kulcsidőszak ebből a szempontból, ekkor szabadulnak ki a politikai foglyok tömegei. A „Ceauşescu-hatás”, az ellenőrzött liberalizáció, a diktatúra fénykora 1965 és 1971 közé tehető. Ebben az időszakban a diktatúra akkora bizalmi tőkét halmozott fel, amelyből még 10–15 évig táplálkozhatott. Nagy és vitatott kérdés, hogy a külpolitikai nyitás vajon szimulált folyamat volt, vagy valóban lehetséges alternatívaként élte meg a korszak román vezetése.
Az 1970-es, 1980-as években az állami erőszak új formáit figyelhetjük meg. A politikai bűncselekmények köztörvényes „fedést” kapnak. A határsértéseket drákói szigorral kezelik, emberek százait lövik agyon a határőrök. Jellegzetes a Milícia szerepe, a rendőri erő politikai rendőri feladatokat is kap, és brutálisan lép fel kisebbségek, fiatalok, alternatív csoportok ellen (tömeges hajlevágás, „razziák” cigánysorokon és diszkókban, ennek címén öncélú erőszak). A hadsereg ekkoriban kvázi-kényszermunkává válik, szinte ingyenes állami munkaerőként betakarításra és más munkákra alkalmazzák a katonaságot. A katonai szolgálat egyfajta kollektív büntetés, például értelmiségi fiatalokkal szemben. A román diktatúra börtönvilága máig feltáratlan: 1978 és 1981 között 89 ezerről 180 ezerre nőtt a nem politikai foglyok száma a román börtönökben.
Az előadó felvázolta az erőszak párhuzamos színterei és a legitimáció kérdését: a Securitate idővel „puha” erőszakszervezetté válik, mely adatokat gyűjt, és kifinomultabb módszerekkel éri el céljait, míg a lakosság folyamatos fizikai elrettentéséről a Milícia, az UTC, a „hazafias gárdák” gondoskodnak.

Stefano Bottoni összefoglalásában kitért a brassói felkelés problémakörére: a kezdeti eredmények után ez az incidens a társadalmi folyamatokat már nem megfelelően érzékelő diktatúra jellegzetes ballépései közé tartozik. Az erőszak összefonódik a kisebbségpolitikával is. Romániában a diktatúra által alkalmazott differenciált erőszak szintje valahol Csehszlovákia és Bulgária között van.

Péterfi András