Felújították a maszkajárás szokását Baján Sokcsevits Dénes kezdeményezésére

MaszkaIntézetünk tudományos főmunkatársa, Sokcsevits Dénes (aki 2020. január 15-én már beszélt a rendezvényről a bajai városházán) kezdeményezésére és javaslatára 2020. február 22-én Baja város polgármestere, Nyirati Klára fővédnökségével, a város támogatásával és a bajai Horvát Önkormányzat és a város csapata szervezésében megújult az immár közel három évtizede feledésbe merült bunyevác farsangi alakos népszokás, a maszkajárás (bunyevácul maškare).

A maszkajárás még a két világháború között is megmozgatta az egész várost. A szervezők remélték, hogy e mozgalmas, vidám télűző népszokás ma is örömöt fog hozni Baja télvégi szürke hétköznapjaiba. 2020. február 22-én délután 17:00 óra körül több ezer bajai gyűlt össze a Szentháromság téren, hogy lássa a maszkák bevonulását, majd sokan a nézők közül beálltak a körbe, hogy bunyevác kólókat táncoljanak.

A népszokás rekonstrukcióját Kovács Antal bajai tanár 1903-ban a Néprajzi Értesítőben megjelent, képekkel gazdagon illusztrált cikke segítette (a folyóirat előbb ismertette a bajai maszkajárást, mint a mohácsi busójárást!). Ugyancsak támaszkodhattunk a jeles bajai muzeológus. Solymos Ede írásaira és az ő tanácsai alapján 1976-ban Csilics Sándor által egyszer már felújított szokás hagyományaira. Sokcsevits Dénes saját, családja körében végzett gyűjtéseit is felhasználta a népszokás megújítása során.

A hagyománynak megfelelően most is lovaskocsin hozták a bajai főtérre a zenészeket. A lovaskocsik két irányból vezették a térre a beöltözött  maszkák és bunyevác népviseletes fiatalok menetét. Régen, ahogy Mohácson a  busójáráson, Baján is családi együttesek léptek fel, most a bajai és környékbeli bunyevácok lakta települések néptánccsoportjainak lelkes fiatal tagjai öltöztek be a hagyományos jelmezekbe. A négy legjellegzetesebb figura a medve (medo) és a medvetáncoltató (a bosnyák), a didák és a botos.  A medve hosszú subát viselt bunda gyanánt, fülét a fejére húzott zsák (vagy zabos tarisznya) két csücskének elkötésével alakították ki. A medvéket láncon vezette egy-egy turbános, arcát kipirosító, öv gyanánt fehér törölközőt (peškir), szoknyaszerű piros kötényt (pregača) és csizmát viselő férfi, aki az egykori Osztrák-Magyar Monarchiábat járó bosnyák medvetáncoltatókat idézte fel keleties külsejével. A két-két páros (több ilyen négyes is volt egyszerre) körbejárta a közönséget, a medve a bosnyák felszólítására: „Igraj malo, medo!“ esetlenül, igazi medve módjára táncolni kezdett. A medve szitát hord magával, azzal koldul jutalmat a maga illetve gazdája számára. A didák (öreg, kicsit ördögszerű, púpos figura) kötélből font ostort fog a kezébe, folyamatosan zaklatja a közönséget, a menyecskéket megölelgeti. A didák ruhája alá, a hátára szakajtót (vagy párnát) kötött, ezzel fogta fel a botos által csínyjei miatt reá mért ütéseket. Az 1903-as leírás alapján az eredeti figurák alakjába a bunyevácság öltözött be, de már akkor a városi polgárság is jelmezt öltött, leggyakrabban vándorcigánynak, fehér és fekete ruhás boszorkánynak, de használati tárgyaknak is öltöztek és gyakori volt a nemi szerepcsere.

Mind a medve, mind a didák a telet, a sötét erőket jelképezi, a medvék a befejezésül a földre vettették magukat és mozdulatlanná dermedtek, mintegy a tél halálát ábrázolva. Végül  a didákokat a botosok és a fiatalság elkergette, majd a zenekar újra rázendített és folytatódott még órákig a tánc, a veliko kolo.