A Tudor-rózsás bárca

Skorka logoMagyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának novemberi számában a középkori minőség-ellenőrzés egyik példájáról, a posztóplombálásról ír Mordovin Maxim régész A Tudor-rózsás bárca című írásában. 

 

 A Tudor-rózsás bárca

 

M St. Omer Duicciardini15881325-ben a Flandria és Artois tartományok határán lévő Saint-Omer városka takácsai, csapói és nyírómesterei Artois grófnőjének külön engedélyével, fegyverekkel rontottak a szomszédságukban fekvő Arques városára. Az arques-i posztókészítőkön kívántak elégtételt venni, akik a maguk silányabb termékeit saint-omeri posztókészítményként árulták. A felbőszült mestereket és polgárokat még az sem tántorította el a szomszédos posztókészítő műhelyek feldúlásától és felszereléseinek tönkretételétől, hogy a közeli település a Szent Bertin apátság birtokát képezte. A támadás néhány évvel később, 1353-ban szabályszerű hadjárat formájában ismétlődött meg, melynek során a saint-omeriek valamennyi arcques-i takácsműhelyt elpusztítottak. Majd egy évtizedbe telt az arques-i posztószövőknek, míg újra talpra álltak, s 1362-ben egy saint-omeri takácsmestert magukhoz csábítva olyan posztót készítettek, melyet Saint-Omer hitelesítő jelzéseivel láttak el. Válaszul Saint-Omer polgármestere és céheinek bírái a Szent Bertin apátság jogainak megsértésével a hamis posztót pellengérre tűzették és jelzéseivel együtt nyilvánosan elégettették, a hamisításban M Tournai 2 1991 2M Tournai 1 1991 2résztvevő polgárukat pedig száműzték. A szomszédok viszályának ügye egészen a párizsi parlamentig jutott, amely végül 1385-ben Saint-Omer pártjára állt, s korlátozta Arques takácsműhelyeinek, illetve csapó- és posztófestő kézműveseinek számát. A perpatvar kapcsán megtiltották továbbá, hogy a saint-omeri posztót jelölő városi zárjegyet máshol készített termékre helyezhessék. Mi lehetett azonban valójában az a védjegy, ami e 14. századi konfliktus mögött állt?
A felgöngyölt gyapjúszövet, vagyis posztó végén elhelyezett apró méretű szegecses vagy hengeres bárcák, melyeket plombának, avagy posztózárjegynek neveztek a posztóvég származását és minőségét M plombák rögzítése Hittinger 2008 alapjántanúsították. A szegecses plombák rendszerint két kerek részből álltak, melyeket rövid szalag kapcsolt össze. Az egyik korongon egy vagy két szegecs volt, míg a másikon – az előbbinek megfelelően – egy, illetve két nyílás. A plombát úgy rögzítették a posztóra, hogy az elkészült posztóvég szélére ráhajtották oly módon, hogy a szegecsek átmenjenek a nyílásokon, átlyukasztva a posztót is, majd pedig az egészet egy speciális fogóval vagy pénzverőhöz hasonló eszközzel összenyomták. A nyomóeszközön különféle vésett ábrák voltak, melyek domború lenyomatot hagytak a plombán. A hengeres plombákat az előzőekkel ellentétben egy M plombálásmadzagra kellett felhúzni, s úgy összenyomni.
A középkori posztókészítés fellegvárainak tekinthető flandriai és németalföldi városok, a minőségromlást megakadályozandó már a 13. század végétől szabályozták a gazdaságuk alapját jelentő posztógyártást. A posztó-előállítás folyamatának ellenőrzésére és hitelesítésére egy önálló városi intézményt hoztak létre, melynek feladatai közé tartozott ellenőrizni és hitelesíteni a posztókészítés műveletének minden egyes szakaszát. Vizsgálták a szálsűrűséget, a színt, a bolyhosságot és a kész posztóvég méreteit (szélességét és hosszúságát egyaránt), így osztályozva a posztókat. A különböző minőségű osztályokhoz, eltérő jelzéseket rendeltek. Az első osztályú posztó többnyire városi címeres (Angliában uralkodói címerrel vagy arcképpel ellátott) plombát kapott, avagy a legnagyobb és legdíszesebb bárca került rá, a plombák M unnamedméretével ugyanis jelezhették a minőség különbségét is. Egy-egy posztóvégre több plombát is felhelyezhettek, a kidolgozottság mértékétől függően akár egyszerre nyolc is helyet kaphatott. Ezek között bújt meg, részben reklámként, részben az esetleges reklamáció esetére, a posztókészítő mester saját jegye is. Látványosan jelzi a felhasznált plombák mennyiségét, hogy 1304 és 1384 között csak a flandriai Ypernben 4.262.605 db plombát vásároltak, s ezekhez 920 fogót és 26 kalapácsot.
A jó minőségű, keresett posztófajtákat, ahogy napjaink kedvelt márkáit, szinte azonnal utánozták – vagy a valóságnak jobban megfelelő szóhasználattal élve – M plombanyomó fogó1hamisították. Egy adott posztóvégre jobb minőséget jelző plomba került, mint amilyen az valójában volt vagy más város jelzésével látták el, mint, ahol az ténylegesen készült. A hamisítással szemben a városok különböző módokon igyekeztek fellépni, változtattak a plomba vésetén (mint Sankt Gallenben a 15. század elején), bojkottálták a hamisító város áruit (mint Leiden kezdeményezésére a Hanza városok bojkottja Hágával szemben), sőt olykor fegyverrel is felléptek ellene (mint például Saint-Omer polgárainak támadása Arques városka megregulázásra).
A hamisításon túl a korrupció is veszélyt jelentett a minőségi posztóáruk esetében. Komoly büntetés járt annak a hivatalnoknak, aki valóságosnál jobb minősítéssel látta el a silányabb terméket. Ypernben hat embert hét évre száműztek 1360-ban, Kölnben, a rajnai posztógyártás központjában 1433-ban máglyahalálra ítéltek egy mestert plombahamisításért.
M CsábrágA címben szereplő Tudor-rózsás bárca a 2015. évi csábrági (ma Szlovákia, Čabraský Vrbovok mellett) ásatás alkalmával került elő a föld mélyéről. Apró mérete, nem túl feltűnő megjelenése ellenére számos adatot elárul a mára már megfoghatatlan posztóról. A három centiméter átmérőjű ólomplomba egyik oldalán Tudor-rózsa, másikon pedig Anglia uralkodói címere látható. Az enyhén deformált, de ettől függetlenül ép darab a plombák talán leggyakoribb típusának képviselője: kétrészes, egyszegecses változat. A Tudor-rózsa alapján egyértelműen a 16. századra keltezhető, a címer pedig ezen évszázad első felére, leginkább VIII. Henrik korára utal. Mérete alapján egy olcsóbb, durvább gyapjúszövet hitelesítésére szolgált, valószínűleg a másodosztályú angol, úgynevezett karasia posztóval azonosítható, amely tartóssága miatt ebben a korszakban tömegterméknek számított. A plomba felbukkanása Csábrágon arról is árulkodik, hogy Bakócz Tamás vagy az Erdődy család idején a vár nagy tételben vásárolt posztót, hiszen a véget csak a vár területén bontották fel.

Mordovin Maxim

Javasolt hivatkozási forma: Mordovin Maxim: A Tudor-rózsás bárca. URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/2001-a-tudor-rozsas-barca.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Válogatott irodalom:
Endrei, Walter & Egan, Geoff: The Sealing of Cloth in Europe, with Special Reference to the English Evidence. Textile History 13 (1982) 47-76.
Hittinger, Dieter: Tuchplombern. Warenzeichen des späten Mittelalters und der Neuzeit aus dem norddeutschen Küstengebiet. Aachen, 2008
Huszár Lajos: Merchants’ seals of the 16th and 17th centuries. Folia Archaeologica 13 (1961) 187-194.
Kaiser, Reinhold: Fälschungen von Beschauzeichen als Wirtschaftdelikte im spätmittelalterlichen Tuchgewerbe. In: Fälschungen im Mittelalter. Internationaler Kongreß der Monumenta Germaniae Historica, München, 16. – 19. September 1986. Teil V. Fingierte Briefe, Frömmigkeit und Fälschung, Realienfälschungen. Hannover, 1988, 723-752.
Mordovin Maxim: A 15-17. századi távolsági textilkereskedelem régészeti emlékei Pápán. In: Varga Máté (szerk.): Fiatal Középkoros Régészek IV. Konferenciájának Tanulmánykötete. Kaposvár, 2013, 267-282.
Székely György: A németalföldi és az angol posztó fajtáinak elterjedése a XIII-XVII. századi Közép-Európában. Századok 102 (1968) 3-34.

Középkori gazdaságtörténet

refo500-logo