Nyilatkozatban fejezte ki szolidaritását az akadémiai kutatóintézetek helyzetével kapcsolatosan számos intézmény, testület, szervezet határon innen és túl egyaránt, amit ezúton is nagyon köszönünk! A szolidaritási nyilatkozatok ide kattintva érhetőek el.

Ezüst étkészlet a kincstartónak

Skorka logoA Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának márciusi számában a kutatócsoport tagja, Neumann Tibor Ezüst étkészlet a kincstartónak. A városok és a kincstartó kapcsolata a 15. század végén című írását közöljük.

Ezüst étkészlet a kincstartónak
A városok és a kincstartó kapcsolata a 15. század végén

neum 21494. január 30-án az erdélyi szász származású Polnar Gábor boszniai püspök, beszámolva a budai királyi udvar legfrissebb eseményeiről, nagyszerű hírt osztott meg földijeivel. „A szent királyi felség,” – írta – „véget kívánva vetni immár a szászokat sújtó sorscsapásoknak, nyomós okokból ma reggel kinevezte királyi kincstartóvá a főtisztelendő Ernuszt Zsigmond pécsi püspök urat. Ő Isten segedelmével mostani sérelmeinket orvosolja majd, részint erényei sokaságával, részint azért, mert nyelvünk szeretete kötelezi őt erre.” Gábor püspök arra bíztatta a szász elöljárókat, hogy úgy fogadják az új kincstartó hozzájuk küldött emberét, hogy az később beszámolhasson urának, mekkora odaadással fordulnak a frissen kinevezett királyi tisztségviselő felé. Mert, miként reméli, „a szászok védelmezője lesz ő, ahogy erről ebben az órában nekünk ígéretet is tett”.
neum 8A levél jól érzékelteti, hogy a királyi városok számára – lett légyen szó akár a tárnokinak nevezett szabad királyi vagy a történészi furfanggal királyi szabad városoknak nevezett személynöki városokról, akár a szász és a bányavárosokról – a kincstartó személyében bekövetkező változás nem csupán egy, az ország irányításában résztvevő új tisztségviselő színrelépését jelentette. A kincstartó a hazai polgárság számára maga volt a tisztségviselő. De miben rejlett a kincstartónak ez a kiemelt szerepe? Ezzel összefüggésben miért volt fontos a szászok számára, hogy a király és az ország pénzügyeinek vezetője, miként erre a levél egyértelműen utal, maga is német anyanyelvű volt?
neum 3A kincstartó személye ekkor már a városok és az uralkodó közötti összekötő kapcsot jelentette. Ez a közvetítő szerep mindkét irányban működött: a király akaratát – leggyakrabban az adó kivetésére vonatkozó szándékát – tolmácsolta a városok felé és végrehajttatta azt, másfelől a városok ügyes-bajos dolgaiban közbenjárhatott a királynál és az uralkodó mellett mindennapi kormányzati munkát végző királyi tanácsban, amelynek maga is oszlopos tagja volt. E feladatok azonban nem merültek ki az egyszerű közvetítésben: azáltal, hogy ő tervezte meg a királyság költségvetését, illetve hozzá futott be az ország jövedelmeinek zöme, jelentős hatalommal rendelkezett, ráadásul feladatai ellátásához lényegében szabad kezet kapott az uralkodótól. Ezt némileg leegyszerűsítve úgy lehet megfogalmazni, hogy a királynak csupán az volt a fontos, hogy a kincstartó előteremtse azt a pénzt, amelyből fedezték az udvar működését és az ország védelmét, de hogy ezt – a szokások adta kereteken belül – milyen módszerekkel tette, abba sem ő, sem más nem igen szólt bele. Ebből következett, hogy a városoknak adóügyekben viszonylag csekély mozgástér kínálkozott, és noha évről évre elküldték követeiket a kincstartóhoz, olykor akár többször is, hogy alkudozzanak az adó végleges összegéről, az utolsó szó mindig a kincstartóé volt, akinek tehát személyisége, vérmérséklete, sőt akár egyes városok iránti szimpátiája vagy ellenszenve nagyban meghatározhatta a követeknek adott válaszokat.
neum 01neu 6Szintén nem volt független a kincstartó személyétől a városi ügyek udvari képviseletének, előmozdításának a kérdése. Ha egy városnak vagy városcsoportnak a középkor végi Magyarországon valamilyen vitás ügye támadt a környezetével, amelynek során úgy érezték, hogy megszerzett kiváltságaik, jogaik sérülnek, helyzetükön leginkább úgy segíthettek, ha elérték, hogy az uralkodó parancsolja meg ellenfelüknek jogaik tiszteletben tartását. Ki kellett tehát járni az udvarban egy vagy több királyi parancslevelet, ami nem mindig volt egyszerű feladat, hiszen ritkán lehetett az uralkodó színe elé járulni, másfelől ha ellenfelük maga is a királyi tanácsban helyet foglaló főpap vagy báró volt, céljaik elérése érdekében erős ellenszéllel is számolniuk kellett. A városok ezért rendre olyan személyekre bízták ügyes-bajos panaszaikat, akik vagy bizalmas viszonyban álltak a királlyal, vagy bejáratosak voltak a királyi tanács üléseire. Minderre a kincstartó volt a legalkalmasabb személy. A városok követei előtt a kincstartó háza, illetve számos alkalmazottat foglalkoztató hivatala, úgy tűnik, mindig nyitva állt. Az Ernuszt Zsigmond neve alatt kibocsátott kincstartói leveleket gyakran ugyanazok a jegyzők vetették papírra, mint a városok érdekében kibocsátott királyi intézkedéseket, vagyis a kincstartó az egyszerű közbenjárásnál jóval tovább is mehetett. Joga volt az ügyek egy részében eljárni, ami azt jelentette, hogy irodájában beosztottjai megírták a szükséges királyi parancslevelet, amelyet a kincstartó az ügy fontosságához mérten ezután a király vagy a királyi tanács elé terjesztett, jelentéktelenebb esetekben pedig egyszerűen megpecsételtette a királyi pecséteket őrző valamelyik tisztségviselővel: ilyenkor a kimenő levélen jelezték, hogy az ügyben a felelősséget egyedül a kincstartó vállalta magára.
neum 9A városok mindennapi ügyes-bajos dolgainak a megoldásában a kincstartó tehát elsőrendű szerepet játszott, és bizony nem volt mindegy, hogy egy ügyet támogatott vagy éppen – sokszor más érdekeket is figyelembe véve – akadályozott. Ez különösen igaz volt a városok adóztatása során, ahol a kincstartó és a városok között alapvető érdekellentét feszült az adó végleges összegét illetően. Megmosolyogtató, amikor egy királyi levél úgy utasítja el egy-egy város kérését, hogy közben megemlíti, mennyire igyekezett Ernuszt Zsigmond meggyőzni az uralkodót az ellenkező döntésről, vagy éppen kedvező intézkedés esetén egyedül a kincstartó közbenjárását emeli ki, miközben a leveleket éppen az ő intenciói szerint, szinte diktálására beosztottja írta meg. Mindebből adódóan a városoknak minden áron arra kellett törekedniük, hogy a kincstartóval jó viszonyt tartsanak fenn. Miként Polnar Gábor püspök figyelmeztette a szászok elöljáróit, az általa javasoltak betartása esetén „nemcsak hivatalotoknak tesztek eleget, hanem hűséggel beteljesítitek a királyi felség akaratát és jövőbeli hasznotokra kiérdemlitek a kincstartó atyai szeretetét”. A szászok szemében a kincstartó német anyanyelve – Ernuszt apja, a pénzügyi szakemberként Mátyás idején nagyhatalmú báróvá előlépő János Bécsből származott – természetesen nemcsak azért volt fontos, mert így követeik saját nyelvükön tárgyalhattak a kincstartóval, hanem úgy érezték, hogy a nyelvi azonosságból adódóan a kincstartó nagyobb empátiával fog feléjük fordulni, mint az előző évtizedek magyar származású kincstartói.
neum 10neum 4Ám a jó viszony érdekében bizony időről időre tenni is kellett. A kincstartó a városok részéről nemcsak engedelmességet és készséges magatartást várt el, de nem utasította vissza, ha az őt felkereső küldöttségek más módon is kifejezték tiszteletüket. A városok gyakran kedveskedtek kisebb-nagyobb ajándékokkal a kincstartónak. A mai szemmel korrupciónak tűnő jelenség a középkorban az ügyek elintézésének bevett, ha úgy tetszik, törvényes módja volt: a közbenjárást és a segítséget illett – sokszor már előre – „viszonozni”. A forrásadottságokból adódóan két szabad királyi városról, Pozsonyról és Bártfáról maradt fenn a legtöbb ilyen adat. A derék pozsonyiak például, mikor értesültek az új kincstartó megválasztásáról, egy aranyozott ezüstserleget küldtek neki ajándékba. De ugyanígy jártak el néhány hónappal később is, amikor Ernuszttal nem tudtak megállapodni a királyi adó végösszegéről. Végül a sokadik adótárgyaláson a pozsonyiak számára is elfogadható eredmény elérését minden bizonnyal elősegítette az újabb, 25 forint értékű serleg átadása. A bortermelésből élő város máskor néhány hordócska borral tette tiszteletét Budán azoknál a személyeknél, akiktől segítséget vártak ügyeikben: 1495 áprilisában II. Ulászló király, Bakóc Tamás főkancellár, Ernuszt kincstartó és az akkori pozsonyi harmincados kaptak kóstolót a Kis-Kárpátok híres nedűjéből. Pozsonyhoz hasonlóan Bártfa is rendre apró figyelmességekkel kedveskedett a kincstartónak: 1494-ben, mikor az adójuk kisebbik részét, 150 forintot Budára küldték, az összeget megtoldották a kincstartónak szánt négy forint borravalóval. A következő évben nyolc darabból álló, 11 forint értékű ezüst étkészlettel ajándékozták meg Zsigmond püspököt, alkincstartója jóindulatát pedig a borravalóképpen átadott 1,5 forint értékű vászonnal kívánták előmozdítani. A szászok esetében ugyan nem tudjuk, mivel ajándékozták meg az újonnan kinevezett kincstartót, de azt igen, hogy Ernuszt egyik apródja, mikor néhány nap múlva kincstartói követként Nagyszebenbe ért, kapott egy lovat (5 forint), némi „kamuka” posztót (5 forint) és útiköltségre további 2 forintot. Ebből is látszik, hogy nemcsak a kincstartót, hanem az alkalmazottait is illett olykor-olykor megajándékozni: az erdélyi királyi jövedelmek kezeléséről gondoskodó sókamaraispánnak 1494 nyarán például hat márka ezüstöt (értéke 36 forint) adtak a szebeniek, miként írták, „tiszteletük jeléül”.
neum 7Ernuszt Zsigmond pécsi püspök nem egészen két és fél évig, 1496 júniusáig töltötte be a kincstartóságot. Ekkor az országgyűlés sikkasztás vádjával felelősségre vonta és elszámoltatta kincstartói tevékenységéről. Ennek során keletkezett a középkori Magyarország egyetlen egészben fennmaradt, az 1494 februárja és 1495 decembere közötti időszakot felölelő kincstartói számadása. A hivatal vezetőjéről olykor Ernuszt-számadáskönyvnek nevezett, pótolhatatlan kódex és a korabeli források alapján a pécsi püspök–kincstartó szigorú gazdálkodást folytatott, az adókat következetesen behajtotta, de az egyik beosztottja által összeállított számadásban valóban tetten érhető néhány kisebb-nagyobb gyanús ügylet. Egy késmárki küldött levele beszámol arról, hogy a menesztett kincstartó letartóztatása után kilenc tömött szekéren szállították Budára – egy másik forrás szerint 400 ezer forintot érő – arany- és ezüstneműjét. A bizonyára túlzó összegű, de feltehetően valóban jelentős értékű lefoglalt kincs persze nemcsak a királyi jövedelmek elsikkasztásából, a városoktól kapott ezüst étkészletekből és serlegekből tevődött össze, hanem bizonyára a püspök egyházi jövedelmeiből és családi vagyonának egy részéből is. Ernuszt bukása tehát teljes volt, ennek ellenére a városok zöme alighanem hálásan gondolt tevékenységére, hiszen szigorú gazdálkodását a városokkal szemben a szokásos kiegyensúlyozottság és az irányukban megmutatkozó, gazdasági jelentőségükből adódó féltő gondoskodás jellemezte. Abszurd módon a történészek pedig a sikkasztásáért hálásak, hiszen ennek tudható be számadáskönyve fennmaradása.

Neumann Tibor

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://www.tti.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/3124-ezust-etkeszlet-a-kincstartonak.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Irodalom
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Diplomatikai Fényképgyűjtemény 245 196.
Neumann Tibor: "Minden időkben kegyelmes uratok kívánunk lenni". A királyi városok adóztatása a 15. század végén. In: Hatalom, adó, jog. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Kádas István és Weisz Boglárka. MTA BTK TTI, Budapest, 2017. 13-106.
Fedeles Tamás: Ernuszt Zsigmond pécsi püspök (1473-1505). Pályavázlat. In: A Missale secundum morem Alme Ecclesie Quinqueecclesiensis tanulmánykötete. Szekszárd, 2009. v-xxi.

 

Középkori gazdaságtörténet

refo500-logo

Munkatársaink önálló blogjai

A hétköznapi élet története 
A tankönyvön túl

 

Az MTA kutatói pályázatai

Az MTA központi weboldala

AZ MTA kutatóintézet-hálózata