Beszámoló a Kosáry-emlékkonferenciáról

Kosary konferencia2013. június 4-én Kosáry Domokos-emlékkonferenciára került sor a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetben a kora újkori magyarországi történetírásról. Pálffy Géza, az MTA BTK TTI kora újkori témacsoportjának vezetője megnyitójában hangsúlyozta, hogy a konferenciát elsősorban Kosáry Domokos történészi életműve iránti tisztelet jegyében rendezték, amelynek része, hogy Kosáry egyik „kedvenc” kutatási területén, a kora újkori magyar történetírás történetének témakörében kértek előadásokat a korszak kutatóitól, bemutatva egyben a legújabb kutatási eredményeiket is. Az előadások előtt Nagy Gábor (Miskolci Egyetem) Kulcsár Péterről, a korszak nemrég elhunyt kiváló kutatójáról tartott rövid, személyes hangú megemlékezést.

Ács Pál (MTA BTK ITI): „Isten haragja – magyarnak példája”. A hun történet két értelmezése című előadásának elején leszögezte, hogy célja nem a hun történeti hagyomány valóságtartalmának, avagy kitalált voltának elemzése, hanem e hagyomány eredetének kutatása. Feltételezi, hogy a hun hagyomány magyar eredetű, és évszázadokon keresztül betöltötte a nemzeti történeti hagyomány funkcióját a dicső múltról, hősökről 
Kosary Acs Palszóló történetekkel. A hun történet, illetve Attila alakjának két, különböző értelmű ábrázolására számos példát hozott. Az egyik csoportot az interpretatio christiana jelentette, amely szerint – a keresztény világ hunok elleni félelmének és gyűlöletének értelmében – Attila Isten ostora, Isten haragja (Zrínyi versében), a keresztény világ (Róma) legnagyobb és legfélelmetesebb ellensége, és az ábrázolásokban ekként jelenítették meg. A másik értelmezés (interpretatio classica vagy romana) a magyar történeti hagyomány, amely a múltat a dicsőséges (elképzelt) történésekhez próbálta igazítani, akár még kitalált csaták és helyszínek leírásával is. A két interpretáció, a keresztény és a magyar történeti hagyomány egymás melletti létezése eléggé ellentmondásosnak tűnik, hiszen eszerint a kereszténység – amelynek az akkori keresztény magyar királyság is organikus része – legnagyobb ellensége a magyar nép őse? Ács Pál szerint ez a hun történeti hagyomány erejét mutatja, amely ilyen ellentmondás ellenére is évszázadokon keresztül fennmaradt. Vajon középkori történelemhamisítás vagy reneszánsz múltformálás eredménye-e a hun hagyomány? Bármelyik is lehetett, a múlt iránti igényt elégítette ki. A középkorban rengeteg hamisítás történt, nem feltétlenül a csalás szándékával: olyan dokumentumokat alkottak (azaz hamisítottak), amelyek a kor vélekedése szerint biztosan léteztek, csak elvesztek, mert bizonyos jelen szituáció logikája értelmében „létezniük kellett”. Erre még tárgyi „bizonyítékokat” is kreáltak, antik(nak látszó) érméket, domborműveket, ábrázolásokat. Zárásként az előadó felvetette: lehet, hogy valóban létezett a hun–magyar azonosság tudata már Anonymus előtt.
Kasza Péter (SZTE BTK): Újabb szempontok Brodarics „Historia verissimá”-jának értékeléséhez című előadásának hipotézise szerint Brodarics nem 1527-ben, hanem 1528-ban írta nevezetes művét. A f
Kosary Kasza Petereltételezést az előadó számos, igen meggyőző bizonyítékkal támasztotta alá. Ezek között szerepelt, hogy bár egy 18. századi bibliográfiában Brodarics művének megjelenésére az 1527. április 18-a szerepel, ennek a kiadásnak soha semmilyen nyomára nem bukkantak, nincsenek róla kortárs reflexiók. Ugyanakkor az előadó bemutatott olyan, 1528. április 18-i keltezésű levelet lengyel humanistától, amelyben konkrétan szerepel Brodarics műve mint új munka. Brodarics élethelyzete is azt mutatja, hogy 1527 tavaszán menekült, 1528 tavaszát viszont már Lengyelországban töltötte nyugalomban, amelynek során valószínűbb, hogy krónikáján dolgozni tudott. „Ideológiailag” is indokoltabb az 1528-as évszám a munka elkészültére, mert 1527 elején Brodarics még Habsburg-párti volt (csak márciusban állt át Szapolyai oldalára), munkája viszont erősen János-párti lett, így nem valószínű, hogy azt még 1527 márciusában írta volna, sokkal inkább 1528 elején. Az, hogy mégis 1527 terjedt el mint a megjelenés éve, valószínűleg csak egy elírás volt a 18. századi bibliográfiában. 
Nagy Gábor (ME BTK): „Hispanus, sed”. A külföld és a külföldiek ábrázolása Isthvánffi Históriájában című előadásában szintén a 16. századi magyarországi latin nyelvű történetírás egy művével foglalkozott. Annak a ma uralkodó felfogásnak ugyanis, amely múltat és jelent magyarra és idegenre, mi-re és ők-re oszt, léteznek kora újkori gyökerei is, például az a gondolat, amely szerint Magyarország „két pogány közt” magára hagyatva küzdött a szabadságért. A Historiaeben az „inimici Christi nominis”, a törökök jellegzetességei közül a többértelmű barbárság, a pusztítás, a csalárdság és a keresztényekkel szembeni gőg emelkednek ki, a német meghatározó jellegzetességei közé tartozik a magyarokkal szembeni bizalmatlanság. Található ugyan néhány olyan szöveghely, amely egyforma rosszként Kosáry Nagy Gaborábrázolja a barbár ősellenséget (a törököt) és a középkorból öröklött ősellenséget (a németet), e párhuzamba állítás azonban nem jellemzője a műnek. Isthvánffi [Istvánffy] számára egy pogány létezett, a század elején, a polgárháború közepette éppen attól félt, hogy a „mores Turcarum” teret nyernek a Magyar Királyságban. A külföldi párhuzamok keresése módjainak egyike olyan országok irodalmának a vizsgálata, amelyek helyzete összehasonlítható Magyarországéval. A Svéd Királyság számára a keresztény ősellenség a 15. század közepe óta a Dán Királyság lett (utóbb Lengyelország is), az „inimici Christi nominis” pedig mindig is az oroszok voltak. Az egykorú svédországi neolatin és svéd nyelvű elbeszélő források (például Petrus Petrejus, Johannes Messenius művei) ilyen szempontú teljes egybevetése a magyarországi forrásokkal még nem történt meg, annyi azonban már most megállapítható, hogy azok lényegében ugyanazokat a tulajdonságokat örökítik az oroszokról, mint amelyek a Historiaeban olvashatók a törökökről.
Az első ülésszakot követő vitában több egyetértő hozzászólás is érkezett Kasza Péter előadásához, többen is úgy vélték, valóban meggyőzőbb az 1528-as dátum Brodarics művének elkészültére. Felvetődött a hun történet első lejegyzésének bizonytalansága (azaz: vajon szerepelt-e az „ősgesztában”, amelyről csak feltételezik, hogy létezett), illetve ezzel kapcsolatban megfogalmazódott, hogy egy történeti hagyomány megléte független attól, hogy az mikor jelenik meg az írott forrásokban. Nagy Gáborhoz is érkeztek felvetések arra vonatkozóan, hogy további kutatás témája lehet, hogy létezett-e valamilyen tradíció a kora újkorban arról, hogyan kell vagy lehet írni az ellenségről. Nagy Gábor hangsúlyozta, hogy Isthvánffy nációtól függetlenül beszámolt pozitív (hősiesség, bátorság) és negatív (kegyetlenség, hitszegés, árulás) dolgokról is.
Bene Sándor (MTA BTK ITI): Dániel próféta és a magyar történetírás című előadásában Kecskeméti Alexis Sándor prédikációs könyvének Dániel próféta magyarázatáról beszélt. Az 1609-ben megjelent mű nagyszabású kísérlet volt a történeti szemlélet megvalósítására, példája az előadó szerint Armandus Kosary Bene SandorPolanus, jelentős korai protestáns bázeli teológus nagy Dániel-kommentárja volt (In Danielem prophetam … commentarius, 1606), amellyel Kecskeméti könyve szövegegyezéseket mutat. Szintén hatott rá Jean Bodin Methodus ad facilem historiarum cognitionem munkája, amely szakított a középkori hagyománnyal, elvetette a négy monarchia tanát, nagymértékben csökkentve ezáltal a Római Birodalom és leszármazottainak hivatását. Kecskeméti munkájával a mindaddig meghatározó, lutheri–melanchthoni világszemlélet helyett a Dániel-próféciák kálvini értelmezése jelent meg ezzel magyar területen is. Kálvin eltávolodott a wittenbergi teológusok rendszerétől, a prófécia hatályát lezárta. Ezzel a 16. század, és általában a történelmi idő kikerült a prófécia hatálya alól, a Melanchthon-féle apokalipszisfelfogás helyére lassan benyomult a kálvini eszkatológia. Az első teljes magyar Biblia-fordítás készítői is ezt az értelmezést vették alapul. A merev időséma elvetésének lehetősége mindenképpen felszabadítóan hatott, és eltüntette az akadályokat Bodin recepciója (s ezzel a történelem módszeres tanulmányozása) útjából. 
Kees Teszelszky (ELTE BTK) Elias Berger „Historia Ungarica” című művének keletkezése és értelmezése 
(1603/4–1645)
 című előadásában Elias Berger történetírói jelentőségét elemezte újabb kutatásainak tükrében. A régebbi szakirodalom (Benda Kálmán és Fügedi Erik) erősen lebecsülte Berger munkásságát. Tény, hogy Kosary Kees TeszelszkyBerger nem örvendett népszerűségnek sem korában, sem az utókor előtt udvari karrierje miatt, amelyet a hatalom kiszolgálásával szerzett. Az előadó azonban Berger életművével, munkájának téziseivel bizonyította, hogy Berger milyen fontos szerepet töltött be a korabeli legitimációs válság elhárításában és a Szent Korona-tan megerősítésében. Mindezzel a koronahagyomány jelentős megújítója volt, koronaelmélete nagy hatással bírt a Szent Korona-tanra. Teszelszky Berger Históriá-jának három kódexét találta meg Budapesten, és három, minden jel szerint azoknál korábbi kötetet Bécsben, ezeken kívül pedig még több kéziratot is a munkához kapcsolódóan, ami azt mutatja, hogy Berger elkészítette monumentális, háromkötetes, több mint ezeroldalas nagy históriáját, azt azonban a kor különböző politikai változásai és nehézségei miatt nem tudta megjelentetni. 
Tóth Gergely (MTA BTK TTI): Újsztoikus magyar történet – kiábrándult királytükör – 1608 emlékműve. Révay Péter Centuriájának rétegei címmel tartott előadást. A szerző a Szent Korona kutatócsoport tagja. Révay Péter koronaőr saját elmondása szerint azért fogott bele művébe, mert „unatkozott”. 1619–1620-ban írta munkáját.  Forrásait újakkal bővítette, bőségesen használta például Hunyadi Mátyás levelezését.  Számos jellemzője elválasztja Bonfinitól vagy a Mohács utáni történetírástól. Érdekes módon csak Isthvánffyt nem nevezi meg név szerint, de tőle idéz a legtöbbet. A lipsiusi Exemplum módszereinek hatása érezhető művében, kulcsfogalmakat használ, még idézi is. Uralkodói erényeket is Lipsius tárházából merít. Történelmi „exemplumokat” hoz két magyar király mellé, a magyar uralkodókat például  XI. Lajossal hasonlítja össze. Az előadó szerint a mű két „rejtett” főszereplője Pázmány Péter esztergomi érsek és II. Ferdinánd német-római császár. Az egyes királyok tetteinek megítélésénél sűrűn fogalmaz meg intéseket, kortárs uralkodókról szóló burkolt utalásokat. A rendeket anakronisztikus módon visszavezeti a történelmi múltig. Jellegzetes motívuma művének a három baljós előjel leírása II. Ferdinánd koronázása és uralkodása idején. Pápaellenesség is feltűnik, még egy „kitalált” országgyűlést is szerepeltet 1301-ből pápaellenes kiszólásokkal. Tendenciózusan válogat a pápára vonatkozó negatív megjegyzéseket Mátyás király leveleiből is. Jellemző, hogy a Szent Korona nála bizánci eredetű, a konstantini eredet szimpatikusabb neki. Gyakori céltáblája a politikai ügyekbe avatkozó főpap figurája, igyekszik az ország történetét „deszakralizálni”. Átkokat szór a történelemben feltűnő magyar főpapokra (például Bakóczra, Tomorira, Fráterre). Számos más rétege is van a Centuriá-nak, mint például a török- vagy a francia-kérdés taglalása, de az előadás az aktuálpolitikai szempontokat igyekezett kiemelni, hogy megcáfolja Révay  egyházzal szembeni semleges álláspontjáról és feltétlen dinasztiahűségéről szóló korábbi elméleteket.
Az előadást rövid vita követte, melynek résztvevői rámutattak, hogy a lipsiusi elméletnek Magyarországon létezett egy markánsan protestáns interpretációja is. Felmerült a kérdés, hogyan juthatott Kosary Szabo András Peterhozzá Révay oly sok forrásszöveghez: egyesek szerint sok forrását talán Istvánffy támogatásának köszönheti. Bécsi forrásokhoz és más főurak gyűjteményeihez is hozzáférhetett, hiszen a markáns eltérések ellenére egy szellemi körhöz tartoznak.
Szabó András Péter (MTA BTK TTI): Hain Gáspár lőcsei krónikájának ismert és ismeretlen forrásai. Egy kompiláció módszertana című előadása nem csupán a címben szereplő műről, de a szövegtípus által felvetett általánosabb problémákról is szólt. A kézirat szerzője lőcsei bíró, aki krónikája elején ad egy listát azon korábbi krónikákról (8 forrás), melyekre támaszkodott. E krónikáknak van egyfajta félhivatalos jellege. A korábbi krónikások közül láthatóan többen is Caspar Hain felmenői voltak. Nem csupán krónikákat, hanem Lőcse város évkönyveit és számadáskönyveit is használta a szerző. Az előadó megvizsgálta, hogy a krónika egyes részei mely forrásból származhattak. Caspar Hain erősen sűrít, száraz közléssé változtatja a színes beszámolókat, latin idézeteket gyakran németre fordít. Előszeretettel kihagyja a krónikából az országos eseményeket, inkább a helyi történésekre koncentrál. Sokszor próbálja elődei következetlenségeit kijavítani, máskor viszont ő másol pontatlanul. Terjedelmes forrásainak sokszor tizedét sem használja fel. Az előadó sorra megvizsgálta a különféle szepesi krónikákat, és rámutatott például Joachim Leibnitzer és Caspar Hain szövegegyezéseire is. Mindebből az következik, hogy létezett egy olyan krónikasorozat, melyet Hain és elődei egyaránt használtak, innen eredhet a szerző által idézett sok középkori adat. Hain nagyon tudatosan szűri az adatokat, így az eredeti színes művekből igazi szepességi krónikát állít elő. Hiba volna, emelte ki Szabó András Péter, ha a humanista történetírást akarnánk mérceként használni ezekhez a művekhez, hisz teljesen más a két műfaj célja. A feladat a további források gyűjtése, esetleg adatbázis létrehozása a témában.
Az előadást követően Pálffy Géza elmondta: örömmel fogadja, hogy a kissé beszűkülő magyar történetírás trendjével szemben az előadó a Szepesség felé is kitekint.
Szabados György (MTA HIM SZTE MNL MOL): A múltértelmezés bátorsága jezsuita módra (1644–1811) címmel tartott előadást. A választott időszak, mondta, a magyar történetírás egy természetes szakasza. Fontos évszám 1688, amikor Caesar Baronius megújítja az évkönyv műfaját több évtizedes munkájával, mely az ellenreformáció egyik legnagyobb hatású műve lett. 1644-ből való a másik jelentős alak, Inchofer műve, azonban az előbbivel szemben ez „nemzeti” jellegű. Az előadó röviden kitért a vizsgált korszak jezsuita történetíróira és az általuk létrehozott évkönyvekre. A jezsuiták meglehetősen jó pozíciókban voltak az országban, a Jézus Társasága a korszak első szakaszában önálló rendtartomány volt. Gyakoriak voltak a magyar jezsuiták és a rend európai vezetése közti konfliktusok, a magyarok összetűzésekbe keveredtek és világiasabb életet éltek, mint más országok jezsuitái. Az előadó Pray György és Katona István életművét emelte ki leginkább. Az utóbbi Historia Criticá-ja Szabados György véleménye szerint máig a magyar történetírás egyik legnagyobb teljesítménye, még akkor is, ha stílusa szaggatott, mert a számtalan oklevél használata miatt a gördülékenységet fel kellett áldoznia a tényközlés kedvéért. Az előadás kitért a Rákóczi-szabadságharc 18. századi megítélésére, Katona István ebben vállalt szerepére. Láthatjuk, hogy egyáltalán nem állították be rebellisnek Rákóczit. Mikes Kelement idézve Katona burkolt módon teszi szeretetreméltóvá a száműzetésben élő fejedelmet. Katona az 1735. évet illetően semmi egyébről nem ír, csak Rákóczi haláláról. Elmondhatjuk, hogy a Historia Litteraria röviden és részrehajlás nélkül beszél Rákócziról és Mikesről. A mű „érdekesen”  kezeli a jezsuita rend 1773-as feloszlatását és a Martinovits-féle összeesküvést is, az előbbit taktikus visszafogottsággal, melyben némi kritika bujkál, az utóbbit éleslátó, kíméletlen őszinteséggel. A franciaországi események hatása miatt az udvari cenzúra azonban még Katona mértéktartó, katolikus, Kosary Soos Istvanjezsuita, visszafogott művének megjelenését is évekig késleltette. A mintegy 40 ezer oldalt kitevő jezsuita történetírás áttekintése már rég túlnőtt a kutatók egyéni teherbírásán a szakosodás miatt, ezért az előadó arra bátorítja kollégáit, hogy mindenki vizsgálja meg saját szakterülete szempontjából a jezsuiták történetírói bátorságát. 
Soós István (MTA BTK TTI): Új irányzatok és módszerek a 18. századi nyugat-európai történetírásban és a korabeli magyar historiográfia címmel megtartott előadása bizonyos mértékig kapcsolódott az előző témához. Bevezetésében az előadó elmondta, hogy 1806 elején a pesti egyetem jogászhallgatójaként Horváth István kritikát mondott a magyar történetírásról, melyben Katonát például túl „szentesnek” nevezte. Egy másik ítélete szerint csak királyok, vezetők tetteiről beszélnek a történetírók, a nemzet állapotáról nem sok említés történik. 
A 18. századot szokták a kritikai történetírás kiteljesedése korának nevezni, amikor a szerzők kritikusan, már kevesebb feltétlen tisztelettel kezelik elődeiket. Ekkor alakulnak ki a történelem segédtudományai is, és a legjelentősebb ezek közül a diplomatika. A tudósok a múlt hiteles feldolgozását tartották céljuknak. A történetírók közül egyre többen próbáltak valamiféle értelmet adni az eseményeknek, például fejlődéselméleteket kreálni. A jezsuita rendben, mutatott rá az előadó, nem volt meg az a szellemi igény, hogy a segédtudományokat és magát a történelmet önálló tudományágnak könyveljék el. A műfaj újabb reformjára végül a külföldi képzettségű, a német iskolát meghonosító Bél Mátyás tett kísérletet. Szóba került Pray György megítélése, aki szakmai szintézisre vállalkozott, de fő műve az előadó értelmezésében tulajdonképpen csak uralkodók történetének kronologikus feldolgozása – mentségére legyen mondva, az akkori politikai légkörben nem is igen lehetett más választása. Pray őstörténeti vizsgálódásait is megemlítette a kutató. Katona István, mondta az előadó, módszereiben nem jutott el Pray szintjéig, bár óriási, 42 kötetes vállalkozása tiszteletre méltó, de inkább kommentált forráskiadásnak tekinthetjük, az összefüggések feltárása és elemzése nélkül. Összegezve megállapíthatjuk, hogy a 18. századi történetírás hátrányban volt az európai mezőnyhöz képest, a magyar történetíróknak ugyan lehetett tudomásuk más országok történetíróinak módszereiről, de műveik más irányba tolódtak el.
Az ezután kezdődő vitában felmerült, hogy érdemes-e „haladáscentrikusan” viszonyulnunk a 18. századi Kosáry Palffy Gezamagyar történetíráshoz, mint olyasmihez, ami nem üt meg egyfajta általános mércét. A magyar katolikus és protestáns történetírás a maga módján valóban óriási teljesítményt nyújtott, amit el kell helyeznünk a kor és a helyszín adta lehetőségek között. Vajon szükség lett volna-e Magyarországon is olyan történetírói személyiségekre, mint például francia földön Voltaire? Katona és Pray szellemes érvelései, erőfeszítései, szemlélete, viszonylagos nyitottsága nagy értéket, megkérdőjelezhetetlen pozitívumot képvisel, ami persze merőben más, mint a német vagy francia földön működő történetírók megközelítése, de ez nem jelenti, hogy az említett személyek vagy stílusok között választanunk kell. Nagyok a nézeteltérések e téren, de ez nem probléma, szükséges a termékeny vita. A történetírás az idő szemléletét óhatatlanul összekapcsolja a változás, a kauzalitás és fejlődés képével, melyeket például Praynál és Katonánál nem egykönnyen lehet még felismerni. Felmerült az is, hogy az egykorú műfaji elnevezések közül megfelelnek-e a szepességi évkönyvek  vagy a kor más történeti művei bármelyiknek. Ugyanakkor a történésznek a rendszertelenséget is le kell tudnia írnia, a „masszát”, ahol nem feltétlenül vannak meg egy adott kritériumrendszer jellemzői. Persze lehet, hogy a kritériumrendszerben van a hiba, ha sok minden devianciának tűnik innen megközelítve.
Zárszavában Pálffy Géza a konferencia sokszínűségét és az előadók érdemeit méltatva elmondta: nem hiszi, hogy bármelyik kollégának is elnézést kellene kérnie másokétól eltérő nézetei miatt, hisz épp ez a termékeny vita, melyben minden megközelítés egyenértékű, viszi előre a történettudományt, majd megköszönte az előadók és a közönség részvételét.
                                                                                                

 Farkas Ildikó–Péterfi András

refo500-logo