Nyilatkozatban fejezte ki szolidaritását az akadémiai kutatóintézetek helyzetével kapcsolatosan számos intézmény, testület, szervezet határon innen és túl egyaránt, amit ezúton is nagyon köszönünk! A szolidaritási nyilatkozatok ide kattintva érhetőek el.

Könyvismertetés – Lucian Boia: Románia, Európa határországa

Jako BoiaA Bukaresti Egyetem neves történészprofesszora, Lucian Boia hasznos feladatot teljesített, amikor évekkel ezelőtt, 1999-ben a londoni Reaktion Books kiadó felkérésére megírta a Romania. Borderland of Europe [Románia, Európa határországa], című könyvét amely azóta franciául és természetesen románul is megjelent. 2012-ben napvilágot látott a kötet átdolgozott, kibővített, negyedik, román nyelvű kiadása (România ţară de frontieră a Europei. Editura Humanitas, Bucureşti, 2012).


A mű a külföld, elsősorban az angolszász olvasóközönség számára készült, tudományos igénnyel megírt népszerűsítő összefoglaló, mely a mai Románia megértéséhez a történelmet kínálja kulcsként. Szemléletmódja miatt azonban mindenkinek, aki az ország múltja iránt érdeklődik, hasznos olvasmány lehet.
A kitűnően strukturált könyv fejezetei valóban a minél szélesebb körű tájékoztatást szolgálják, erre ezek címei is utalnak: Egy pillantás a térképre, Egy latin sziget, Hogyan jött létre Románia?, A román kommunizmus, Múlt és jövő között, Románok és idegenek, Kalandozás a panteonban, Séta Bukarestben. Valamennyi információkban gazdag és eredeti nézőpontot tükröz. A következőkben csak néhány, a szakma számára érdekesebb részletre fogok kitérni, a szerző által megrajzolt „saját Románia-kép” főbb vonásait kívánom bemutatni.
Románia történeti-földrajzi helyzetét vizsgálva Boia kijelenti, hogy az ország egyszerre balkáni (Havasalfölde révén), kelet- és közép-európai (Moldva kapcsán, illetve Erdélynek köszönhetően) s a 19. századtól kezdve Nyugat-Európa felé irányuló volt. Tehát Európa valamennyi fontosabb régiójához kötődött. Történelme során mindig peremterületnek Jako Boia3számított, mindig a nagy politikai alakulatok és civilizációk mezsgyéjén mozgott, kezdve a Római, folytatva a Bizánci majd az Oszmán és a Habsburg Birodalommal, egészen Oroszországig, majd a Szovjetunióig. Ma pedig az Európai Unió határországa. Ebből a helyzetből következik egyrészt egyfajta elszigetelődés, másrészt az etnikai és kulturális behatások sokfélesége. Az ország területén elkülönülő régióknak történeti bemutatását a lakosságra vonatkozó statisztikai adatok közlésével színesíti, általában csak az 1930-as népszámlálásból származókat használva, pedig Erdély vonatkozásában érdekes lenne ezeknek összevetése az 1918 előttiekkel. Amúgy Erdély múltjával foglalkozik a legkevésbé részletesen, s megállapítja, hogy hármas etnikai tagolódásának és vallási sokszínűségének köszönhetően Svájchoz hasonlítható. Városairól szólva hangsúlyozza, hogy noha mára már legnagyobb részük lakosságának többsége román, a városkép továbbra is őrzi az eredeti etnikai jelleget.
Külön fejezet tárgyalja a románság latin származását, hosszabban elemezve azt az „alapító mítoszok” vizsgálatának szemszögéből. (E témában a szerző külön kötetet is megjelentetett: Történelem és mítosz a románság öntudatában címmel.) A témával kapcsolatos történetírói irányzatok bemutatását követően kitér a kontinuitás kérdésére, annak politikai vetületeire is. Megemlíti azt is, hogy e tárgyban a román történészek és nyelvészek között sincs egyetértés. Megtudjuk, hogy több neves román nyelvész is az ún. immigracionista elmélet híve, általában véve a nyelvészek nem tudnak elvonatkoztatni a román nyelv balkáni színezetétől. Megállapítja, hogy a források nem szólnak arról, hogy a románság a Dunától északra alakult volna ki, de arról sem, hogy attól délre jött volna létre. A régészeti leletekkel pedig szerinte mindkét elmélet igazolható. A szerző arra a következtetésre jut, hogy végül is nem történne semmi, ha kiderülne, hogy a románság valóban később, a Balkánról vándorolt volna északra, hiszen a mai Románia területén mindenütt többségben van. A történelmet csupán alibinek tartja a jelen problémáinak kezeletlenségéhez. Jako Boia2
Érdekes elemzést olvashatunk a román nyelvről, szókincsének összetételéről, melyből kitűnik, hogy a latin mellett mennyire erős benne a szláv, török, görög, magyar, albán szavak jelenléte.
Boia külön fejezetben tárgyalja Románia kialakulását, mely voltaképpen egy történeti áttekintés. Hangsúlyozza, hogy a románság „későn lép be a történelembe”, abban az értelemben, hogy a középkor a román országokban voltaképpen csak a 14. században kezdődik, akkor, amikor Nyugaton éppen a végéhez közeledik és már a reneszánsz van kibontakozóban. Boia úgy véli, hogy a románság lényegében azóta is ennek a hátránynak a fokozatos leküzdésén munkálkodik. Országaik nem voltak egyenrangúak a környező közép-európai hatalmakkal, így a Magyar Királysággal sem, amelynek uralkodója a két román ország hűbérurának tartotta magát. A szerző szerint ennek a – Nyugathoz, de a szomszédokhoz is viszonyítottan – „szerényebb állapot”-nak a következtében alakult ki már az újkori román nemzettudatban egyfajta kisebbrendűségi érzés és ehhez kapcsolódóan különböző, ennek ellensúlyozására szolgáló taktikák. Boia úgy látja, hogy a térségre általában jellemző instabilitás mellett a románság történetét mindvégig belső instabilitás is jellemezte, innen származik ezen országok fokozottan anarchikus jellege. Ebből eredeztethető a hosszú távú tervezésbe vetett hit hiánya is.
Ismét újabb rész foglalkozik a románságnak az oszmánokkal való kapcsolatával, melyet a román múlt és a nemzeti mitológia fontos elemének tart a szerző. Elemzésében itt is árnyalja a köztudatban gyökeret vert azon nézetet, mely szerint e kis országok szüntelen harcban álltak a nagy Oszmán Birodalommal és győzelmek sorozatát könyvelhették el, az egész keresztény Európa védőiként. Boia rámutat, hogy néhány csatát ugyan megnyertek a törökökkel szemben, de a háborút elveszítették hosszú időre, hiszen egy fél évezredre az Oszmán Birodalom hatáskörébe kerültek. És ennek, az oszmán rendszerbe évszázadokra történő beágyazottságnak is meghatározó szerepe volt a Jako Boia4románság múltjában, civilizációk interferenciáját eredményezve. A balkáni és keleti világba való integrálódásnak a 18. század képezte a csúcspontját, amikorra az uralkodók a Porta egyszerű adminisztrátoraivá süllyedtek. Ekkorra teljesedett ki a román–görög szimbiózis. Az Erdélyi Fejedelemség létéről e helyen Boia egyetlen mondattal emlékezik meg, rámutatva, hogy a törököktől való függésének mértéke különbözött Moldváétól, Havasalföldétől. A 19. században a románság fele különböző idegen hatalmak uralma alatt élt, a két fejedelemség területe csökkent, maga a Románia szó sem létezett. Megállapítja, hogy a vajdaság folyamatosan fennálló egységének mítosza megkérdőjelezhető. Moldva és Havasalfölde két különböző ország volt és Erdély, noha többségében románok lakták, államként (társadalmi vezető réteg, intézmények tekintetében) nem román, hanem magyar volt, s a középkori Magyar Királyság megszűnése után a fejedelmek annak örököseiként uralkodtak benne. Érdemes kitérnünk a szerzőnek Mihály vajda szerepével foglalkozó nézeteire. Véleménye szerint esetében nem a román nemzeti egység megteremtésére irányuló kísérletről volt szó, hanem lényegében egy perszonálunió létrejöttéről. Valójában nem beszélhetünk „román országokról”, hiszen Erdély vezető társadalmi rétege nem a románság volt, és Moldva is hódítóként tekintett Mihály vajdára. Tulajdonképpen egy 19. századi nemzeti eszmét vetítettek vissza 1600-ra. Személye egységesítő szerepét későbbi szimbólummá válásával töltötte be.
Az azonban bizonyos, hogy Moldva és Havasalfölde igen hasonlítottak (nyelvük, közös eredettudatuk, intézményeik, gyakori uralkodócseréik), és a századok múltán egyre jobban közelítettek egymáshoz.
A románság szempontjából Boia sorsdöntőnek tartja az 1821–1866 közötti éveket, mely elhozta a fanarióta uralom végét, a néhány évig tartó orosz fennhatóságot, amikor a török függéshez hozzáadódott az orosz „protektorátus”. Innen eredeztethető a románok félelme a oroszoktól. 1848-at követően, az orosz–török háborúk nyomán, 1859-ben született meg Románia, melyben Havasalfölde „többet nyomott a latban”, mint Moldva, hiszen lakossága majdnem két és fél millió volt Moldva másfél milliójával szemben. Ugyanebben az időszakban kezdődött a románság politikai elitjének a nyugati civilizációhoz való közeledése. Addig törökösen öltözködtek, görögül beszéltek, cirill betűkkel írtak, néhány évtized múltán pedig latin betűket használtak, európai módon ruházkodtak, franciául csevegtek. Ennek okait a modernizációban (1866-ban a belga alkotmány mintájára készült a román) és a nemzeti ideológiában véli felfedezni a szerző. Hosszú elemzést találunk a királyság romániai bevezetéséről, a Hohenzollerneknek Románia történetében játszott szerepéről (akik egyfajta stabilitást vittek az ország életébe: Károly király 48 évnyi uralkodását mind ez idáig az egyedüli valóban kiegyensúlyozott történelmi időszaknak tartja Boia), a török uralomtól való megszabadulásról (1877).
A kötet Erdély osztrák–magyar monarchiabeli helyzetével is foglalkozik, kiemelve, hogy a magyarosító politika uralta az időszakot, mely nem vezetett a kívánt eredményre, csupán irritálta a nem magyar lakosságot. A románság Erdély Jako Boia5autonómiáját kívánta elérni. Többek közt éppen Erdély helyzetével magyarázza, hogy az első világháború kitörésekor Románia a semlegesség mellett döntött.
Az ezt követően megalakult Nagy-Románia létrejöttének gyökereit vizsgálva összehasonlítja Besszarábia és Erdély 1914-es helyzetét, megállapítva, hogy Besszarábia eloroszosítása sokkal előrehaladottabb volt, kormányzatát folyamatos túlkapások jellemezték, míg „Magyarország mégiscsak egy liberális országnak számított”. Emellett Besszarábiára a románságnak történeti jogigénye lehetett (az ugyanis 1812-ig Moldvához tartozott), míg Erdély megalakulása óta Magyarország része volt. A románságnak Erdély volt a fontosabb. A világháború eseményeinek bemutatásakor Boia úgy fogalmaz, hogy Budapest 1919-es román hadsereg általi elfoglalása lényegében „a románság számára rendkívüli történelmi elégtételt jelentett Magyarországgal és a magyarsággal szemben”, hiszen mindaddig másodrendűeknek érezhették magukat az utóbbiakhoz viszonyítva. Románia az első világháborút lezáró béketárgyalásokat igen sikeresen zárta, vesztesként elnyerte Besszarábiát, Erdélyt és Bukovinát, ahogyan PP. Carp megfogalmazta: „Romániának akkora szerencséje van, hogy nincs is már szüksége politikusokra!” Minden megkapott területen a románok többségben voltak, s a szerző ezzel magyarázza, hogy Románia életképesebbnek bizonyult, mint pl. az ugyanakkor létrejött Jugoszlávia vagy Csehszlovákia. Az így kialakult Románia jellege a nemzeti és a soknemzetiségű állam határán mozgott. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával létrejött államokban a nemzetiségi kérdés majdnem megoldhatatlannak tűnt. Ugyanakkor Európa közepén hatalmi vákuum jött létre, a térségben megszületett kis államok Németország és Oroszország (a Szovjetunió) közé szorultak. Boia úgy véli, hogy egy nagy konföderáció az Osztrák–Magyar Monarchia helyén talán jobban képes lett volna az egyensúlyt megtartani és talán tompíthatta volna a nemzeti ellentéteket. Románia számára a háború lezárása diadal volt, mely azonban sok veszélyt rejtett magában.
A két világháború közötti Románia területe több mint kétszerese lett az előző korszakbelinek, az 1912-ben 7 milliót éppenhogy meghaladó lakossága (39,3%-a volt olvasni tudó) 1930-ban 18 millióra nőtt (57%-a tudott olvasni; 8,6%-a rendelkezett középiskolai, 1,6%-a pedig felsőbb iskolai végzettséggel, és 71,9%-a román volt). Nagy-Románia francia modell szerinti egységesített és központosított állammá vált. Nem alakítottak ki szövetségi rendszert vagy regionális autonómiákat, mert féltek (mint ahogyan ma is félnek – állítja Boia), hogy a Románia különböző részei közti kevésbé szoros kapcsolat az ország feldarabolódásához vezetne. Ebben az időszakban Románia politikai életét az Jako Boia6autokrácia és a demokrácia igen képlékeny elegye, a nacionalizmus megerősödése jellemezte, mely 1938-ban a királyi diktatúrába torkollt.
A második világháború ismert eseményei közepette Európa ezen részén Romániának Németország és a Szovjetunió közül kellett választania, s természetesen az előbbi mellé állt. A szerző nehezményezi, hogy a második világháborút lezáró béketárgyalásokon az 1944. augusztus 23-i kiugrás ellenére Romániát vesztes országként kezelték. A visszakapott Erdéllyel együtt alakult ki máig meglévő területe, ez kb. 1/5-el  kevesebb Nagy-Romániáénál.
Noha 1930 és 1940 között gyors iramban folyt az ország modernizálása, Boia szerint az országnak legalább még két generációra lett volna szüksége ahhoz, hogy valójában felzárkózhasson a Nyugathoz. Ezt akadályozta meg a kommunizmus.
Külön fejezetben mutatja be Boia a román kommunizmust, melyet csakúgy, mint mindenütt Közép-Kelet-Európában a győztes Szovjetunió erőltetett rá az országra, bár természetesen ahhoz, hogy annyi ideig létezzen, a lakosság valamilyen szintű együttműködése, egyetértése szükséges volt, noha tudjuk, hogy mesterségesen tartották fenn, nem kis mértékben nyugati hitelekkel és segélyekkel.
Romániában, mely hangsúlyosan agrárország volt, a baloldalnak nemigen voltak hagyományai (a második világháború előtt csupán ezer tagja volt a kommunista pártnak). Paradox módon aztán az egyik legortodoxabb kommunista országgá vált, feltehetően azért is, mert Románia igen hasonlított a kommunizmus előtti Oroszországhoz, hiszen népes, alacsony gazdasági és műveltségi szinten élő falusi tömegekkel rendelkezett.
A kommunista átalakulások történetét ismerjük, egyformán működött ez mindenütt a térségben, de Boia szerint Romániában merészkedtek el a legtovább. Ennek magyarázatát elsősorban a nagy társadalmi különbségek meglétében és a demokrácia kultúrájának hiányában látja. A hagyományaiktól elszakított embertömegek könnyen átnevelhetők és uralhatók voltak. Az ellenállás egyedüli intézménye az egyház lehetett volna, de az ortodox egyházat, ellentétben a katolikus és protestáns egyházakkal a mindenkori politikai hatalommal szembeni tisztelet hagyománya vezérelte, így az ideológiai harc meghirdetése ellenére sikerült modus vivendit kialakítania a kommunista hatalommal is. A görög katolikus egyház 1948-as betiltásával lényegében szintén a külföldi szálakkal nem rendelkező ortodox egyháznak kedvezett a kommunista hatalom. Kialakult a „kettős gondolkodással” élők egyre népesebb csoportja; az emberek megtanultak túlélni és hazudni – ezeket tartja Boia egyebek mellett a kommunizmus legsúlyosabb örökségének.
A kommunizmus rendszerének bemutatása után a szerző megállapítja, hogy annak demokratikusan „indokolt” bűnei semmivel sem kisebbek, mint voltak a nemzeti szocializmuséi. Véleménye szerint egy fasiszta diktatúrából voltaképpen sokkal gyorsabban kerül ki a társadalom, mert az nem érinti annak szerkezetét oly mértékben, mint a kommunizmus. Ezért olyan nehéz a posztkommunizmus időszaka, mert igen bonyolult visszazökkenteni az életet a legmélyebb szintekig a rendes kerékvágásba. A kommunizmusnak és következményeinek árát több generáció is megfizeti.
jako Boia7Boia egyebek mellett kitűnő jellemzését adja a Ceauşescu-korszaknak, először az 1971-ig terjedő éveknek, melyeket a román kommunizmus „legjobb időszakának” tart, amikor már szabad volt román nacionalistának lenni, csökkentek a bebörtönzések, valamicskét jobban lehetett élni. Aztán fokozatosan kialakult az észak-koreaihoz leginkább hasonló „dinamikus kommunizmus”. A kötet a Nyugat súlyos tévedésének tartja, hogy az elhitte Románia Moszkva-ellenességét, és ezért támogatta, meghívta, tisztelte, legitimálta Ceauşescut. Ezért a „nyitásért” a lakosság fizetett meg. A román pártfőtitkár a gazdasági voluntarizmus bajnoka volt. A falurombolás, a Duna–Fekete-tenger-csatorna építése, víztározók kialakításának őrülete, a mindent elborító nemzeti szimbólumok, az eluralkodó nacionalista történelemszemlélet – megannyi jellemzői a korszaknak, melynek következtében egyre növekedtek a románok érdemei és a „mások” vétkei. A nacionalizmus kitűnő szernek bizonyult a mindennapok gondjainak feledtetésére. Annak, hogy az 1980-as évekre nemigen volt mit enni, kialakult a „sorban állás” kultúrája, virágzott a cserekereskedelem, a korrupció. A fűtetlen tömbházakban időről időre áramszünet volt. Ezt tetézte a napi kétórás, lényegében kizárólag Ceauşescuról szóló tévéműsor. A szombat is munkanap volt, sokszor a vasárnap is, túlórázás, úgynevezett „hazafias munka” jellemezte az emberek életét. A szabad időben gyűléseket, ideológiai képzéseket tartottak, az írógépeket évente egyszer íráspróbára a rendőrségre kellett vinni. A kommunista pártnak négymillió tagja lett. A mindennapi létet átfonta a Securitate hálója. Elkezdődtek a kivándorlások. Természetesen a kisebbségek anyaországukba mentek, így számolódott fel lényegében a romániai zsidó közösség (az 1945-ös 355 000 főről 1992-re 9000-re apadt a számuk). Eltűnt a németség is (őket nyugati nemzettársaik „vásárolták meg” az 1970–1980-as években, majd  1990 után fejeződött be exodusuk).
A román kommunizmus mérlege Boia szerint: végrehajtotta, még ha rosszul is, az urbanizációt, bár Románia falusi lakossága így is nagyobb mértékű, mint Európa többi országáé. Az ország egész területén növekedett a románság részaránya, a városokra is kiterjedően (kivéve a Székelyföldet, Hargita és Kovászna megyét). Mára az erdélyiek háromnegyede ortodox. Románia mostanra egységesebbé vált, mint amilyen a kommunizmus előtt volt. Egy olyan „homo novus”-okból álló társadalom jött létre, akiket még a kommunizmus nevelt ki. A legsúlyosabb örökség: a társadalmi struktúrák és a mentalitás teljes kuszasága, kialakulatlansága. Boia szerint Románia másodszori csatlakozása Európához nehezebb lesz, mint volt az első, a 19. században.
A szerző az 1989. decemberi eseményeket áttekintve megállapítja, hogy míg a kommunizmus előtti rendszerrel együtt lényegében eltűnt annak vezető rétege is, a kommunizmus bukása nem érintette az azt fenntartó és működtető elitet. 1989 decemberét követően került a köztudatba az „eredeti demokrácia” kifejezés. Sajátos román megoldásnak bizonyult a kommunizmustól való látszólagos megszabadulás módja: feloszlatták a kommunista pártot, így többé már senki nem volt kommunistának nevezhető, a Ceauşescu-rendszer kiszolgálója sem és az egykori politikai elítélt sem. A hatalom újrastrukturálódott, a háború előtti polgári pártok életben maradt tagjai hetven év körül jártak, a Jako Boia8Ceauşescu-rendszer végén pedig semmilyen politikai alakulat csírája, pártkezdemény nem jöhetett létre. Az évekig egyedül létező központi tévéadó a hatalom eszköze maradt és hűen szolgálta azt, a frissen kialakuló ellenzék ellen hangolva a közvéleményt. A hatalomért folytatott harc részletes bemutatását követően (bukaresti bányászjárás, Egyetem téri tüntetések, Marosvásárhely fekete márciusa) a szerző részletesen elemzi a legújabb kori Románia főbb korszakait. Az Iliescu-rendszer lassú és elégtelen reformfolyamatokat indított el, de a változások mégiscsak megindultak, bár a külföld és aztán fokozatosan a belföld szemében is egyre inkább hitelét veszítette. A kereskedelmi tévécsatornák megjelenésével azonban eljött a változások ideje. Így következett el a Constantinescu-korszak, az első alkalom, amikor az RMDSZ bekerült a kormányba. A változások azonban elégteleneknek bizonyultak. Ezek okát keresve a szerző megállapítja, hogy a társadalom működési mechanizmusát gyökerestől tette tönkre a kommunizmus. A polgári pártok nem rendelkeztek semmilyen kormányzati tapasztalattal, szervezettségük is csupán kialakulóban volt. Az RMDSZ kormányzati részvételét egyrészt pozitívan értékeli mint a „román–magyar megbékélés” részét, ugyanakkor a sajátos magyar követelések megfogalmazása (magyar nyelv helyi használata, magyar egyetem stb.) véleménye szerint kényes helyzetbe hozhatta a kormányt a román többség előtt. Sajnos, állapítja meg Boia, a Demokratikus Konvenció végül szétbomlott, elvesztve a választásokat. Romániában a rendetlenség, rendezetlenség uralkodik, a törvények ellentmondásosak, a legegyszerűbb ügyeket is végtelenül hosszan intézik, a hivatalnokok úgy tekintenek az emberekre, mintha azok lennének értük és nem fordítva. Egy autoritárius reflexszekkel rendelkező, de a tekintélyt nélkülöző állam Románia. Az elemzés részletesen áttekinti a Năstase-időszakot és Băsescu hatalomra jutásának kezdetét, az ország belépését az Európai Unióba. Ez utóbbit Boia úgy értékeli, hogy évszázados Kelet és Nyugat közti ingadozás után Románia Európa nyugati értékrendjét választotta, de a tényleges integrálódás hosszúnak és bonyolultnak ígérkezik, sok lemaradást kell behoznia, sok kulturális különbséget kell megszüntetnie.
A kötet beszédes fejezete a Románia számokban – mely statisztikai adatokkal illusztrálja az ország közelmúltját, jelenét (demográfiai helyzet, vallási megoszlás).
Érdekes a Nacionalizmus és ortodoxia című rész is. A szerző véleménye szerint, ha különböző mértékben is, de a románságot vonzza a nemzeti eszme. Ezzel magyarázza Románia fennmaradását. Alkotmánya szerint egységes nemzetállam, s a kommunizmusnak köszönhetően az ország különböző térségei közötti különbségek nagyon lecsökkentek. A föderalizáció gondolatáról véleménye szerint csak a magyarok álmodoznak, illetve elvétve egy-két, az Ókirályság bizantinizmusától megcsömörlött román. Boia szerint Romániában ma is a 19. századi „francia modell” működik a maga központosított rendszerével, a területi autonómiák kialakítása várat magára. A román pártok közül a Jako Boia9szerző véleménye szerint a nacionalizmus leginkább azokat jellemzi, amelyek a volt kommunista struktúrákból nőttek ki.
Boia egy nagyon érdekes közvélemény-kutatási adatot is beilleszt szövegébe, amikor a román társadalomnak az egyházhoz fűződő viszonyát elemzi. Arra a kérdésre, hogy az államnak mely intézményét becsülik a legjobban, a románok 80–90% közötti arányban az egyházat; 70–80% közti arányban a hadsereget választották! Azt is érdemes megjegyezni, hogy az ortodox egyházat (mert arról van itt szó), ezek szerint állami intézménynek tekinti a lakosság (az ország lakosságának 86,8%-a görögkeleti vallású).
Az olvasónak nagyon jó összefoglalót kínál a kötet a Romániában az utóbbi időben végbement változásokról. A mostani román társadalom sajátosságai között említi a szerző, hogy a kisebbségekkel kapcsolatos nézeteiket még mindig az előítéletek jellemzik. Úgy véli, Romániában az anyagi viszonyok mellett elsősorban az emberek mentalitását kell megváltoztatni.
Sajnálatosnak tartja, hogy az országban elmaradt a kommunizmus bűneit elkövetők számonkérése. A volt pártvezetők, rokonaik ma jól szituáltak, jól fialó vállalkozások tulajdonosai, a politikai életben is folytathatták szerepvállalásukat. Ugyanez jellemzi a volt Securitate tagjait is. A Román Hírszerző Szolgálat vezetői is közülük kerültek ki. Sokatmondó, hogy a securitatés tisztek nyugdíjai összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint a volt politikai elítéltekéi.
Ugyancsak érdekes elemzést olvashatunk a románok és „idegenek” kapcsolatáról (legyenek azok külföldiek vagy belföldiek akár), különböző országokhoz, népekhez való viszonyáról, keresve a közös pontokat, külön alfejezetet szentelve a romániai zsidóság, magyarság, cigányság, Moldávia kérdésének.
Szintén a külföldi olvasó Romániáról való ismereteinek árnyalását szolgálják a román panteon nevesebb alakjairól rajzolt kis portrék, ezúttal is jó érzékkel kapcsolva ezeket a nyugati világhoz, annak kultúrájához. A kötet egy képzeletbeli bukaresti sétával zárul, melyből megismerhetjük dióhéjban a román főváros történetét, fejlődését – napjainkig.
Zárszóként Boia megállapítja, hogy a románság a Nyugat és Kelet közötti összekötő kapocsként jelenik meg. A kötet vélhetően kitűnően szolgálja a kitűzött célt: a külföldiek szemében érthető, tárgyilagos, önkritikus, de nem önbecsmérlő románságkép kialakítását, azok megfelelő, tudományos információkkal való ellátását. Csupán azt sajnálhatjuk, hogy Erdély múltjának, sajátosságainak ismertetése aránytalanul elsikkad az ókirályságbeli részekéi mellett.

Jakó Klára

Az MTA kutatói pályázatai

Az MTA központi weboldala

AZ MTA kutatóintézet-hálózata