Kiadványtár

1571. Az Erdélyi Fejedelemség

1571. Az Erdélyi Fejedelemség

Az a három évtized, amely végül az Erdélyi Fejedelemségnek nevezett önálló magyar állam kialakulásához vezetett, Buda elestével (1541) vette kezdetét, végpontja pedig a speyeri szerződés (1570–1571) volt. Buda elfoglalása után, Szulejmán szultán parancsára, Izabella királynő és fia II. János választott király a Magyar Királyság keleti felében kezdte meg kényszerű uralkodását. A Lengyelországból 1556-ban Erdélybe visszatérő Izabella még magáénak tudhatta a Kassa központú felső-magyarországi régiót, s a Jagelló-rokonság felhasználásával próbált diplomáciai kapcsolatokat kezdeményezni, remélve, hogy a Habsburg-házzal megegyezve meg tudja tartani fiának a keleti királyságot. Halála (1559) után azonban újra elkezdődnek a fegyveres harcok a felső-magyarországi határzónában, és II. Jánosnak fel kellett adnia az északkelet-magyarországi területeket. Az 1560-as évek harcaiban a Habsburg királyi haderő mutatkozott erősebbnek, és II. János uralmát a keleti királyságban csak a többször fenyegetően kilátásba helyezett oszmán–török katonai segítség mentette meg.

A sikertelen 1565. évi szatmári megállapodást követően, 1567-től kiújultak a tárgyalások I. Miksa és II. János között, amelyek 1570-ben vezettek sikerre. Ebben az évben szövegezték meg a speyeri szerződésnek nevezett dokumentumot, amely meghatározta a két magyar király, valamint az általuk uralt területek közjogi viszonyát. A megállapodást II. János 1570. december 1-jén, Gyulafehérváron írta alá, majd a következő év március 10-én Miksa is ratifikálta. A megegyezésben II. János lemondott a választott király (electus rex) címéről, és helyébe fölvette az Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt részeinek fejedelme  (Princeps Transylvaniae et partium regni Hungariae eidem annexarum) címet, hozzátéve, hogy a  törökökhöz írott levelekben a továbbiakban is használhatja a királyi titulust. Leszögezték továbbá, hogy a fejedelem és utódai Erdélyt és a Részeket (Partes) békésen bírhatják, mint szabad fejedelmek (tamquam liberi principes), ámde az ország Koronájához tartozó javakból semmit sem idegeníthetnek el örökjogon, (csak elzálogosíthatnak) – mert ezekről a király rendelkezhet ezután is; továbbá ha a fejedelem utód nélkül halna meg, Erdély, mint birodalmuk valóságos és elválaszthatatlan része (tanquam verum et inseparabile membrum), visszaszáll a magyar királyra. A szerződésbe befoglalták, hogy a fejedelem és leszármazó utódai ő szent császári és királyi felségét az egész kereszténység fejének, Magyarország királyának, maguknál nagyobbnak és főbbnek, magát Erdélyt és a magyarországi Részeket is, melyeket a fejedelem birtokol, a Magyar Királyság tagjának (pro membro Regni Hungariae) tartják és vallják. Hozzátették, hogy ha a fejedelem vagy utódai valami módon elveszítenék Erdélyt – akkor a magyar király Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségekkel kárpótolja őket.

    A fejedelemség központi magját természetesen a történeti Erdély alkotta, amelyet a Kárpátok hegyvonulatai ölelnek körbe, nyugati határát pedig az Erdélyi Peremhegyvidék alacsonyabb hegyei jelzik. A Szapolyaiak uralma alatti országrész tovább növekedett, amikor az oszmánok által elfoglalt hódoltság és Erdély közé szorult, a nyugati országrésztől elvágott tiszántúli vármegyék (Arad, Békés, Bihar, Csanád, Csongrád, Külső-Szolnok, Temes, Zaránd) 1544-ben csatlakoztak a keleti magyar államhoz. A tordai országgyűlésen megjelenve az említett vármegyék rendjei ugyanis kinyilvánították, hogy a továbbiakban az erdélyi rendek országgyűlésén fognak részt venni, és elismerik uralkodójuknak azt a Szapolyai II. János Zsigmond választott királyt, akit egyébként a szultán jelölt ki a keleti országrész számára.

A fejedelemség területének meghatározását is magában foglaló speyeri egyezmény szerint Erdélyen és a Temesközön kívül a fejedelemséghez tartoznak a Magyar Királyságtól ide csatlakozott Részek (Partes ill. a fejedelem fentebb említett titulusából vett elnevezéssel: Partium) amelynek alkotóelemei ekkor Máramaros, Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok megyék voltak. Bár a szerződésben Zaránd megye, a Lugosi és a Karánsebesi kerületek nincsenek feltüntetve, természetes módon ezek is a fejedelemség részét képezték. A fejedelemség területe így a történeti Erdélyhez (kb. 57 ezer km2) csatlakozó Partium és Temesköz változó nagyságú területével együtt kb. 100 ezer km2-re gyarapodott.

Oborni Teréz–Nagy Béla

Fájlnév: erdélyi_fej_1571_jav.jpg
Fájlméret: 332.55 KB
Fájltípus: image/jpeg

refo500-logo