Térképek

A magát kereszténynek és nemzetinek hirdető Horthy-rendszerhez kötődő politikai és közéleti elit – gyökeresen szakítva az 1918 előtti felfogással – a zsidóságot már nem tekintette a magyarság részének. A rendszerhez kötődő politikai elit 1919 óta fontos céljának tekintette a zsidóság gazdasági és kulturális „befolyásának” csökkentését, megszüntetését. Erre a náci Németország felemelkedésével, a második világháború előestéjén nyílt lehetőség.  Az első két „zsidótörvény” (1938: XV. tc. és 1939: IV. tc.) korlátozta a zsidók számarányát a társadalmi és gazdasági élet egyes területein. Az 1941-ben elfogadott harmadik „zsidótörvény” már a nürnbergi faji törvények szellemében fogant, és megtiltotta többek között a zsidók és nem zsidók házasságát.

1944 augusztusára a Szovjet Vörös Hadsereg a Kárpátokhoz ért. Ha ránézünk a térképre a Kárpátok vonulata az egyetlen természetes földrajzi tényező, mely a huzamosabb védelmet aránylag kisebb erőkkel is lehetővé teszi ebben a térségben, ezt a magyar és német hadvezetés is felismerte, így  csapataikat fokozatosan visszavonták a Kárpátokban kiépített állásaikba, a Hunyadi-állásba majd a Szent László és Árpád vonalra. Az Árpád vonal Kárpátaljától az Ojtozi-szorosig tartott, amely 29 völgyzáró erődből állt 759 vasbeton bunkerből, 394 fa-föld bunkerből, és ezen kívül 400 kilométernyi futóárkot építettek, ezen erődök védelmére.

A trianoni Magyarország területe 1938 és 1941 között mintegy duplájára nőtt: 1938-ban az első bécsi döntés nyomán a Felvidék déli része, 1939 márciusában a német megszállás nyomán széteső Csehszlovákiából a kárpátaljai területek, 1940 augusztusában a második bécsi döntés révén Észak-Erdély, 1941 áprilisában pedig a német támadás miatt széteső Jugoszláviából a Délvidék és a Muravidék egy része került magyar fennhatóság alá.

„Tordai csatának” az erdélyi medence központi részéért 1944 őszén vívott harcot nevezzük. Előzménye Románia átállása volt a tengelyhatalmaktól a szövetségesek oldalára (1944. augusztus 23–28.). Budapesten ilyen éles fordulat nem következett be, ám Horthy Miklós kormányzó a teljes mértékben németbarát Sztójay-kabinetet menesztette és helyette Lakatos Géza tábornok kormányának szavazott bizalmat augusztus 29-én. Az új kormány két nehezen összeegyeztethető külpolitikai feladata a háborúból és a német szövetségből való kiválás előkészítése valamint az ország határainak védelme volt. A románok elleni akcióra a német hadvezetés jelentős segítséget ígért, ami meggyőzte a magyar katonai és politikai vezetést. Mivel Bukarest is támadásba lendült, a két állam közti, Erdélyért folytatott versengés háborús szakaszába lépett.

Noha az 1944 szeptemberére már a Kárpát-medencében harcoló Vörös Hadsereg hadvezetése mindenekelőtt Berlin irányában tört előre, a 2., 3. és 4. Ukrán Front felvonulásával Budapest gyors elfoglalását is megkísérelték. Sztálin 1944. október 28-án utasította Malinovszkij marsallt, hogy november 3-ig vegye birtokba a várost. Az akcióhoz igyekeztek megerősíteni a 2. Ukrán Frontnak az alföldi páncéloscsatában súlyos veszteségeket szenvedett alakulatait. Ezzel egyidejűleg a német Dél Hadseregcsoport parancsnoka, Friessner vezérezredes a magyar 3. hadsereg mögé, Kecskemét körzetébe irányította a 24. páncéloshadosztályt, míg a német 6. hadsereg a Tisza jobb partját védte Tiszafüred és Szolnok térségében.

A második világháború utolsó évében, 1944. augusztus 23-án Románia kiugrott a tengelyhatalmak szövetségéből és az ekkor már román területen előrenyomuló szovjet csapatokkal a korábbi német szövetségesek ellen fordult. Innentől fogva idő kérdése volt, hogy az 1940-ben visszacsatolt Észak-Erdély mikor lesz hadszíntér. Miközben a magyar hadvezetés megkezdte a felkészülést a Románia elleni támadásra, amelyek távlati célként a Déli-Kárpátok hágóinak elérését és azok szovjet és román csapatok előtti lezárását jelölték meg, a politikai vezetés majdnem két hétig hezitált. Politikai következménye annyi lett az átállásnak, hogy Horthy kormányzó menesztette a feltétlenül németbarát Sztójay Döme miniszterelnököt és helyére a hozzá hű katonatisztet, Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki.

1944. december 20-án a 2. és 3. Ukrán Front csapatai megindították közös, Budapest bekerítésére irányuló hadműveletüket. December 22-én sikerült áttörniük a Margit-állás második védőövét, a pesti oldalon pedig az Attila-vonal védőöveibe ékelődtek be. December 24-e délután a szovjet páncélosok a Szépilona kocsiszínnél öt kilométerre megközelítették a budai Várat. Két nappal később befejeződött Budapest teljes bekerítése, ezzel pedig megkezdődött a második világháború egyik legnagyobb katlancsatája.

A szovjet Vörös Hadsereg 1944 karácsonyára körbezárta a magyar fővárost. A Budapesten rekedt német–magyar véderők megsegítését és a Margit-vonal keleti szakaszának visszaszerzését célozták a német hadvezetés által indított és kisebb mértékben magyar csapatok bevonásával kivitelezett felmentőkísérletek. Mivel a Harmadik Birodalom ekkor már érdemben csak a zalai olajmezők révén jutott üzemanyaghoz, a siker érdekében Hitler minden mozgósítható haditartalékját Magyarországra irányította.

A Német Birodalom Dél Hadseregcsoportjával és az annak parancsnoksága alá rendelt magyar honvédséggel szemben harcoló szovjet és kisebb részben román csapatok az 1944 őszén és telén folytatott offenzívák nyomán 1944. december 26-án körbe zárták Budapestet. Ekkorra már a Dunán átkelt csapatok hídfőállásaikból kitörve több ponton nyomultak elő a Dunántúli-középhegység északkeleti részén. Január derekára a Budapestet körülzáró ostromgyűrű biztosítására törekvő szovjet erők – a 2. és 3. ukrán front egységei – elérték a Gerecse- és Vértes-hegységeket. valamint a Balaton északkeleti csúcsát is.