Online kiadványok

Egy történész pályáját az egyéni adottság és érdeklődés, az egyetemi stúdiumok során kapott tanári ösztönzés, a társadalmi elvárás és a kutatóhelyi szellemiség sokféle irányba terelheti. Kora újkori társadalomtörténeti tanulmányokkal kezdődött Somogyi Éva kutatói tevékenysége a Történettudományi Intézetben. Az egyetemről hozott témájában elmélyedő fiatal történészt hamarosan választás elé állította az intézeti súlyponti feladatok időbeli kitágulása, a 19. és a 20. századi magyar politika-, gazdaság- és társadalomtörténet kutatásának előtérbe kerülése. Az 1960-as évek közepén a történelmi évfordulókra mindig különösen fogékony Duna-tájon többek között az osztrák–magyar kiegyezés közelgő centenáriuma tette aktuálissá és nemzetközi szempontból is fontossá a kelet-közép-európai történelem e korszakváltó eseményének és következményeinek a kutatását. A jótékony történelmi távlat folytán ekkorra értek meg a visszatekintő kortársak által „boldog békeidőknek” idealizált, a nemzetállami és osztályharcos történetírás ábrázolásában a „népek börtönének” démonizált dualista monarchia története tudományos megközelítéséhez a feltételek. Ennek az új kihívásnak a vonzásában kezdett hozzá Somogyi Éva módszeres alapossággal az Osztrák–Magyar Monarchia politikai berendezkedésének és intézményrendszerének a feltárásához. Az első magyar történészek közé tartozott, aki tudatosan lépte át a Lajtát, mint historiográfiai vízválasztót, mert a dualista politikai struktúra keletkezésének és működésének megértéséhez a magyar szempontok mellett nélkülözhetetlennek érezte az ausztriai viszonyok alapos ismeretét. A lajtántúli parlamentarizmust, az ottani politikai folyamatokat és eszmei áramlatokat elemezve már első nagyobb munkái olyan összefüggéseket hoztak felszínre, amelyek mindkét ország szakmai közönsége számára joggal hatottak az újdonság erejével.

Részlet a szerkesztők előszavából: „A régészet az a szerencsés helyzetben lévő tudományág, melynek forrásai folyamatosan bővülnek. Az elmúlt évtizedek során végzett teljességre törekvő, a mai kor tudományos igényeinek megfelelően dokumentált ásatások eredményei valóságos információrobbanást idéztek elő a magyar honfoglalás és államalapítás korának kutatásában is. Természetes törekvés tehát, hogy a korszak kutatói időről-időre konferenciákon vitassák meg újabb eredményeiket, felülvizsgálják a korábbi hipotéziseket, s megosszák egymással új eredményeiket. E törekvések jegyében került sor 2007-ben arra a konferenciára, amelynek a Magyar Nemzeti Múzeum adott otthont. A szervezők nem titkolt célja volt az is, hogy e rendezvénnyel tisztelegjenek a 65. születésnapját ünneplő Kovács László munkássága előtt. Kovács László a hazai régészettudomány sokoldalú, innovatív egyénisége. Érdeklődése már egészen korán olyan, akkoriban úttörő témák felé vezette, mint a tárgytörténet és a temetőfeldolgozás, ennek révén vált a régész szakma elismert képviselőjévé.”

Részlet a bevezetőből: „A két világháború közötti magyar–szovjet gazdasági kapcsolatok történetének forrásközpontú és elfogulatlan feldolgozására még mind a mai napig nem került sor. A kérdéskört részletesen bemutató korszerű monográfia szükségességét azonban nemcsak a szakirodalmi hiátus indokolja, hanem az is, hogy a két ország gazdasági kapcsolatrendszerének vizsgálata tágabb kontextusban lehetőséget nyújt általános érvényű konzekvenciák levonására Magyarország külgazdasági mozgásterével és külkereskedelmi irányultságával kapcsolatban is. A magyar–szovjet gazdasági kapcsolatok történetének rekonstruálásán keresztül a Magyarország külpolitikai és külgazdasági mozgástere közötti összefüggésekre és kölcsönhatásokra is felhívhatjuk a figyelmet. Úgy véljük ugyanis, hogy a modern magyar történettudomány »mozgástér és kényszerpálya-vitájában« mindeddig nem szenteltek kellő figyelmet a gazdasági szempontoknak és érveknek, pedig azok megjelenítése a történeti diskurzusban a Horthy-korszak, s különösképpen az 1930-as évek második felének külpolitikai cselekvési alternatíváit is sokkal tágabb koordináta-rendszerben teszik értelmezhetővé.”

A Kecskeméti Katona József Múzeum és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont közös kiadványa, az Archaeologia Cumanica 3 (2014) száma két Bács-Kiskun megyei lelőhely interdiszciplináris kutatási eredményeinek a publikációit tartalmazza. Az első fejezet Castrum Tetel Program (Solt-Tételhegy) – eredmények és perspektívák címmel a Kalocsai Sárköz és a solti síkság határán 2005 óta folyó tervásatásokról 2010-ben tartott kecskeméti konferencia előadásai alapján készült tanulmányokat sorjázza. Az eddigi ásatások során egy többszörösen megújított, őskori (középső bronzkori) eredetű erődrendszert, egy fontos kora Árpád-kori egyházi építményt, valamint több korszakot érintő településrészleteket és temetkezési helyeket találtak. Mivel a terület Magyarország azon részei közé tartozik, ahol a legkevesebb írott forrásanyag maradt fenn a középkor századaiból, a további kutatásokra vár annak eldöntése, hogy az egykor Fejér megyéhez tartozó solti ispánság területén milyen jelentőségű központ, mely időszakokban és milyen funkcióval jött létre e Duna melletti stratégiai jelentőséggel bíró mintegy százhektáros ’tanúhegyen’. A kiadvány második része, az Árpád-kori falu Kiskunfélegyháza határában című tanulmány alapos feldolgozását adja annak az 1997 nyarán történt régészeti feltárásnak, amely egy autópálya-építéshez létesített földnyerő helyen, az Amler-bányában történt. A dolgozatban számos olyan értékes megállapítás található, amely újabb vizsgálatok kiindulópontjává válhat, mint például a veremházak funkcionális elemzése, a kerámialeletek pontosabb keltezésére alkalmas megkülönböztető jegyek elkülönítése vagy a korabeli szórványtelepülések kimutatásának a kérdése a kiskunfélegyházi határban régészeti eszközökkel rögzített nyomok alapján.

Részlet a szerzői Előszóból: „Kötetem gerincét az adattár képezi, ahol igyekeztem összeszedni mindazt, amit egy-egy imahelyről tudni lehet. A források közlését rövid elemzés zárja, ahol megpróbáltam összefoglalni a tanulságokat. Az imahelyek településenként, illetve településrészenként, ábécérendben sorakoznak. Az egyes településekre vonatkozó adatokat szintén igyekeztem összegezni, s amennyiben lehetett, rövid képet adni a település vallási intézményeinek fejlődéséről. Az adattár tanulságait a kötet elejére helyezett tanulmányban foglaltam össze. Ebben bemutattam a forrástípusokat, felvázoltam az imahelyek különféle funkcióit, illetve azokat a nézőpontokat, ahonnan közelíthetünk hozzájuk. Az általánosságokhoz tartozik az imahelyek szolgálattevőinek rövid bemutatása is. Ezek után értem el a hódoltsági valósághoz, hajdanvolt alapkérdéseimhez, az imahelyek számához, az alapítók személyéből levonható tanulságokhoz, a településtörténeti eredményekhez. Úgy vélem, talán ez a leglényegesebb rész: itt ragadjuk meg leginkább a „török világot”. A sort az épületek fizikai jellemzése zárja...”

Részlet Vásáry István akadémikus bevezető előadásából: „Mi a célja most ennek az őstörténeti seregszemlének, melyen a magyar tudományosság színe-java megjelenik, minden tudományág képviseletében? Így a régészet, embertan, genetika, az írott forrásokon alapuló történelem, a nyelvtörténet, a néprajz, a művelődés- és tudománytörténet egyaránt jelen lesz. A kérdésre a válasz röviden: a számadás; annak felvázolása, hogy meddig jutottunk, hol tartunk, és milyen feladataink vannak a jövőre nézve. Egy ilyen számvetést minden nemzedéknek el kell végeznie (tehát 20-30 évenként), hogy minden nemzedék megfrissült ismeretekkel és szemlélettel vehesse újból birtokba az emberi tudás épületének rá eső részét. Nos, ismét eltelt bizonyos idő, és sokan szükségét láttuk egy új számadás elkészítésének. Reményeink szerint az előadások felvázolják egy-egy téma kutatásának jelenlegi állását, világosan utalva az eddig elért biztos eredményekre, és a kutatás irányait is kijelölik.”

Részlet az Előszóból: „Szűcs és Szakály már jó ideje kollégák voltak az MTA Történettudományi Intézetében, amikor véletlenül kiderült, hogy mindkettejük íróasztalában ott fekszik ugyanannak a forrásnak a kiadásra kész átirata. Mivel mindketten másfajta feladattal voltak elfoglalva, csak az 1980-as évek második felében szánták rá magukat arra, hogy az összevetés munkáját elvégezzék. Úgy tervezték, hogy a Magyar Történészek Nemzeti Bizottságának kiadványaként indult Új Történelmi Tár (Fontes minores ad historiam Hungariae spectantes) egyik köteteként adják ki munkájukat. E sorozat 1989-ben megjelent második kötetének hátsó borítóján már az előkészületben levõ kötetek közt említették a budai bortizedjegyzékek kiadását. Bár a munka az állandó egyeztetési nehézségek miatt vontatottan haladt, de már a befejezéshez közeledett, amikor Szűcs Jenő meghalt. Talán érthető, hogy Szakálynak nem sok kedve volt a minden sorával az elhunyt emlékét sugárzó lapok forgatásához, így a befejezés ismét a távoli jövőbe tolódott.” Az 1515., 1510. és 1531. évi bortizedjegyzékek kiadására végül Tringli István és Nógrádi Árpád munkájának köszönhetően 2005-ben került sor.

Részlet a szerző Előszavából: „Idősebb Andrássy Gyula grófnak, a dualizmus egyik megalkotójának, a kiegyezés utáni Magyarország első miniszterelnökének, a »nagy« Andrássynak bel- és külpolitikai tevékenységét halála óta folyamatosan figyelemre méltatta mind a történettudomány, mind a szélesebb történeti közgondolkodás. … Fiával, az ifjabb Andrássy Gyulával más a helyzet. A már életében néha némi lenézéssel a »kis« Andrássyként emlegetett politikusról mind ez idáig nem készült tudományos igényű életrajz, és a történelem iránt érdeklődők is rendszerint csak keveset tudnak róla, legfeljebb annyit, hogy Tisza István ellenfele, Károlyi Mihály apósa és az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó külügyminisztere volt. … Azonban a történelmileg sikertelen, döntéshozói pozícióban keveset működő politikai egyéniségek tevékenysége éppúgy része nemzeti történelmünk egészének, mint sikeresebb társaiké, s komoly tanulságokkal szolgálhat. … Ezért kíséreli meg a jelen munka – amennyire azt a szerző képességei és a rendelkezésünkre álló források sokszor szűkös volta lehetővé tették – kitölteni ezt a hiányt történetírásunkban, felvázolni az ifjabb Andrássy pályájának egészét.”

The aim of this volume is to analyze the regional specificities of East-Central and Southeast Europe during the First World War and its aftermath. The First World War was not unanticipated and without any antecedents, still it constituted a historical watershed in several respects. The conflict, which gradually attained global dimensions, had been foreshadowed by the malleability of European political and military relations at the beginning of the twentieth century. The struggle of the great powers for positions in Europe, Asia and Africa exacerbated the tensions that had accumulated between the two alliance systems. The relationship between the Central Powers and the Entente became extremely fragile from 1908, Austria-Hungary’s annexation of Bosnia, and this instability aggravated due to the crises in Morocco, and the subsequent Balkan Wars. The Balkan crises further stimulated the already growing nationalist and separatist movements in the multi-ethnic empires of East-Central and Southeast Europe, where large segments of public opinion and foreign policy makers were alarmed by the challenges posed by national minorities.

Szent Márton kora egyik legnagyobb utazója volt. Első nem mártír szentként a hosszú élet mellett megadatott neki, hogy kontinensünk jelentős részét bejárhatta. Utazásainak sora nem ért véget halálával, hiszen holtteste kalandos úton került Tours-ba, majd ereklyéi is nagy utat tettek meg: hol a viking támadók elől menekítették, hol a szent tisztelete jeléül juttatták el azokat távoli tájakra – 1913-ban éppen Szombathelyre. Szent Márton népszerűségét a középkorban jól jelezte a Tours-ba irányuló zarándokok tömege. Ehhez fogható sokaság csak a római és a jeruzsálemi zarándoklatokon vett részt. Szent Márton Szombathely szülötte. Mind a mai napig olvasható a neki szentelt templomban a felirat: Hic natus est sanctus Martinus, vagyis Itt született Szent Márton. Márton hosszú évszázadokra Európa-szerte ismertté tette Szombathelyt, így könnyű dolga volt a középkori zarándoknak, ha el akart jutni Szent Márton szülőhelyére. Viszonylag egyszerűen tájékozódhatott, hiszen mindenki által jól ismert helyre tartott, amelyet Patria sancti vagy divi Martini (azaz Szent Márton hazája) megnevezéssel még a korabeli térképek is feltüntettek. Kötetünk a mártoni, az európai népeket összekötő – valódi és képletes – utak, kultuszhelyek és azok változásainak bemutatásával az európaiságot megalapozó több évszázados hagyományok továbbélését állítja középpontba.