Nyilatkozatban fejezte ki szolidaritását az akadémiai kutatóintézetek helyzetével kapcsolatosan számos intézmény, testület, szervezet határon innen és túl egyaránt, amit ezúton is nagyon köszönünk! A szolidaritási nyilatkozatok ide kattintva érhetőek el.

Román történész kötete az első világháborúról

boia1boia2Az első világháború kitörésének századik évfordulóján újabb kötettel jelentkezett a Bukaresti Egyetem neves történészprofesszora, Lucian Boia. (Lucian Boia: Primul război mondial. Controverse, paradoxuri, reinterpretări. [Lucian Boia: Az első világháború. Viták, paradoxonok, újraértelmezések.] Editura Humanitas, București, 2014.) Ezúttal is inkább elméleti jellegű munkával állunk szemben, olyannal, amely a szerzőtől megszokott módon szemléletében hoz újat, s teszi mindezt irodalmi igényű megfogalmazásban. Úgy véli, hogy száz év elteltével immár szükség van az események előítéletek nélküli újraértékelésére, olyan vélemény kialakítására, melyet az egykor szembenálló felek egyaránt elfogadhatnak. Kötetével nem a teljességre törekszik, hanem néhány kulcsfontosságú kérdést kíván körüljárni. Mindehhez fogódzóként az első világégés eseményeinek lényegre törő kronológiáját mellékeli.

A kötet első fejezeteiben átfogó jellegű kérdéseket feszegetve történetfilozófiai, -elméleti megközelítésből vizsgálja a szerző, hogy elkerülhető lett volna-e az első világháború, majd közvetlen következménye, a második világégés? Ezt követően a Bűnösök, hibások, vétkesek című fejezetben a felelősség kérdését feszegeti. Időben visszanyúlva igyekszik megtalálni a történések gyökerét, legkülönfélébb aspektusból elemezve azokat. Hibásnak tartja azt a nézetet, mely szerint a központi hatalmakat terheli a kizárólagos felelősség az eseményekért, hiszen a boia3boia4történelemben nem létezik egyetlen igazság, így ez esetben is minden résztvevőnek megvan a magáé. A kérdést a különböző országok perspektívájából vizsgálja. Szemléletében kifejezetten elveti a kettős mérce alkalmazását. Különösen árnyaltan igyekszik elemezni Németország helyzetét. Ennek során kitér a kutatás frissebb eredményeire, melyek finomították a korábbi, a háború kirobbanásában kizárólag Németországot felelőssé tevő képet.
A továbbiakban Románia első világháborúban játszott szerepét elemzi a szerző, melyre ezúttal itt bővebben is kitérünk. Amint a Románia, a szerencsés című fejezetben kiindulópontként megjegyzi, az ország első világháborús szerepvállalását – érthető módon, hiszen ekkorra tehető a modern Románia megszületése – egész nemzeti mitológia övezi. Mitikusnak tartja a románság nemzeti egységre való törekvését „évszázados álomként” bemutatni, amely akkor bukkant volna fel, amikor ez a gondolat még senki mást nem foglalkoztatott Európában.
A mítoszok közé sorolja azt a véleményt is, mely szerint Romániának az antant oldalán történő hadba lépését, melynek célja Erdély felszabadítása volt, szinte teljes egyetértés övezte volna, mint ahogy arról is többnyire hallgatnak az elemzők, hogy Erdélyt választva boia10Románia látszólag véglegesen elveszítette Besszarábiát.
Boia érvekkel alátámasztva azt állítja, hogy noha az események kimenetelének ismeretében általában a történészek azt hangoztatják, hogy Nagy-Románia megteremtése Románia 1916 nyarán történt hadba lépésének következménye, a maga idejében ez inkább meggondolatlanságra vallott, hiszen egyebek mellett a román hadsereg teljesen felkészületlennek bizonyult a modern háborúra. Ion I. C. Brătianunak (1864–1927, politikus, öt alkalommal Románia miniszterelnöke) ez a hazardírozó cselekedete nem körültekintő volta miatt sült el jól, hanem mert Románia 1918-ban „nyerő lapot húzott”. A szerző kétségbe vonja, hogy beszélhetünk arról, miszerint a hadba lépés megfelelt volna a „nemzeti ideálnak” egy olyan társadalomban, melynek 70%-a parasztszármazású és 60%-ban írástudatlan volt és valószínűleg nem is hallott az említett nemzeti ideálról. A közvélemény, melyre e vonatkozásban sokszor hivatkoznak, voltaképpen egy olyan, jóval szűkebb réteget jelentett, amelyik rendelkezett némi műveltséggel, közügyek iránti érdeklődéssel. Az úgynevezett nemzeti ideál beteljesítésén túl Románia motivációi között is megfigyelhetők expanzionista törekvések, az etnikai határvonalakon túli terjeszkedés szándéka, még, ha a nemzeti mitológia ennek ellenkezőjét állítja is – írja Boia, felemlítve a „Dnyesztertől a Tiszáig” jelszót. „Amikor mindenki területi igényekkel lépett fel, miért gondolnánk, hogy Románia volt a szerénység megtestesítője?” – vallja a szerző. Elemzésében a bukaresti történész külön kitér a román politikai elit németbarát elemeire, akiket az események után mintegy árulókként kezeltek (például a Konzervatív boia5Párt tagjainak kb. a fele németbarát volt, köztük olyan vezető egyéniségek, mint Petre P. Carp [1837–1919, politikus, két alkalommal Románia miniszterelnöke], Titu Maiorescu [1840–1917, író, politikus, egy alkalommal Románia miniszterelnöke], Alexandru Marghiloman (1854–1925, politikus, rövid ideig Románia miniszterelnöke]). Érdekes tényként állapítja meg, hogy a „németbarátok” száma növekszik, amint az értelmiségi elit csúcsaihoz közelítünk.
Foglalkozik az elemzés Besszarábia és Erdély helyzetének vizsgálatával és megállapítja, hogy akármilyen nehéz viszonyok között is éltek az erdélyi románok 1918-at megelőzően, körülményeik össze sem voltak hasonlíthatók besszarábiai nemzettársaikéval. Erdély esetében ugyanis két erős egyházi szervezetre, az ortodox és a görög katolikus püspökségekre támaszkodhattak, jól kiépített iskolarendszerük volt (még ha főképpen elemi iskolákról volt is szó, néhány líceummal és egyetem nélkül), sajtótermékeik jelentek meg, román bankok működtek és szoros kapcsolatot ápolhattak Romániával. Magyarország minden hibája mellett egy alkotmányos, parlamentáris jogállam volt ellentétben az autokratikus Oroszországgal, ahol a besszarábiai románok szisztematikus és hatékony eloroszosításnak voltak kitéve. Boia felhívja a figyelmet egy másik lényeges különbségre is. Erdély államisága kezdetétől fogva Magyarország része volt és a középkori magyar állam szétszakadása után is az uralkodó elit az egykori boia11magyar királyság mintájára működött. A románok többségben lévén tehát csak etnikai jogot formálhattak Erdélyre, de történelmi jogigénnyel nem léphettek fel, nem vádolhatták a magyarságot azzal, hogy valaha is elszakította volna Erdélyt Romániától vagy a korábbi vajdaságoktól, ellentétben Besszarábia és Bukovina esetével. Érdekes megállapításként felhívja a figyelmet a németbarát román politikusok érvelésére, miszerint, ha Románia Oroszország oldalán nyertesként zárja a háborút az akármilyen naggyá váló Románia eltörpülne a cári birodalom mellett, és az Osztrák‒Magyar Monarchia eltűnésével megteremtődik a lehetősége Oroszország közép-európai terjeszkedésének, mely így elnyeli Romániát is. Utólag mindez jó meglátásnak bizonyult, mivel félelmeik később ugyan, de a második világháború után beigazolódtak, hiszen a Szovjetunió „rátette a kezét” Közép-Európára.
A szerző ráirányítja a figyelmet a Románia első világháború végi helyzetében rejlő paradoxonra, hiszen az ország Erdéllyel, Bukovinával és Besszarábiával való kiegészülése nem győzelmek eredménye volt, hanem „egy katasztrofális vereség után következett be”. Ezzel kapcsolatban idézi P. P.Carp konzervatív politikust, aki azt nyilatkozta, hogy Románia annyira szerencsés, hogy nincs is szüksége hozzáértő politikusokra, akik az ország sorsát irányítsák. Újszerű véleményt fogalmaz meg a bukaresti történész akkor is, amikor felveti, hogy érdekesnek tartja a legtöbb román történész felháborodását a romániai német megszállás keménysége és a buftea-i (1918. március) és bukaresti béke (1918. május) igazságtalanságai miatt, miközben nem a központi hatalmak támadták meg Romániát, hanem fordítva és érthető módon ez a lépés árulásként is értelmezhető volt.
Külön megvizsgálja Boia az erdélyi románságnak az ókirálysággal való egyesüléssel kapcsolatos magatartását, annak ellenére, hogy a román történészek nagy része egyértelműnek tartja, hogy ezt mindannyian akarták. A regáti románokkal szemben – állítja –, akik csak nyerhettek az Erdéllyel való egyesüléssel, az erdélyi románok ugyan megszabadultak a magyarok uralmától és nemzettársaik közé kerültek, ám vesztenivalójuk is volt: elveszítették identitásuk egy részét, hiszen a balkáni Bukaresthez képest a románságon belül a Közép‒Európához boia9tartozást képviselték. Az erdélyi románok társadalma sokkal koherensebb volt, mint a Kárpátokon túliaké. Nem voltak meg benne az utóbbira jellemző nagy vagyoni, társadalmi, kulturális különbségek. Az erdélyi románok értelmiségének döntően német műveltségével szemben (mely mellett a dualizmus korában a magyar kultúrhatás is nagyon megerősödött) az óromániai értelmiség körében döntően a francia műveltség volt az uralkodó. Egy közelmúltbeli kutatás eredményeire hivatkozva a szerző megállapítja, hogy a korszak erdélyi román értelmiségijei közül legtöbben magyar (Budapest, Kolozsvár) és osztrák (Bécs, Graz) egyetemeken tanultak, és csak kevesebben képezték magukat regáti felsőoktatási intézményekben. A szerző hangsúlyozza az erdélyi románok többes kötődésűek voltak: ugyan Bukaresthez vonzódtak, de ugyanakkor Bécshez is kötődtek és a politikai ellentétek dacára nagyban közelítettek a magyar nyelvhez és kultúrához is. Véleménye szerint, noha óhajtották a Romániával való egyesülést, de nem jobban, mint ahogyan egy megreformált Monarchián belüli életet. Az erdélyi románok nemzeti mozgalma nem a Regáttal való egyesülést tűzte ki céljául, hanem Erdély autonómiájának visszaállítását, majd a többiekkel azonos jogok biztosítását. Boia következésképpen úgy véli, hogy az erdélyi románok az akkori Románia és az egyenlő nemzetek konföderációjaként létrehozni óhajtott Monarchia közül az utóbbit választották volna. A háború végén, az Osztrák‒Magyar Monarchia szétesését követően azonban már csak a Romániával való egyesülés volt a számukra lehetséges elfogadható megoldás. Véleménye alátámasztására egyebek mellett megemlíti, hogy 1914-ben, a háború kitörésekor kevés erdélyi román választotta nyíltan Romániát, például Vasile Lucaciu ˙(1852–1922, az erdélyi román nemzeti mozgalom egyik vezetője), Octavian Goga (1881–1938, költő, egy ízben Románia miniszterelnöke) ‒ akik oda is költöztek. Sokan hűségükről biztosították a Monarchiát, valamint az ókirályságban élő neves erdélyi román származású értelmiségiek közül is többek, például Ioan Slavici (1848–1925, író) a központi hatalmak vagy a semlegesség hívei voltak.
Visszatérve a háború eseményeihez a bukaresti történész szerint mind saját nemzetei, mind Európa szempontjából az Osztrák‒Magyar Monarchia jobb sorsot érdemelt volna. Véleménye szerint Románia számára az lett volna a legelőnyösebb, ha a háborúban mindvégig semleges marad, így megmenekült volna annak pusztításaitól, nem lettek volna veszteségei és Erdélyt valószínűleg így is, „ingyen” megkapta volna.
Az Igazság és igazságtalanság Versailles-ban című fejezet a békeszerződések problematikáját vizsgálja, abból indulva ki, hogy meg kell próbálni nemzeti elfogultságok nélkül szemlélni a kérdést, hiszen az értékeléstől függetlenül ezek a békeszerződések vezettek a mai Európa megszületéséhez. Sem a második világháború, sem a kommunizmus bukása a továbbiakban már nem módosította jelentősen a földrész boia6politikai térképét. Az akkor létrejött nemzetállamok azóta sokkal homogénebbek lettek, létük megkérdőjelezhetetlenné vált. Boia azonban vallja, ma már Európában nem Versailles-hoz kell viszonyítani; a történelem tovább halad a határok eltörlése és nem módosítása felé.
Tudjuk, hogy a háború lezárásakor az új európai rend alapját Wilsonnak a népek önrendelkezésére vonatkozó elvei képezték. Boia azonban ennek alkalmazását is kritikusan szemléli, megállapítva, hogy ezeket különbözően gyakorolták a győztesek és a legyőzöttek esetében. Következetes életbe léptetésük például azt jelentette volna, hogy Németországhoz csatolják a 6 millió osztrákot, illetve a 2,5 millió szudéta-vidéki németet ‒ de ezt nem tették meg, nehogy Németország megerősödjön. Ugyanakkor rámutat a kérdés összetett voltára is, arra, hogy a nyelvi azonosság nem lehet az egy nemzethez tartozás egyedüli kritériuma, ehhez hozzáadódik még a vallás, művelődés, közös történelem. Ráadásul éppen az Osztrák‒Magyar Monarchiában az osztrák és magyar magtól eltekintve a nemzetiségek mindenütt keverten éltek. A számszerű arány tehát még nem minden. (Például Csehszlovákiában több német élt, mint szlovák, noha ez utóbbi államalkotó nemzetnek számított.) Hasonlóképpen – állítja a szerző – Erdélyt sem nevezhették román tartománynak, hiszen lakossága vegyes volt. A románok számaránya 1910-ben éppen, hogy meghaladta a lakosság felét, 53,8% volt, mely 1930-ban 57,8%-ra módosult. Emellett 1910-ben 31,6% volt magyar, illetve 10,8% német, mely arány 1930-ra 24,4%-ra és 9,8%-ra módosult. Ha számszerűen a magyarok és németek kevesebben voltak is, történelmi, kulturális, gazdasági szerepük meghatározó volt. A szerző tovább árnyalva a képet rámutat arra, hogy még 1930-ban is a városokban a többségiek kisebbségben voltak. (A történeti Erdélyben a városlakók 35,9%-a volt román, 39,8%-a magyar, 12,7%-a német; a Bánságban 35% román mellett 22,7% magyar és 31,3% német élt, a Partiumban 33,1% románon kívül 43,7% magyar, 16,7% zsidó és 3% német lakott a városokban.)
Boia a gyulafehérvári nagygyűlés kérdését sem kerüli meg, ahol 1918. december 1-jén kimondták Erdély egyesülését Romániával. Ezzel a szinte mitologikus jelentőségű eseménnyel kapcsolatban kevés román történész mer fenntartásokat megfogalmazni. Véleménye szerint ez a boia7nagygyűlés nem nevezhető népszavazásnak, hiszen nem csak a románoknak volt joguk dönteni a terület hovatartozásáról, hanem Erdély valamennyi lakójának, annak ellenére, hogy valószínűleg egy tényleges népszavazás is hasonló eredményre vezetett volna. A szerző azt is felveti, hogy mi lett volna, ha a referendum tétje nem csupán a Romániával való egyesülés, hanem Erdély Románián belüli helyzete lett volna, tehát felmerült volna az autonómia megteremtésének a lehetősége. Úgy véli, hogy etnikai hovatartozástól függetlenül az erdélyiek többsége az autonómiát választotta volna. Az erdélyi román politikusok ugyanis kezdetben maguk is e mellett álltak ki, csak később hajoltak meg az egységes román nemzetállam eszménye előtt. A valóságban azonban 1918-ban lényegében csak felében volt egységesen nemzeti állam Románia. A Regáton (Dobrudzsát kivéve) kívül a többi tartomány multietnikus és multikulturális jellegű volt ‒ román többségbe ágyazottan. Lényegében az első világháború végén a francia értelemben vett politikai nemzetek államai valósultak meg és miután a kisebbségeknek sehol sem biztosítottak kollektív jogokat az így létrejött államokban a nemzetiségek rovására megerősödött a nemzeti összetevő, ezzel is bizonyítva a nemzetállamok asszimiláló jellegét. Az etnikai homogenizálódás folyamata a második világháború és a kommunizmus alatt tovább fokozódott. Ennek oka a kommunizmusra jellemző gazdasági és kulturális egyneműsítés mellett az etnikai csoportok kitelepítése és kivándorlása volt. Beszédes adat ebből a szempontból, hogy Romániában 1930-ban 71,3%-nyi, Erdélyben ugyanekkor 57,3%-nyi román élt, míg jelenleg az ország egészében 89,5%-nyi a románság aránya, Erdélyben pedig 75%, a magyarságé valamivel 20% alatt van, a németek szinte teljesen eltűntek. Erdély egyre jobban hasonlít Románia többi részéhez, a magyarság csupán a Székelyföldön van többségben.
boia8Összegzésképpen Boia megállapítja, hogy a versailles-i békerendszer a többségi nemzetek megerősödését eredményezte a kisebbségek rovására. Megteremtői igazságot szolgáltatva egyes nemzeteknek nem törődtek Európa biztonságával, szétverték az addig fennálló erőegyensúlyt. Az időlegesen partvonalra került Oroszország és Németország között egy destrukturált Európa maradt az önmaga sorsáról dönteni képes nemzetállamok hamis látszatával. Geostratégiailag érezni lehetett az Osztrák‒Magyar Monarchia hiányát, Közép-Európa voltaképpen védelem nélkül maradt a német és szovjet expanzió előtt.
Az első világháború következményeit vizsgálva a szerző legfontosabbnak a demokratizálódási folyamat elindulását tartja. Mivel azonban e folyamat gyors volt és előkészítetlen, veszélyeket is rejtett magában. Így történhetett, hogy a második világháború kezdetekor Európa egy része különböző totalitarizmusok foglyává vált. Valószínűnek tartja, hogy az első világháború nélkül Oroszországban nem jutottak volna hatalomra a kommunisták és így majd nem lett volna kommunizmus Közép-Európában, s talán a világ többi részében sem, ahol végül a szovjet mintát követték. A másik, közvetlenebb következmény a nácizmus kialakulása volt a háború végén büntetett Németországban, mely az első világháború előtt nem volt sem rasszistább, sem antiszemitább, sem expanzionistább, mint az átlag európai nagyhatalmak ‒ állítja Boia.
Végezetül a szerző azt a következtetését vonja le, hogy 1914 egy olyan kezdőpontot jelent Európa történetében, ahonnan nem tudjuk, hova fejlődik a világ, hiszen a szerinte elkerülhető első világháborút szükségszerűen követő második után indult el e földrész a lejtőn, miután mára már önmagát sem képes egyedül megvédeni. Mi pedig azt állapíthatjuk meg, hogy Boia legújabb kötete e jeles történeti esemény elemzésének fontos állomása a román történetírásban.


Jakó Klára

Az MTA kutatói pályázatai

Az MTA központi weboldala

AZ MTA kutatóintézet-hálózata