11–15. sz. Vásárok a magyar királyságban

A szervezett, intézményesített árucsere színterei a vásárok voltak, melyekkel a magyarság még a honfoglalást megelőzően ismerkedett meg. Ezt bizonyítja a magyar vásár szó is, mely iráni eredetű, és egyike az írott szövegekben legrégebbről ismert magyar szavaknak: először 1055-ben a tihanyi (Mortis uuasara kuta rea), majd 1075-ben a garamszentbenedeki alapítólevélben (quod vocatur Hungarice Zobuzlou wasar) fordul elő. Kezdetben a Magyar Királyság területén csak a király tarthatott vásárokat, a 13. századtól azonban egyre több – egyházi vagy világi – birtokos szerzett vásártartási jogot. Az uralkodó előjoga azonban annyiban fennmaradt, hogy vásárt csak király engedélyezhetett. A vásártartási jogot az oklevél kiállítását követően kihirdették, így mindazok, akik számára ez sérelmet jelentett, kifogással élhettek. A Hármaskönyv szerint a vásári adomány kiállítását követő egy éven belül meg kellett tartani a vásárt, különben az adományozott elveszti a vásártartási jogát. A kereskedelem és az ehhez szorosan kapcsolódó vásártartás egyaránt fontos volt a kisebb településeknek, a falvaknak, és a nagyobb mezővárosoknak, avagy királyi városoknak. A csak királyi adományból megszerezhető vásártartó jog rangot adott a településnek, vagy egy kisebb vagy egy nagyobb körzet központi helyévé tette.

A vásártartás gyakoriságát tekintve három vásártípust különböztethetünk meg a középkorban: a naponta, a hetente és az évente megtartott vásárt, a sokadalmat. A 11. század elején a vásárt vasárnaponként a templom előtt tartották. Nem véletlen, hogy a magyar vasárnap szó a ’vásár nap’ szóösszetételből alakult ki. A Képes krónika szerint I. Béla a vásárokat szombati napra helyezte, a rendeletet azonban a szakirodalom I. Géza intézkedésének tekinti. A szombat mellett a vásárnapok sorában a hét többi napja is megjelenik, így a 12–13. században lényegében hétfőtől szombatig bármely napon megtarthatták a vásárt. A 14. század második felétől ismételten felbukkan a vasárnapi vásártartás engedélyezése, melyre nemcsak a kereszténység megszilárdulása adott lehetőséget, hanem az évenként megtartott vásárok vasárnapi vásárnapja is. A vásártartás nem vette igénybe az egész napot: a források arra utalnak, hogy körülbelül délig folyt azokon az adásvétel, így például a garai hetivásárt hétfő délig tartották, Budán a szabad vásár zászlaját dél környékén vették le. Nem volt azonban ismeretlen a két egymást követő napon tartott hetivásár sem. IV. Béla 1239-ben az esztergomi érseki városban péntek déltől szombat estig tartó hetivásárt engedélyezett. Előfordulhatott, hogy egy településen két nem egymást követő napon rendeztek hetivásárt. A 14. század második felétől azonban egyre többször találkozunk azzal, hogy az uralkodó egy második hetivásár tartását is lehetővé tette, és a vásár tartója és helye is azonos volt. A vásárjogot királyi engedéllyel a vásártartó egyik birtokáról a másikra átvihette, avagy más személyre (és így más birtokra) is át ruházhatta.

A 13. században az uralkodók már évente egy alkalommal megtartott vásárokat is engedélyeztek, melyek általában már több napon keresztül tartottak. Az éves vásárokat – más szóval sokadalmakat – az év bármely hónapjában megtarthatták. Az éves vásárok engedélyezésekor az uralkodók mindig valamely ünnepnaphoz kötődően, és attól viszonyított időtartamokra biztosították a vásártartás lehetőségét. Ezen időtartamok szólhattak csak az adott ünnepnapra, a leghosszabb 29 napra szóló kiváltság volt. A sokadalom időtartamát a kiváltságlevelek azonban legtöbbször nem határozták meg, hanem csak annyit mondanak ezzel kapcsolatban, hogy az ünnep előtti és utáni napokban, amint az szükséges.  Több esetben megfigyelhető, hogy az első éves vásárt a templom védőszentje ünnepének, vagy a templom felszentelése időpontjának figyelembevételével határozták meg. A sokadalom napját a város választotta ki, a legtöbb esetben még akkor vagy az előtt, hogy a királytól az engedélyt megkapták rá. Előfordult azonban, hogy király anélkül biztosította az éves vásár tartásának a jogát, hogy annak időpontját megadta volna. Adott település nemcsak egy, hanem több sokadalom megtartására is kaphatott kiváltságot: vagy úgy, hogy egy már létező éves vásár mellé az uralkodó egy újabbat engedélyezett, vagy úgy, hogy a privilégium eleve több tartására vonatkozott. A sokadalmak egy része csak egy-egy szűkebb régióban, más része nemcsak országosan, hanem európai szinten is jelentőséggel bírt. A hetivásárokhoz hasonlóan az éves vásárok tartására vonatkozó engedélyeket is át lehetett vinni egy másik településre.

A 15. század végére a heti- és éves vásárok között jelentős különbség alakult ki: a külföldi kereskedők számára csak az éves vásárokon történő árucserét engedélyezték, a hetivásárok a hazai kereskedők adásvételének színterei lettek. Ez nem jelenti azt, hogy az éves vásárokon csak a távolsági kereskedelemből származó áruk cseréltek gazdát, különösképpen azért nem, mivel voltak közöttük olyanok, melyek csak helyi jelentőségűeknek tekinthetők. Természetesen ezek a vásárok, egy kisebb körzeten belül, a vásárt felkeresők számára ugyanolyan fontossággal bírtak, mint azok a vásárok, ahol a távolabbi országok kereskedői fordultak meg. Sőt, az is elmondható, hogy azokban a városokban, ahol a külföldi kereskedők által előnyben részesített éves vásárt tartották, lehettek olyan éves vásárok, melyek kisebb horderejűek voltak.

Weisz Boglárka–Nagy Béla