1412–1419, 1430–1434. Luxemburgi Zsigmond utazásai

1410 őszén a középkori Európa leghatalmasabb államalakulatának, a Német-római Birodalomnak a trónja Ruprecht római király halálával megüresedett. A hét birodalmi választófejedelem közül kettő Luxemburgi Zsigmond magyar uralkodót támogatta, a szavazatok többségét azonban a magyar király unokatestvére, Jodok morva őrgróf mondhatta magáénak. Zsigmond – kinek becsvágyát erősítette, hogy korábban nem csupán apja, IV. Károly (1346–1378), de egy ideig bátyja, Vencel (1376–1400) is viselte a római királyi méltóságot – kisajátította az apai örökséggel, a Brandenburgi Őrgrófsággal járó választójogot, amelynek birtokában, immáron három szavazattal kikiáltotta magát a birodalom uralkodójának. A puccszerű lépésnek, illetve az unokafivér 1411-ben bekövetkezett halálának köszönhetően végül akadály nélkül hullott Zsigmond ölébe a hatalom, amely azonban komoly kötelezettségekkel is járt. A birodalmi ügyek irányítása, az európai szintű politikai konfliktusokban való békéltetés és a nyugati egyházszakadás megszüntetése, illetve a hitegység megóvása olyan kérdések voltak, melyek ettől kezdve Zsigmond figyelmét lekötötték, s rendszeresen és huzamos időre szólították el a Magyar Királyság területéről.

Az uralkodó első tartós távollétével 1412 és 1419 között számolhatunk. Az 1412. év végén elhagyva Magyarországot Észak-Itáliába ment, ahol maga állt a Velencét 1411 óta ostromló magyar hadak élére. A Dalmácia visszaszerzéséért folytatott háború azonban magyar részről nem ért cél, csak újabb területi veszteségekhez vezetett, a hadjárat költségeit ugyanis a magyar király úgy fedezte, hogy II. Ulászló lengyel királynak szepességi városokat zálogosított el. Az Észak-Itáliában tartózkodó Zsigmond az 1378 óta fennálló egyházszakadás megszüntetése érdekében találkozót sürgetett a három párhuzamosan regnáló pápa egyikével, XXIII. Jánossal, akivel az 1413 őszén Lodiban folytatott egyeztető tárgyalások eredményeként 1414 novemberére egyetemes zsinatot hívott össze a Boden-tó partján fekvő Konstanz városába. A zsinat fő céljául a nyugati egyház egységének helyreállítását, illetve az egyház reformját tűzték ki. Ahhoz azonban, hogy a konzíliumon az uralkodó megfelelő súllyal tudjon fellépni, elengedhetetlennek bizonyult, hogy előtte Aachenben római királlyá koronázzák. Észak-Itáliát ugyanakkor nem hagyhatta el anélkül, hogy Milánó ellenében ne hozzon létre szövetségesi rendszert, ennek tudható be Monferrato, Szavoja és Piemont felkeresése 1414 első felében. Zsigmond 1414 szeptemberében érkezett meg Nürnbergbe, ahol október elején találkozott az időközben Magyarországot szintén elhagyó felségével, Cillei Borbálával, valamint lányukkal, Luxemburgi Erzsébettel. Nürnbergben határozták el, hogy a király és a királyné koronázásának időpontját ugyanazon év november 8-ra tűzik ki, ahova az uralkodópár a Rajna menti városok érintésével jutott el. A szertartást követően újabb birodalmi városokat útba ejtve közeledtek Konstanz felé, ide 1414. december 24-én meg is érkeztek. 1415 júniusában a konzílium kiemelkedő eseményével, Husz János meghallgatásával, majd júliusban eretnekként történő megégetésével az egyházi reform reménye lényegében szertefoszlott. Az egyházszakadás felszámolására tett kísérletek azonban sikerrel kecsegtettek, hiszen Zsigmond király XXIII. János pápát megfosztotta méltóságától, ellenfelét, XII. Gergelyt pedig lemondatta. A harmadik szentatyát, az Avignonban megválasztott, de udvarát Perpignanban tartó XIII. Benedeket és támogatóit, elsőként I. Ferdinánd aragóniai királyt azonban személyesen kellett Zsigmondnak felkeresnie. Ezért Husz halála után néhány nappal, 1415. július 19-én szép számú kísérettel útnak indult az Ibériai-félszigetre. Az elhúzódó tárgyalások sikerre vezettek, hátra volt még azonban a francia király meggyőzése. Zsigmond VI. Károly meghívására 1416 tavaszán érkezett Párizsba, ahol közvetítő szerepet vállalt az angolok és franciák között kiújuló százéves háborúban. Ennek tudható be, hogy ugyanezen esztendő nyarán a királyt már Angliában találjuk, Canterburyben V. Henrik angol uralkodóval augusztus 16-án lépett egyezségre, majd a kontinensre visszaérve Calais-ban két hónapot időzött, amely alatt sikerült tető alá hoznia az angol–francia fegyverszünet aláírását. Majd Németalföldön és a birodalmi területeken át haladva 1417. január 27-én ért újra Konstanzba, ahol rövid időn belül mindenki egyetértésével végre új egyetemes pápát választottak, aki V. Márton néven lépett hatalomra. Az 1414–1418 között tartott konstanzi zsinat és a hozzá kapcsolódó nyugat-európai körút sikerét az uralkodó személyes diadalának tekintette, amit egyébként a kortársak sem vitattak. Hatévnyi távollét után 1419 januárjában tért vissza Magyarországra, s azt követően bő egy évtizedig nem látogatott a birodalom német tartományaiba.

1430 augusztusában a császárrá koronázás tervét dédelgető Luxemburgi Zsigmond újabb zsinatra készülve hagyta el a Magyar Királyságot. A német területekre érve birodalmi gyűlést (Reichstag) hívott össze, melynek kiemelt témája az 1420 óta tartó csehországi huszita mozgalom felszámolására indítandó általános hadjárat volt. Az uralkodó a gyűlés helyszínéül Nürnberg városát választotta, ahova 1430 szeptemberében meg is érkezett. Mivel a Reichstag megnyitása még váratott magára az esztendő végét és a következő év elejét a király a sváb városszövetség támogatásának megnyerésével töltötte. Ennek tudható be, hogy többek között felkereste Ulmot, Überlingent, Konstanzot, Rottweillt és Tübingent is. Nürnbergbe 1431. február elején, a birodalmi gyűlés kezdetére érkezett vissza, ahol ugyan megszavazták a Csehország elleni általános hadjárat tervét, 1431 májusában azonban Zsigmond a Cseh Királyság határán fekvő Eger (Cheb) városába ment, mert rá kívánta venni a huszitákat, hogy vessék alá magukat az időközben Bázelben összeült zsinat határozatainak. Az elutasításban részesült király júniusban visszatért Nürnbergbe, majd onnan szeptemberben Itáliába vonult, hogy Rómába császárrá koronázzák. A császári korona elnyerésének feltétele volt, hogy Milánóban a lombard koronával Itália királyává tegyék, ami 1431. november 28-án meg is történt. Az uralkodó továbbhaladásának útját azonban a Velencével szövetséges Firenze akadályozta, így 1432-ben előbb Piacenzában négy, majd Siena hegyén közel tíz hónapot vesztegelt kíséretével, végül megállapodásra jutott Velencével, amelynek értelmében Rómáért feláldozta Dalmáciát, így kerülhetett sor 1433. május 31-én a római Szent Péter-bazilikában a császárrá koronázására. Az Örök Városban augusztus végéig maradt, miközben hiába próbálta rávenni IV. Jenő pápát, hogy kíséretében térjen vissza a bázeli zsinatra, a szentatya csupán arra mutatott hajlandóságot, hogy az egyházi állam területén biztosítsa a császár szabad közlekedését, ennek köszönhetően Zsigmond 1433 októberében megérkezett Bázelbe. A bázeli zsinaton az egyházi reform ügyében az uralkodó újfent nem ért el eredményeket, a konzílium mégis sikeresnek nevezhető, hiszen megállapodásra jutottak a husziták mérsékelt irányzatával, a kelyhesekkel. A császár 1434. május 13-án távozott Bázelből, s Ulmnak vette az irányt, ahova birodalmi gyűlést hirdetett. Az esztendő második felében hosszabb időt töltött Regensburg városában, ahol felkeresték az 1434. május 30-án Lipanynál vereséget szenvedett cseh rendek követei, s késznek mutatkoztak cseh királynak elismerni. A birodalmi várost Luxemburgi Zsigmond kíséretével húsz az uralkodó által építtetett hajón, október 1-jén hagyta el, s október 16-án, majd négyévnyi távollét után érkezett meg a Magyar Királyság területére, ezt követően 1437. december 9-én bekövetkezett halálig a császár többé nem lépett a birodalom német tartományainak területére.

Skorka Renáta–Nagy Béla