1463–1480. Hunyadi Mátyás törökellenes hadjáratai

Meglepő lehet a kijelentés, különösen a cím alapján, de hamarjában előre kell bocsátani, hogy Hunyadi Mátyás (1458–1490) uralkodása során egyetlen egy, klasszikus értelemben vett támadó hadjáratot sem indított az Oszmán Birodalom ellen.

A fenti kijelentés annak fényében tűnhet furcsának, hogy Mátyás apja, a közismert és török elleni védelemben jelentős szerepet játszó Hunyadi János valóban indított–vezetett támadó hadjáratokat a Balkánon a törökök ellen (pl. 1442, 1443, 1444, 1448), ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezek csupán korlátozott eredményeket hoztak. Az 1450-es évekre Magyarország lényegében védekezésre kényszerült. Csupán Hunyadi zsenijének köszönhető, hogy az 1456. évi nándorfehérvári ostrom végül magyar győzelemmel zárult, ugyanakkor véglegesen világossá vált, hogy a szultáni és a magyar királyi sereg már nem azonos erőt képvisel.

Ez a felismerés határozta meg Mátyás török politikáját uralkodása folyamán. E frontszakaszon az első kihívás 1463-ban érte az ifjú uralkodót, amikor az oszmán szultáni sereg elfoglalta Jajcát és a maradék bosnyák királyságot is felszámolta (Tomašević István bosnyák királyt [1461–1463] kivégezték), amivel az Oszmán Birodalom ismét egészen közel került a magyar határokhoz. Mátyás felismerve a veszélyt, még ugyanebben az esztendőben megostromolta és elfoglalta Jajcát (a vár 1527-ig a magyar határvédelem fontos bázisa maradt). A törökök 1464-ben megpróbálták visszavenni, de sikertelenül, Mátyás tehát az első „csörtéből” – habár alapvetően védekezvén, de – győztesen került ki.

Hosszú szünet után a következő magyar–török összecsapás 1476-ban zajlott. Ez esztendő telén Mátyás szabályos, jól előkészített ostromot kezdett az oszmánok által 1472-ben emelt, Száva parti Szabács vára ellen. Hadjáratának kettős célja volt. 1. A déli végvárrendszer ellen emelt új török erősség kiiktatása. 2. Az 1474. évi török betörés (többek közt ekkor égették fel Váradot is, ráadásul az események belpolitikai válságot okoztak) látványos megtorlása, jelzés a török felé, hogy ilyen akció nem maradhat megtorlatlanul. Az uralkodó szándékosan időzítette a támadást a téli hónapokra, amikor nem kellett számolnia nagyobb oszmán ellentámadással. Az ostrom végül sikerrel járt, s Szabács 1521-ig a magyar végvárrendszer részét képezte.

A következő jelentős esemény immáron török támadáshoz kapcsolódott. 1479 őszén tört be a Magyar Királyság területére az Ali bég vezette sereg, melynek mértéke körül máig vannak viták, de abban biztosak lehetünk, hogy 20 000 főnél aligha lehetett kisebb, zömét könnyűlovasok alkották. Az Erdély területén zajlott fosztogatást követően a támadó sereg már hazafelé tartott zsákmánnyal és foglyokkal, amikor a Bátori István erdélyi vajda és Kinizsi Pál temesi ispán vezette magyar hadak útjukat állták és csatára kényszerítették őket a Szászsebes és Szászváros közt elterülő Kenyérmezőn. A magyar győzelem teljes volt, ez volt az 1456 és 1526 közötti legnagyobb létszámú ütközet, melyben a magyar haderő győzedelmeskedett. Ám Mátyás nem feledkezhetett meg arról, hogy mindezek dacára mégiscsak súlyos török betörésről volt szó, ami nem maradhatott válasz nélkül.

Erre 1480-ban került sor, amikor a király hadai élén Bosznia felé indult. Zágráb érintésével október–november folyamán felvonult a török határig, ahol Jajca mellett – a közismert bécsújhelyi mustrához hasonlóan – nagyszabású, demonstratív hadiszemlét tartott, ugyanakkor puskalövés nélkül (kisebb portyázásokat leszámítva) visszavonult. Karácsonykor már ismét Zágrábban tartózkodott.

Kevéssel ezt követően 1481-ben meghalt Hódító Mehmed (1451–1481) oszmán uralkodó, s utóda II. Bajazid (1481–1512) kevesebb figyelmet szentelt a magyar hadszíntérnek, ahogy az 1480-as években Mátyás figyelme is mindinkább a Német-Római Birodalom felé fordult. Ennek eredményeképpen a török és magyar fél 1483-ban ötesztendei fegyverszünetet kötött, amelyet 1488-ban meghosszabbítottak. 1480 végén tehát Hunyadi Mátyás törökök elleni harcai véget értek.

Horváth Richárd–Nagy Béla