1490. Az I. (Hunyadi) Mátyás uralma alatt álló területek

Hunyadi Mátyást az 1490. április 6-án Bécsben bekövetkezett halála birodalomépítési munkálatai közepette érte. Ahhoz nem férhet kétség, hogy természetes módon hunyt el. (Kizárt, hogy bármiféle, különösen az utókor által sejtett csalárdság állt volna elhalálozása mögött.) Bár mai fogalmaink szerint az uralkodó nem volt idős, hiszen negyvenes éveinek második felében járt, valójában az utolsó esztendőkben egészsége megromlott, így talán maga is sejthette, hogy életéből már nincs sok hátra.

Miután világossá válhatott számára, hogy második feleségétől, Aragóniai Beatrixtől, akivel 1476 decemberében kelt egybe, nem fog utóda születni, egy osztrák polgárleányhoz fűződő kapcsolatában, házasságon kívül fogant fiát, Corvin Jánost (szül. 1473) kezdte támogatni, bel- és külföldi uradalmakkal, hercegségekkel halmozta el. A magyar király az eszközökben nem igazán válogatott, mivel nem egyszer valószínűleg koholt vádak alapján vette el az eredeti birtokosoktól (például Perényiektől, Bánfiaktól, Laki Túzoktól) a jószágokat, de az utolsó nagyobb, 1488–1489-ben a sziléziai Glogau hercegségéért folytatott háborút is voltaképpen a fiatal trónörökös glogaui hercegi címének biztosítása érdekében vívták a magyar király csapatai. Életének utolsó hónapjaiban az uralkodó híveinek sorát eskette meg, hogy halála után fiát mindenben támogassák. Corvin János érdekében mindent latba vetett Mátyás, azonban a nagy mű nem volt és nem is lehetett teljesen készen: az 1463-ban Bécsújhelyt a III. Frigyessel megkötött békeszerződés értelmében törvényes fiú örökös nélkül a magyar király halála után a császárt vagy utódát illette volna a magyar trónt.

Nem zárhatjuk ki, hogy az 1470–1480-as években a Habsburgok uralta tartományokban, valamint a Cseh Korona országaiban folytatott hadműveletek ugyanazt a cél szolgálták: hogy III. Frigyesre nyomást gyakoroljon a magyar király és az 1463. évi szerződés módosítását kierőszakolja. Erről azonban a császár és fia, Miksa érthető módon hallani sem akart, ahogy más, Mátyás számára kedvező, szimbolikus aktusban is vonakodtak részt venni. Mátyásnak a német-római császár előtt leteendő cseh királyi hűbéresküjére is csak a magyar csapatok nyomására kerülhetett sor egy rövid háborút követően 1477-ben. 1489 őszén a magyar király törvénytelen fia esetleges bosnyák–horvát királyságát kívánta III. Frigyessel elfogadtatni, utóbbi azonban nem támogatta az elképzelést.

A térkép alapján könnyű azt hinni, hogy a meghódított területeken a magyar király uralma szilárd alapokon állt, a messze kitolt határok többé-kevésbé rögzültek. Azzal ugyanakkor vélhetően a király és hadvezérei is tisztában voltak, hogy majdnem mindenhol szükség volt a magyar zsoldban álló katonák jelenlétére. Inkább megmerevedett frontvonalakról beszélhetünk az ausztriai–stájer–karintiai hadszíntéren, amelyek olykor kisebb-nagyobb portyázások révén újra átrendezték a helyi erőviszonyokat. Arra azonban talán maga Mátyás sem gondolt volna, hogy halála után milyen gyorsasággal esik majd szét az Ausztriában, Morvaországban és Sziléziában megszerzett hatalma. Ennek oka az volt, hogy a kiépített rendszer valójában a megszállásnál mélyebb változtatásra nem vállalkozott.

A hódítók legfőbb célja annak a megteremtése volt, hogy a katonaságról gondoskodjanak, a helyi nemesség vagy egyházi társadalom bizonyos tagjait a maguk oldalára állítsák, hogy a már létező struktúrát, mint például a tartományi bíráskodást, tovább működtessék. Valószínűleg nem számoltak azzal, hogy a hadjárások, amelyek bizonyos területeken – beleértve a korábbi polgárháborús helyzetet, cseh–osztrák összetűzéseket – kisebb-nagyobb megszakításokkal évtizedek óta folytak, a helyi lakosságot minden tekintetben kifárasztották, körükben az idegen hódítók és pártfogoltjaik meglehetősen népszerűtlenek lehettek. Még Szilézia tulajdonképpeni „fővárosában”, Boroszlóban is, amelyet pedig Mátyás uralkodása során mindenben támogatott: az uralkodó halálhírét hallva a helyi királyi kapitányt perbe fogták, majd nyilvánosan kivégezték.

Ulászló cseh király ölébe a morva–sziléziai területek különösebb erőfeszítés nélkül hullottak, amiben az is szerepet játszott, hogy igen hamar kivonták onnét a magyar zsoldban álló csapatokat. Nem úgy, mint a Habsburg-tartományokban, ahol ez tömegesen biztosan nem történt meg. Az ott szolgáló katonák „megpuhítását” többen és többször próbálták (több-kevesebb sikerrel), Miksa római király 1490 nyarán feltűnő hadai előtt a fontosabb várak és városok mind megnyitották a kapuikat, ám a vonulás útvonalából kieső, jellemzően kisebb erősségek közül számosban kitartottak a zsoldosok. Motiváltságuk nagyon is érthető: többségük a fizetését általában mindig csak megkésve látta, így sokszor jókora zsoldhátralék gyűlt össze. Úgy vélték, pénzüket vagy annak egy részét legnagyobb eséllyel akkor kapják vissza, ha valamiféle zsarolási potenciállal rendelkeznek az uralkodóval szemben.

A teljes visszarendeződést és annak részleteit a 1491 novemberében megkötött pozsonyi béke írta elő, amely egyúttal a Mátyás halála után a három trónkövetelő (Habsburg Miksa, Jagelló Ulászló, valamint ez utóbbi fivére, János Albert) és magyarországi hívei között kitört polgárháborút is lezárta.

Péterfi Bence–Nagy Béla