+36 1 224 6755   

BTK Történettudományi Intézet

15. sz. Várak és várkastélyok

15. sz. Várak és várkastélyok

A középkori Magyar Királyságban a várak építése lényegében egyidős az állam ki- és megalakulásával. Már a 11. század első felében – meglehet, azt kevéssel akár meg is előzvén – úgynevezett fa-föld szerkezetű „ispánsági várak” biztosították az Árpád-dinasztia hatalmát a Kárpát-medence területén. Ez utóbbi erősségek egyik látványos példája a ma is látható szabolcsi „földvár”.

Ahogyan változott az Árpád-kor folyamán a társadalom összetétele, különösképpen pedig a 12. század végétől a birtokviszonyokban is jelentős átalakulás indult (azaz egyre nagyobb teret kaptak a kisebb-nagyobb magánbirtokok, értelemszerűen a királyi birtokállomány rovására), úgy jelentek meg egyre-másra a magánvárak (ezeket a latin terminológia castrumnak nevezi). Utóbbiak számának növekedését tovább gyorsították a királyi házon belüli ellentétek, belső harcok (gondoljunk II. András és IV. Béla vagy épp IV. Béla és fia, István ifjabb király ellentétére, harcaira az 1260-as években), illetve a tatárjárás okozta sokk. Ugyanakkor az a jogelv sohasem szűnt meg – legfeljebb csorbát szenvedett –, miszerint Magyarországon várat építeni kizárólag az uralkodó engedélyével lehetett.

Ez a nagyszámú magánvár tette lehetővé, hogy az Árpád-kor végén, az Anjou-kor elején számosan dacoljanak akár a királyi hatalommal is (lásd oligarchák), ám csak ideig-óráig. I. Károly szívós harccal (1312–1321), vár-háborúkkal szerezte vissza a hatalmat a királyság felett, s az így megszerzett erősségek java részét királyi kézben tartotta (s csak időlegesen adta hívei kezelésébe, ez volt a honor-rendszer alapja), némelyeket leromboltatott. Részben ez a helyzet is segíthette a roppant erős királyi hatalom meglétét az Anjou-korban.

Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) trónraléptével ismét változott a helyzet. Az új királynak új támogatókra volt szüksége, így nagyszámú vár (és a hozzájuk tartozó birtokok, vámok, révek és jogok, melyeket együttesen ’uradalomnak’ nevezünk) került roppan rövid idő alatt (kb. 1387–1395 között) magánkézre. Ekkor jöttek létre azok nagy családi birtokállományok, melyek birtokosai a késő középkor történetében oly meghatározóak voltak, például: a Perényieké, az Újlakiaké vagy épp a Garaiaké. Ugyancsak a Zsigmond-kor hozott egy másik évszázados jelentőségű változást. Az 1390-es években tűnik fel az oklevelekben egy új erősség-típus a „várkastély” (ezeket latinul következetesen castellumnak hívták). A klasszikus várakhoz képest általában kisebbek voltak, zömük nem különült el a lakott településektől, mint a hegyeken álló erősségek, de az is biztos, hogy nem volt mögöttük következetes társadalmi elkülönülés. „Várkastélya” éppen úgy lehetett az ország legnagyobb birtokosainak, mint egyháziaknak vagy épp egyetlen várkastély-uradalommal rendelkező megyei előkelőnek.

Az alábbi térkép a Magyar Királyság vár- és várkastély állományát mutatja be a 15. század közepén, amikorra ez a „rendszer” elérte virágkorát. Ugyanakkor azért is fontos pillanatképet rögzít, mert ekkortól indulnak meg az Oszmán Birodalom egyre nagyobb és rendszeresebb támadásai a déli határok ellen (ne feledjük: 1453-ban Konstantinápoly elestével a Balkáni maradék államok: Szerbia, Bosznia felszámolása már csak idő kérdése volt.). Ez a várállomány, annak is leginkább a déli határok mentén fekvő része, vette fel a küzdelmet. Földrajzi elhelyezkedésük és megoszlásuk azt is világosan megmutatja, hogy miért a Dunántúlon és az északkeleti területeken alakult ki a „második” végvárrendszer az oszmánok 1526 utáni áttörését követően.

Horváth Richárd–Nagy Béla

Fájlnév: várak_1457.jpg
Fájlméret: 1.15 MB
Fájltípus: image/jpeg

Szolgáltatások

Kapcsolat

Cím

1097 Budapest
Tóth Kálmán utca 4.

Telefon

+36 1 224 6755

E-mail