1773. A Magyar Királyság etnikai képe

A 16–18. században lényeges változások következtek be Magyarország népességének etnikai összetételében. A 15. század végén az ország lakosságának 75–80%-a magyar nyelvű volt. A 18. század elején Magyarország és Erdély lakosságának már csak 45%-a volt magyar, s a 19. század közepére ez az arány 42% -ra csökkent (Horvátország és a Határőrvidék nélkül), a magyar korona országainak összességében pedig 37%-ra. 1500 és 1700 között a magyaroknak nemcsak számaránya esett vissza nagy mértékben, hanem abszolút számuk is csökkent, miközben a nem magyar népesség száma jelentősen megnövekedett.

A törökök által meghódított terület túlnyomórészt magyar népességű volt, míg a nemmagyar népesség jelentős részét nem érintette közvetlenül a török hódoltság. A 16–17. században Délmagyarország és Szlavónia magyar népessége csaknem teljesen kipusztult, helyükbe a Balkánról szerbek és egyéb délszláv népelemek települtek. De a szorosan vett hódoltsági területen kívül is megváltozott a népesség etnikai összetétele. Az 1529 és 1532. évi török hadjáratok után az elpusztult vagy elhurcolt magyar népesség helyére horvátokat telepítettek a nyugat-dunántúli megyékbe (Zala, Vas, Sopron, Moson, Győr). Az Erdélyi Medencében hasonló volt a helyzet: a 17. századi török- és tatárjárások során elpusztult magyarok helyére a földesurak román jobbágyokat telepítettek. 

A 18. század újabb nagyarányú változásokat eredményezett a Kárpát-medence etnikai viszonyaiban. Egyfelől a nagyarányú bevándorlás (románok, szerbek, ruszinok, zsidók, görögök), illetve a szervezett betelepítés (németek) következtében jelentősen megnövekedett a nemmagyar népesség száma és aránya, másfelől a belső vándormozgalom eredményeképp megváltozott az egyes etnikumok térbeli eloszlása, eltolódtak az etnikai–nyelvi határok, s a magyar nyelvterületen belül jelentős német és szlovák nyelvszigetek, szórványok alakultak ki. A belső vándormozgalom során a szlovák–magyar nyelvhatár általában 10–40 kilométernyit tolódott el dél felé, s különösen Nyitrában, a Hernád völgyében és a zemplén–ungi részeken volt jelentős a szlovák népterület előrenyomulása, amelyhez Bereg és Ugocsa megyében a hegyekből a sík vidékre leszálló ruszinság csatlakozott. Erdélyből román jobbágyok vándoroltak százezres nagyságrendben az Alföld keleti szegélyére (Szatmár, Bihar, Arad megyékbe, sőt Békés megyébe is), valamint a Bánátba. Az összefüggő magyar nyelvterület (ahol a magyarok abszolút többséget alkottak) a korábbinál kisebbre zsugorodott, s széttöredezett, összeomlott az a magyar településekből álló összefüggő híd, amely a középkor végén még összekötötte az Erdély délkeleti részén kialakult magyar tömböt (székelyek) a központi magyar nyelvterülettel. A magyarság mind a Bácskában és a Bánátban, mind az Erdélyi Medencében kisebbségbe került.

A vándormozgalom során nemcsak az összefüggő etnikai–nyelvi tömbök határai tolódtak el az előző két évszázad során nagy vérveszteséget szenvedett magyarság rovására, hanem kisebb-nagyobb nemzetiségi szigetek, szórványok keletkeztek a magyar nyelvterületen belül is. Szlovák telepek sora jött létre a Dunántúl északi részén, a Pilis hegységben, Pest és Békés megyében, Nyíregyháza körül és a Bácskában. A ruszinok is eljutottak e nagy belső népvándorlás során egészen a Bácskáig. Különösen Dél-Magyarország (Bácska, Bánát) vált igen vegyes és kevert (magyar, német, szerb, horvát, román, bolgár) lakosságú területté a 18. század folyamán.

A nagyarányú betelepülés és belső vándormozgalom eredményeképpen a 18. század végére a Kárpát-medencében kialakultak azok az etnikai arányok és települési viszonyok, amelyek a 20. századig érvényben voltak.

A lakosság etnikai megoszlásáról a 18. században nem készült felmérés, ezért csak hozzávetőleges becslésekre szorítkozhatunk. Az egyes etnikumok településterületére vonatkozóan azonban jó tájékoztatást ad a Mária Terézia rendeletére 1773-ban készült Helységek lexikona (Lexicon Locorum). Eszerint a szűkebb Magyarország (Erdély, Horvátország, a Bánát és a Határőrvidék nélkül) 8920 községe közül 39,3%-ban a lakosság többsége magyarul beszélt;  28,7%  volt a szlovák, 9% a román, 7,8% a ruszin, 7,1% a német, 5,8% a délszláv (horvát, szerb, szlovén) nyelvű községek aránya.

Erdély etnikai viszonyainak alakulásáról az egykorú források (a lakosság vallási összeírásai) részletesebb és pontosabb képet nyújtanak. A század elején még a lakosságnak csaknem a fele magyar volt, s csak alig több mint egyharmada román. Az 1760-as évekre a románok arányszáma már meghaladta az 50%-ot, a magyaroké 30% körülire csökkent, míg a szászok 14%-ot tettek ki. A következő évszázadban ezek az arányok a románok javára, a magyarok és a szászok rovására tolódtak el.

Katus László–Nagy Béla