1790. Népességszám, népsűrűség

Magyarország népességét először II. József rendeletére számolták meg 1787-ben. A magyar korona országaiban ekkor 9 millió 460 ezren laktak. Ebből a Magyar Királyságnak 6 millió 470 ezer, Horvátországnak és Szlavóniának 650 ezer, az Erdélyi Nagyfejedelemségnek 1 millió 440 ezer, a Határőrvidéknek 700 ezer lakosa volt, amihez hozzá kell még adni mintegy 200 ezer, az összeírásban nem szereplő katonát. (Az 1848 előtti statisztikáknál fontos megkülönböztetni, hogy mely terület lakosságára vonatkoznak: legtágabban a magyar korona országaira, tehát Erdélyt és a katonai határőrvidéket is beleértve; csak Magyar- és Horvátországra, vagy a legszűkebben vett Magyar Királyságra.)

Magyarország népességéről azután 1851-ig nem rendelkezünk pontos adatokkal. Az ekkor végrehajtott második hivatalos népszámlálás 13 millió 190 ezer lakost mutatott ki a magyar korona országaiban. A Habsburg-monarchia lakosságának 43 százaléka élt ekkor a magyar korona országaiban.

1787 és 1851 között, 64 év alatt a népességszám 39 százalékkal nőtt. Az évi 5 ezrelékes gyarapodás a korabeli Európával összevetve szerénynek mondható. Németországban és Hollandiában 8, Angliában 11 ezrelékkel szaporodott a népesség évente, igaz, Franciaországban viszont csak 4 ezrelékkel. A növekedés sem időben, sem térben nem volt egyenletes: a század első két évtizedében a francia háborúk, a harmincas években pedig a kolerajárványok vetették vissza. Az országos átlagnál nagyobb mértékben emelkedett a népesség száma a szűkebb Magyarországon és Erdélyben (43, illetve 44%), kevésbé Horvátországban (34%), valamint a Határőrvidéken (35%).

A gyarapodás ebben a korban szinte teljesen a természetes szaporodás eredménye volt. A 18. század nagy állami és földesúri telepítései II. József halálával lezárultak, ugyanakkor számottevő kivándorlással sem találkozunk még. A szervezett telepítések helyébe az egyéni migráció lépett. Ez elsősorban az ipari népességet mozgatta meg, például a céhlegények kötelező vándorlása, vagy az első gyárak szakembereinek idecsábítása révén. Tömegesnek nevezhető bevándorlással csak a zsidóságnál találkozunk, melynek száma 85 ezerről az 1840-es évek közepére 260-270 ezerre emelkedett. (Az 1851-es népszámlálás szerint 368 ezren tartoztak az izraelita felekezethez.) Időközben változott összetételük is: míg korábban főleg Ausztria, Cseh- és Morvaország felől érkeztek, a 19. században a szegényebb galíciai bevándorlók kerültek túlsúlyba.

Fáy András, aki a magyar demográfiának is egyik úttörője volt, 1837 és 1846 között tíz éven át vizsgálta a népesedés alakulását. Kutatásaiból kiderült, hogy 1000 lakosra évi 40 születés és 31 halálozás esett. (A mai Magyarország fennmaradt anyakönyvei alapján még magasabb arányokat számítottak a statisztikusok: a születési arányszám 45, a halálozási pedig 39 ezrelék volt.) Ezek a magas arányszámok az iparosodás előtti társadalmakra jellemzőek. A magas halandósági arány legfőbb oka a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság volt: az egyéves kort 1000 újszülöttből 288 nem érte meg. Hároméves kora előtt meghalt további 135 gyermek, a tízéves kort pedig a gyerekek fele sem érte meg. A magas gyermekhalandóságot Fáy a közegészségügy elmaradottságával, az egészségtelen lakásviszonyokkal, a szülők hanyagságával és tudatlanságával, valamint a házasságon kívül születettek magas arányával magyarázza. Számításai szerint a születéskor várható élettartam az 1840-es években – a nagy gyermekhalandóság miatt – mindössze 24 év volt. Az életkilátások azonban érezhetően javultak: húsz évvel később már öt évvel magasabb értéket, 29 évet számítottak.

Magyarország – az előző évszázad nagy telepítései ellenére – a 19. század közepén még mindig a Habsburg Birodalom ritkán lakott területei közé tartozott 43 fő/km2-es népsűrűségével. A lakosság területi megoszlása igen egyenetlen volt: míg Máramarosban 16-an éltek egy km2-en, addig a nyugati határ mentén 55–57-en. Ezeket a különbségeket a természeti adottságok mellett a gazdasági, piaci viszonyok magyarázzák, de a régiók történetének lenyomatát is felismerhetjük: halványulva, de kirajzolódnak még az egykori török hódoltság határvonalai mind a népsűrűség, mind a településhálózat térképén. A kiegyenlítődés folyamata külföldi telepesek nélkül is folytatódott a 19. században. Még mindig jelentős belső vándormozgalom irányult a peremterületek túlnépesedett hegyvidékeiről az ország közepe felé. A Duna-Tisza közén, valamint a déli országrész termékeny vidékein az országos 39 %-os átlagot messze meghaladó, 60-75 %-os népességnövekedés regisztrálható. E területek azokból az országrészekből kaptak utánpótlást, amelyek 1787-1848 között mindössze 10-20 %-os gyarapodást mutattak fel: ilyen volt a Felvidék, a Dél-Dunántúl és az Alföld keleti határán fekvő megyék.

Fónagy Zoltán–Nagy Béla