18. sz. Telepítés, népmozgalom

A felszabadító háború befejezése után az egyik legsürgetőbb feladat a rendkívül gyéren lakott ország, főleg a szinte teljesen elnéptelenedett volt hódoltsági területek újranépesítése volt. A 18. század első évtizedeiben nagyarányú belső vándormozgalom irányult a sűrűbben lakott, néhol túlnépesedett nyugati, északi és keleti dombos-hegyes vidékekről az Alföld és a Kelet-Dunántúl ritkán lakott, vagy puszta területeire. Ebben egyaránt részt vettek magyarok, szlovákok, ruszinok és románok.

A belső migráció azonban nem volt elegendő az ország benépesítésére, ezért mind a bécsi központi kormányszervek, mind a magyar rendek szükségesnek tartották külföldi telepesek toborzását, s a betelepülést különféle kedvezmények biztosításával igyekeztek előmozdítani. A 18. században a magyar korona országaiba kívülről betelepülők száma a becslések szerint elérte, sőt felül is múlta az egymillió főt. A bevándorlás kétféle formában zajlott: önkéntes vándormozgalom keretében jöttek újabb román tömegek Erdélybe és az 1718-ban visszaszerzett, de Magyarországhoz csak 1778-ban visszacsatolt Bánátba (Temesköz), északkeleten pedig folytatódott a ruszinok átszivárgása a Kárpátokon túlról. Szervezett formában történt a szerbek és a németek betelepítése.

1690-ben a visszavonuló császári sereggel együtt nagyszámú – valószínűleg százezer körüli – szerb költözött be a Balkánról Magyarországra. Túlnyomó részüket a 18. század elején megszervezett Tiszai-marosi katonai határőrvidéken telepítették le, majd a század második felében áttelepítették őket az Alduna mentén létesített bánáti határőrvidékre, amelyhez a Duna–Tisza szögletében a titeli sajkás kerület, a Száva mentén a szlavón határőrvidék csatlakozott. A 18. században számos szerb élt az alföldi és dunántúli városokban, főleg a Duna mentén (Buda és Pest, Szentendre, Vác, Komárom, Győr).

Eleinte inkább magánföldesurak által kezdeményezett, majd egyre inkább az állam (kamara) által szervezett telepítési akciók keretében jött Magyarországra a 18. század folyamán mintegy 3-400 ezer telepes Németország nyugati és déli területeiről. Így alakultak ki az ország jellegzetes német (sváb) falusi településterületei a Bakony, a Vértes és a Pilis hegységben, Buda és Pest környékén, Szatmárban, Baranyában és Tolnában (Schwäbische Türkei), a Bácskában és a Temesközben (Bánát). Az országgyűlés az 1723:103. törvénycikkben a betelepülő parasztoknak 6 évi, a kézműveseknek 15 évi adómentességet engedélyezett. A betelepülő sváb parasztok földesúri szolgáltatásait szerződések szabályozták, szabad költözési joggal bírtak, s többnyire a robotot is megválthatták, birtokukat pedig az óhazából magukkal hozott törzsöröklési rendszer védte a felaprózódástól. Ekkoriban nemcsak Magyarországra települtek németek, hanem német telepesfalvak százai jöttek létre Galiciában, Bukovinában, Besszarábiában, Ukrajnában és Dobrudzsában is.

A 18. századi Magyarország gazdasági életében jelentős szerepet játszottak azok a balkáni származású kereskedők, akiket a korabeli források összefoglalóan „török kereskedők” vagy görög néven jelöltek. Görögnek azért nevezték őket, mert ortodox vallásúak voltak, de etnikai–nyelvi szempontból a görögökön kívül szép számmal voltak közöttük szerbek, makedónok, cincárok, románok és bolgárok is.

A görög kereskedők helyét a 18. század végén egyre inkább a zsidók foglalták el. A század elején számuk alig haladta meg a tízezret, a józsefi népszámlálás 1787-ben már 83 ezer zsidót talált az országban. A század első felében főleg nyugat felől érkeztek, elsősorban Cseh- és Morvaországból. A század második felében megnövekedett az északkeleti bevándorlás, különösen miután Lengyelország első felosztása után Galícia 1772-ben a Habsburg Monarchia tartománya lett. A 19. században felgyorsult a zsidó bevándorlás üteme, s számuk 1850-ben elérte a 369 ezret, 1869-ben pedig az 552 ezret (3,6%) A bevándorló zsidók főleg kereskedelemmel és a földesúri kocsmatartási, húsmérési, sör- és pálinkafőzési jogok bérlésével foglalkoztak, de szép számmal voltak közöttük iparűzők is. A szabad királyi városokba nem engedték be őket, ezért főleg az uradalmi mezővárosokban (pl. Óbudán) és falvakban települtek le. Földbirtokot nem szerezhettek, s bizonyos mesterségeket sem űzhettek. II. József 1783-ban megnyitotta előttük a szabad királyi városokat, megengedte, hogy földet béreljenek, ipart űzzenek és kereskedjenek. Elrendelte zsidó nemzeti iskolák felállítását, megnyitotta a zsidó gyermekek előtt a keresztény iskolákat, sőt az egyetemet is.

Katus László–Nagy Béla