1822–1848. A Habsburg Monarchia

A Habsburg-birodalom, amely különféle időpontokban, különféle jogcímeken megszerzett országokból és tartományokból álló konglomerátum volt, amely a 19. században, a nemzetállami berendezkedés felé haladó Európában egyre inkább anakronisztikus különlegességnek számított. Az etnikai–nyelvi sokszínűség – pontosan egy tucatnyi nyelvet beszéltek nagyobb lélekszámú etnikumok – a nemzeti ébredés korában nem kulturális értéknek, hanem a törékenység jelének számított. Némely régiókat a gazdasági fejlettség mutatói alapján évszázadnyi különbségek választottak el egymástól. Egyes tartományokat, sőt városokat belső vámhatárok is elkülönítettek a többi területtől (nemcsak a Magyar Királyságot vette körül kettős vámvonal). Tovább fokozták a viszonyok kuszaságát az egyes tartományok jogállásának különbségei. A két nagy birodalomfél politikai berendezkedése is más volt. Míg a Magyar Királyságban csak a rendekkel együtt hozott törvények szerint kormányozhatott az uralkodó (rendi monarchia), addig az örökös tartományokban az uralkodói akarat alig ütközött korlátokba (abszolutizmus).

Az eleve sem túl szilárd földrajzi kereteket a francia háborúk negyedszázada alaposan átalakította. Számos – részben átmenetinek bizonyult – területi veszteséggel párhuzamosan államjogi változások is érintették a Habsburg-dinasztiát. 1806-ban – hogy elkerülje az esetleges trónfosztással járó presztízsveszteséget – I. Ferenc lemondott a „Német Nemzet Római Szent Birodalma választott császára” címről. A továbbiakban címeinek sorát az „Ausztria örökös császára” ranggal kezdhette, amit 1804-ben kreált magának, válaszul arra, hogy Napóleon is örökös császárrá koronázta magát. A magyar közjogi felfogás szerint ez a változás Magyarországot nem érintette, a Magyar Királyság ugyanúgy nem vált az osztrák császárság részévé, ahogy nem tartozott a német-római császárság keretébe sem.

A gyakori határváltozások időszakát 1815-ben zárta le a bécsi kongresszus. A győztes koalíció tagjaként a Habsburgok visszakapták nemcsak az elvesztett örökös tartományaikat, de mindkét, hosszabb-rövidebb ideig birtokolt itáliai tartományt, Lombardiát és Velencét, valamint Dalmáciát és Isztriát is. Az észak-olasz területeket Lombard–Velencei Királyság néven tagolták be a birodalomba. (A tartomány az erős elszakadási törekvések és a forradalmi mozgalmak miatt a monarchia Achilles-sarkának számított, és a század közepén el is veszítette azt.) A Habsburgok birodalma 670 ezer négyzetkilométernyi összefüggő területtel, harminc millió lakossal elsőrendű európai hatalomnak számított a Szent Szövetség korában. Mind kiterjedését, mind népességét tekintve a második legnagyobb európai állam volt Oroszország mögött.

A 19. század első felében Mária Terézia unokája I. Ferenc (1792–1835), majd az ő elsőszülöttje, V. Ferdinánd (1835–1848) ült a trónon. Az uralkodó irányította a kormányszerveket, összehangolta működésüket, a fontosabb döntéseket ő hozta meg. Ebben a rendszerben az ő személye (képességei, szorgalma, egyénisége) meghatározó módon befolyásolta országa sorsát. Nagy jelentősége volt annak is, hogy elhatározásai előtt kinek a tanácsát kéri ki a császár. Az „isten kegyelméből” uralkodó abszolút fejedelmek többféle tanácsadó intézménnyel kísérleteztek. Mária Terézia Államtanácsa helyett hozta létre I. Ferenc a századfordulón a Kabinetminisztériumot, majd az Állam- és Konferenciaminisztériumot.

A tanácsadó és döntéshozó funkciók rendezése különösen fontossá vált V. Ferdinánd trónra lépte után. Legfőbb tanácsadó szervként 1836-ban létrehozták az Államértekezletet, amely a gyakorlatban a döntéseket hozta a szellemileg visszamaradott uralkodó helyett. Az Államértekezletnek négy állandó tagja lett: Metternich államkancellár a külügyek, Kolowrat konferenciaminiszter a belügyek irányítójaként, továbbá Ferenc Károly trónörökös és Lajos főherceg, a császár nagybátyja. A testület a konkrét ügyek elintézése során alkalomszerűen más vezető tisztviselőkkel vagy méltóságokkal is kibővült. V. Ferdinánd alatt tehát gyakorlatilag az alkotmányos értelemben felelősség nélküli „tanácsadók” kormányozták a birodalmat.

Az egész birodalomra érvényes hatáskörrel mindössze három kormányszerv rendelkezett. A külügyeket Metternich vezetése alatt az államkancellária intézte; működési körébe tartoztak a császári család ügyei is. Metternich herceg (1809-től külügyminiszteri, 1821-től 1848-ig államkancellári címmel) a császár után a birodalom második számú vezetőjének számított, s politikai tevékenysége a monarchia belső viszonyait is döntő mértékben meghatározta. A hadügy az Udvari Haditanács alá tartozott, a birodalmi pénzügyeket az Udvari Kamara igazgatta. Az adók beszedésével, a kincstári vagyon (bányák, kohók, földbirtokok) kezelésével az egyes tartományok alárendelt pénzügyi szervei (így a Magyar Kamara és az Erdélyi Kincstartóság) foglalkoztak közvetlenül. A szintén Bécsben működő Rendőrminisztérium és a Legfelső Igazságügyi Hivatal hatásköre csak az örökös tartományokra terjedt ki, a magyar korona országaira nem.

A birodalom döntéshozatali, igazgatási mechanizmusának nehézkességéhez nagyban hozzájárult, hogy a szakigazgatási szervek hatáskörét sokban keresztezték a területi igazgatás intézményei, így az örökös tartományok esetében illetékes Egyesített Udvari Kancellária, valamint a szintén Bécsben székelő Magyar, illetve Erdélyi Kancellária.

Fónagy Zoltán–Nagy Béla