1867–1918. Osztrák–Magyar Monarchia

A Habsburg Birodalom két legerősebb nemzete, az osztrák–német és a magyar között megkötött kompromisszum eredményeként 1867-ben létrejött a kétközpontú Osztrák–Magyar Monarchia. A kiegyezéssel létrejött államjogi konstrukciót az 1867:XII. tc. és az ennek megfelelő osztrák törvények, az 1867. évi ún. decemberi alkotmány rögzítette. Az Osztrák–Magyar Monarchia elnevezést 1868. november 14-étől használták.

A dualista Monarchiát két államkomplexum alkotta. Az osztrák császár uralma alatt álltak „ a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok” (a köznyelvben Ciszlajtánia), azaz Alsó- és Felső-Ausztria Stájerország, Karintia, Salzburg, Tirol, Vorarlberg, Krajna, Tengermellék, Dalmácia, Csehország, Morvaország, Szilézia, Galícia és Bukovina. Ugyanaz az uralkodó magyar királyként uralkodott a Magyar Szent Korona Országai (a köznyelvben Translajtánia), azaz a tulajdonképpeni Magyarország és a vele egyesített Erdély, valamint a széleskörű önkormányzattal rendelkező Horvátország és Szlavónia fölött. Miután 1878-ban a Monarchia okkupálta (megszállta), 1908-ban pedig annektálta (államjogilag is beolvasztotta) a két balkáni tartományt, Boszniát és Hercegovinát, azokat nem csatolták egyik államhoz sem, hanem a közös pénzügyminiszter igazgatása alá kerültek.

A kiegyezési tárgyalások során körvonalazódó államszerkezet egyedülálló volt a korabeli Európában. Magyarország és Ausztria teljes belpolitikai önállósággal rendelkezett: törvényeiket saját kétkamarás országgyűléseik alkották, a végrehajtó hatalmat pedig saját kormányuk gyakorolta. Mindkét ország rendelkezett az önálló államiság jelképeivel: saját fővárossal, lobogóval és himnusszal, lakói pedig az adott ország, tehát Ausztria vagy Magyarország állampolgárai voltak.

Ugyanakkor az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetközi jogi értelemben egyetlen államként jelent meg. Ausztria és Magyarország lemondott az állami szuverenitás igen fontos területeiről: külügyeit és a hadügyet közös minisztériumokkal intézte (egységes diplomáciai szolgálatot és hadsereget tartott fenn), és közös minisztérium kezelte ezen területek pénzügyeit is. A közös ügyek vezetésére az uralkodó nevezett ki minisztereket a parlamentek befolyása nélkül, függetlenül azok pártviszonyaitól. A három közös miniszter azonban nem alkotott birodalmi kormányt. Ehhez hasonló funkciót az osztrák és magyar miniszterelnökkel kibővített közös minisztertanács töltött be. Ez a testület döntött a monarchia egészét érintő kérdésekben, például a háború és béke, vagy a fegyverkezés ügyében. Az üléseken az uralkodó elnökölt, az ő távollétében pedig a külügyminiszter, aki a „császári Ház miniszterekén” a király bizalmasának számított.

Birodalmi törvényhozó testület sem létezett: a közös miniszterek felett a két parlament által kiküldött 60-60 tagú delegációk gyakoroltak valamelyes ellenőrzést, legalább a költségvetés jóváhagyása alkalmával. A delegációk külön-külön üléseztek, egymással üzenetekben érintkeztek, legfeljebb szavazni gyűltek össze megegyezés hiányában.

A kiegyezés lényegi részét alkotó közös ügyek mellett voltak olyanok is, amelyeket a két fél csak külön megegyezés alapján kezelt együtt. A közös költségek felosztásáról, a vám- és kereskedelmi közösség, a közös pénzrendszer és jegybank, valamint az azonos fogyasztási adók fenntartásáról tízévenként újra kellett tárgyalni és dönteni.

A monarchia egységét kifejező és biztosító hadsereg ügyét az úgynevezett véderő-törvények rendezték. Bevezették az általános hadkötelezettséget, és a német vezényleti nyelvű, a dinasztia jelvényeit viselő császári–királyi közös hadsereg mellett, kiegészítő jelleggel mindkét birodalomfél felállított saját haderőt is: Magyarország a magyar vezényleti nyelvű honvédséget, Ausztria a Landwehrt.

A kiegyezéssel valójában három hatalmi központ jött létre: a magyar, illetve az osztrák parlament és kormány mellett az uralkodó is fontos jogosítványokat őrzött meg. Pozícióját különösképpen erősítette, hogy a kiegyezési törvény „az egész hadsereg egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére” vonatkozó jogokat az ő kezében hagyta. A hadsereget Ferenc József elsősorban nem is a közös hadügyminisztériumon, hanem saját katonai irodáján keresztül irányította. Az uralkodó és a dinasztia a soknemzetiségű monarchiában fontos összetartó erőt képezett. A dinasztikus érdekek alkalmasak voltak arra, hogy a politikai kommunikációban időnként a „nemzetek feletti” birodalom érdekeiként jelenítsék meg őket.

A dualista államrendszer értelmezéséről már megalkotóinak véleménye is eltért egymástól. Magyar részről két szuverén, egyenjogú állam együttéléséről beszéltek, amelyek azonos uralkodó alatt egyes ügyeiket közösen intézik. Az osztrák fél viszont a Monarchia egységes voltát emelte ki az alkotórészek önállóságával szemben.

A kiegyezéssel létrejött politikai rendszerben az érdekek egyeztetése a döntési folyamatokat meglehetősen nehézkessé tette, ami miatt a külpolitikában a Monarchia időnként bizonytalannak tűnt a külvilág szemében. A három hatalmi központ viszonya, egymáshoz mért súlya szinte folyamatosan változott az évtizedek folyamán, tartósan egyik sem tudott túlnyomó befolyásra szert tenni a monarchia kormányzásában. A magyar kormányzat is tudta – változó mértékben – befolyásolni a birodalom külkapcsolatainak alakítását. Ez kifejezésre jutott abban is, hogy a közös külügyminiszterek egy része (tizenegyből négy) magyar volt. Általánosságban elmondható, hogy a századfordulóra a magyarok súlya a birodalom politikai irányításában jelentősen megnövekedett.

A Monarchia Európa vezető nagyhatalmai közé tartozott: a világháború előtt 676 443 km-es területével Oroszország mögött a második, 51 390 000 lélekszámával Oroszország és Németország után a harmadik volt. A soknemzetiségű birodalom vezető nemzetei, a németek és a magyarok ugyanakkor az összlakosságnak együttesen csak 44%-át adták. Mivel egyik birodalomfélben sem sikerült olyan megoldást találni, amely feltartóztathatta volna a nagyobb etnikumok nemzetállami törekvéseit, a Monarchia az első világháborúban elszenvedett vereség után 1918 őszén felbomlott. Területén önálló, magukat többnyire nemzetállamnak valló államalakulatok jöttek létre.

Fónagy Zoltán–Nagy Béla