1910. A Magyar Királyság etnikai képe

Magyarország a kiegyezés után továbbra is soknemzetiségű ország maradt, de a dualizmus korában a népszámlálási adatok szerint jelentős eltolódások következtek be a lakosság etnikai-nyelvi összetételében.

A magyar korona országainak népessége anyanyelv szerint 1910-ben

1851 és 1910 között a magyarok száma jóval gyorsabban növekedett, mint az országban lakó többi népé, s számarányuk is szembeötlően javult: a magyar korona országaiban 36,5 %-ról 48,1 %-ra, a szűkebb Magyarországon (tehát Horvátország nélkül) pedig 42 %-ról 55 %-ra emelkedett. A hatvan év alatt az ország összlakossága 57 %-kal növekedett (13,2 millióról 20,8 millióra), de míg a magyarok száma hat évtized alatt több mint megkétszereződött (4,8 millióról 10,1 millióra), addig a nemmagyar lakosság csak 29 %-kal gyarapodott (8,4 millióról 10,8 millióra).

Az arányok eltolódásában szerepet játszott, hogy a magyarok természetes szaporodása gyorsabb ütemű volt, mint a többi népé együttvéve (ez elsősorban a kedvezőbb halálozási arányszámok következménye volt). Még nagyobb súllyal esett latba a kivándorlás: a másfél milliós kivándorlási veszteség háromnegyede a nemzeti kisebbségeket gyengítette. A magyarság 1850 és 1910 közötti 5,3 milliós gyarapodásából mintegy kétmillió fő lehetett az asszimiláció eredménye.

A legnagyobb asszimilációs nyereséget a zsidók magyarosodása eredményezte: 1910-ben a 932 ezer izraelita vallású lakos közül 705 ezer magyar anyanyelvűnek vallotta magát. A második legnagyobb csoportot a németek alkották: mintegy 600 ezerre tehető a 60 év alatt elmagyararosodott németek száma. A harmadik helyen a szlovákok állnak kb. 400 ezer főnyi veszteséggel. A maradék 300 ezer főleg katolikus délszlávokból (horvátok, szlovének, bunyevácok, sokácok), ruszinokból, és egyéb kisebb bevándorló népcsoportokból (lengyelek, csehek, olaszok stb.) került ki. Minimális volt viszont a magyarosodás a szerbek és a románok körében.

Az asszimiláció túlnyomórészt természetes és spontán folyamat volt. Leginkább a polgárosult, a magasabban iskolázott, a földrajzi és a társadalmi mobilitásba bekapcsolódó rétegek magyarosodtak. A folyamatot nagyban elősegítette a magyarokkal való hosszabb együttélés, az azonos vallási közösségekhez (római katolikus, evangélikus) tartozás, valamint a kétnyelvűség. Ezekkel a tényezőkkel magyarázható a nyelvszigetekben és szórványokban élő többszázezer német, szlovák és délszláv állampolgár magyarosodása. Kiemelkedő szerepet játszottak az asszimilációs folyamatban a városok, amelyeknek lakossága már 1880-ban 64 %-ban magyar volt, s ez az arányszám 1910-ig 77 %-ra emelkedett. Fontos ösztönzője volt a magyarosodásnak a társadalmi mobilitás is: a magasabb iskolázás, a társadalmi hierarchiában való emelkedés, a hagyományos falusi közösségekből, a paraszti és kispolgári életformából való kiszakadás az esetek többségében magyarosodással járt.

A hagyományos falusi életformáját inkább őrző, ortodox és görög katolikus vallású, a magyartól kultúrájában, történeti hagyományaiban távolabb álló, egyházi és iskolai autonómiával rendelkező román, szerb és ruszin agrártársadalmak esetében a magyarosodás jóval kisebb mértékű volt, s a nemesség, az értelmiség és a polgári középrétegek szűk csoportjaira korlátozódott. A nyelvhatárok ezekben az évtizedekben lényegében nem változtak. A nem magyar népek összefüggő településterületeit a magyarosodás nem igen tudta kikezdeni. Ott legfeljebb a magyar nyelvszigetek és szórványok száma, lakossága növekedett a kialakuló iparvidékekre és gazdasági központokba irányuló magyar bevándorlás révén. A nyelvhatárokon húzódó hol szélesebb, hol keskenyebb vegyes nemzetiségű, kétnyelvű sávban szinte népszámlásáról népszámlálásra, községről-községre változott a helyzet: hol nőtt, hol csökkent a magyarság arányszáma.

Katus László–Nagy Béla (szerk. Fónagy Zoltán)