A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet és az MTA BTK Történettudományi Intézet Kora újkori témacsoportja műhelykonferenciát rendezett 2013. április 30-án Hereditas Siculorum. A régi Székelyföld kutatásának újabb eredményei címmel.

Fodor Pál (az MTA BTK főigazgatója, a Történettudományi Intézet igazgatója) megnyitójában hangsúlyozta, hogy a konferencia ötlete még az év elején született és nem az újabb politikai aktualitások hívták életre, azok mégis szerepet játszhatnak a téma iránti érdeklődés jelenlegi megnövekedésében. Különösen fontosnak tartotta, hogy az utóbbi években jelentős előrehaladás történt a Székelyföld kutatásában, ami azért is kiemelendő, mert egyrészt az utolsó nagy összefoglaló mű a témáról 1927-ben jelent meg, másrészt most a magyarországi intézmények mellett az erdélyi magyar tudományos intézmények is jelentős kutatásokat végeznek, amelyek eredményeként elkészülhet majd az újabb nagy összefoglaló a Székelyföld történetéről.

Elsőként Benkő Elek (MTA BTK Régészeti Intézet) mondta el bevezető gondolatait
A Székelyföld régészeti és történeti kutatásának feladata, aktuális helyzete és jelentősége címmel a konferencia megrendezésének indítékairól. Kiemelte, hogy a munkálatok különböző szakemberek, történészek, régészek, művészettörténészek együttműködésében folynak, és további kutatási lehetőségek rejlenek az erdélyi egyházi és világi intézmények és közigazgatás kutatásában, a fegyverzetek és hadtörténet vizsgálatában, valamint a székelységnek a szabad paraszti közösségekkel való európai összehasonlító tanulmányozásában. Jelentős segítség lehet még a régészeti kutatásban az újabb természettudományos módszerek alkalmazása, amivel pontosabban lehet majd a leletek korát, anyagát, származását stb. megállapítani.

Sófalvi András (Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely) A Székelyföld kiterjedése a középkorban című előadásában ismertette a térség egységeinek, területeinek nagyfokú változásait. A különböző eltérések, határváltozások és területi viták egyik oka az volt, hogy a térség egyházi és (volt) világi közigazgatási határai (azaz például az egykori királyi vármegyei szervezet határai) nem estek egybe. A székelységnek nem volt olyan királyi adománylevele, ami egyértelműen és konkrétan meghatározta volna területüket, így gyakoriak voltak a területi és határviták a székelység földjeivel határos földbirtokokkal. Valószínű, hogy a változások során székely földek lettek nemesi birtokokból, szász birtokokból és királyi birtokokból is. Az előadó számos példát idézett az oklevelek és források alapján a különböző területi vitákra és változásokra. Mindebből úgy tűnik, a Székelyföld a középkorban még nem volt egységes, jól körülhatárolható terület, csak idővel, a székelység nemegyszer erőszakos terjeszkedésének hatására alakult ki.

Kordé Zoltán (Szegedi Tudományegyetem) A középkori székely intézmények néhány sajátossága címmel a székely ispáni méltóság kialakulásáról tartott előadást. A székelyek ispánja (comes siculorum) a székelyek legfőbb bírója és katonai parancsnoka volt, akit a magyar király nevezett ki, kezdetben nem a székelyek közül. A 13. század első harmadában említették először a források. Bíráskodott a székelyek fölött és nagyobb perekben elnökölt, hadakozáskor a székely csapatokat vezette. Az előadó a tisztség kialakulásának és megjelenésének idejéről folytatott vitát ismertette, természetesen saját véleményének kifejtésével. A szakirodalom egyik álláspontja, hogy a székely ispán első említése 1228-ból való, az ispánok neveit 1235-től ismerjük. A másik feltevés ennél korábbra teszi a tisztség meglétét, akár már az 1140-es évekre visszamenően. Az előadó szerint a 13. század előtt a székelyek még nem álltak egységes vezetés alatt, szabadságaik sem voltak azonosak. Magyarországi területekről telepítették be őket a mai Székelyföld területeire királyi szándékkal főként katonai feladatok ellátására, de maradtak belőlük Erdélyben és a Magyar Királyság belső területein is, akik végül beolvadtak a környező népességbe. A 13. századtól kezdenek szervezeti egységben létezni, így a székely ispán tisztsége – még ha esetleg a név elő is fordulhatott korábban is – csak ekkortól számítható valóban a székelyek felett egységesen álló hatalomnak.

Benkő Elek A Székelyföld és szomszédai – a középkori régészet tanulságai című előadásában néhány újabb kutatási eredményt ismertetett és további kérdéseket vetett fel a jövendő kutatások számára. A korai Székelyföld területileg tagolt foltokból állt, nem lehet egyértelmű vonallal körülhatárolni, így nyilvánvaló, hogy jelentős hatással bírt a székely településekre az ottani egyéb kultúrák – például a szász, a magyar nemesi, illetve az erdélyi nagyobb városok – hatása. Ma már nem állja meg a helyét az a vélemény, miszerint a székelyek valamilyen félnomád nép lett volna, hiszen tárgyi kultúrájuk (edény, viselet, fegyverzet, bútorzat) és településszerkezetük (a falvak elrendezése és a házak belső kiképzése) is a korabeli feudális viszonyoknak megfelelő volt. Megjelentek Székelyföldön a távolsági kereskedelem eszközei is, és érdekes leletanyagot jelenthetnek a kolostorok tárgyai is. A tárgyi emlékanyag ismeretében mindenképpen át kell gondolni a székelység mint zárt és archaikus világ képét.

Kerny Terézia (MTA BTK Művészettörténeti Intézet) A kerlési ütközet képzőművészeti megjelenése a Székelyföldön című előadásában a székelyföldi templomokban feltárt Szent László-faliképeket elemezte. A képeken a Szent László legendáriumában alapvető kerlési csata jeleneteit ábrázolták (1068-ban az akkor még herceg Szent László a kunokkal vívott csatában megment egy lányt), viszont mindezt csaknem 300 évvel később, az 1345-ös, a tatárok ellen a Keleti-Kárpátokban vívott győztes csata emlékére, amelynek kimenetelét Szent László beavatkozásának („patrocínium-csoda”) tulajdonították. A csatában kiemelkedett a székelyek hősiessége, akik mintegy védőszentjükként tekintettek Szent Lászlóra, és a körükben elterjedt különleges tisztelet jelei lehetnek az eddig 13 székelyföldi templomban feltárt, a kerlési csatát megjelenítő Szent László-faliképek. Az ábrázolások hasonlósága (a legenda ismert jeleneteit mutatják, de 14. századi viselettel és fegyverzettel, valamint gyakran megjelenik a védőszent előtt imádkozó kegyúr alakja is) arra utal, hogy valamilyen központi kezdeményezésre jöhettek létre, hasonló időben, a székelység katonai jelentőségének méltatására.

A délutáni szekcióra Horn Ildikó (ELTE BTK Történeti Intézet) levezetésével került sor.
Oborni Teréz (MTA BTK Történettudományi Intézet) A székelység közjogi helyzetének változásai a 16. században címmel adott elő. Előadásából megtudhattuk, hogy Báthori István fejedelem a közhiedelemmel ellentétben az ellene lázadó székelyek közül sokaknak megkegyelmezett, sőt számos panaszukat orvosolta is. A téma kutatói Historia siculorum címmel egy terjedelmes kötetet szeretnének kiadni, melyben megjelenhetnek a legújabb kutatások eredményei.
Az 1562-es lázadás egyfajta határvonal a székelység történetében. Felmerül a kérdés: hogyan tudott a székelység továbbra is önálló közösség maradni, hogyan határozta meg magát a hatalommal szemben az új társadalmi változások közepette, megőrizve régi jogai maradékát. Az előadó által vizsgált első időszak Fráter György korszaka volt. A barát elrendelte, hogy írják össze a székelyeket, akik minden eszközzel ellenálltak az adóztatásnak. A tordai országgyűlésen elzárkóztak ettől, máskor el sem jöttek. Fráter György ebben az időszakban ennek ellenére több mint 3 ezer forintot szedett be tőlük, ami később 6-7 ezerre emelkedett. I. Ferdinánd uralma a következő időszak, az 1550-es években. Az új királyt a székelyek biztosították hűségükről, de nem minden kiváltságukat tudták visszaszerezni. Ekkoriban született meg Haller Péter és Castaldo zsoldosvezér terve egy erőd építésére az Ojtozi-szorosban a Moldovából betörő ellenség, és nem utolsósorban a székelység törekvései, esetleges lázadásai ellen. Ferdinánd számos jogukról biztosította a székelységet írásban.
A harmadik vizsgált korszak Izabella uralkodása, ennek idején hozták az úgynevezett „1559. évi végzéseket”, melyek szigorúbb rendszabályokat vezettek be az adó és a katonáskodás kérdésében. Az államhatalom igyekezett integrálni a székelyeket, és minél nagyobb szerepet vállalni az önkormányzatok irányításából. A székelyek pedig eközben régi jogaikat védték.
1562-ben került sor a székelyek lázadására. Kérvényeket írtak János Zsigmondhoz, elmentek az országgyűlésre, folyamodványokat mutattak be. Látható, hogy a formálódó új társadalmi rend szerves részének érezték magukat. Beadványaikban felsorolták sérelmeiket. Báthori igyekezett rendezni a székelyek jogait. Elismerte őket mint 3. „országalkotó” rendet.

Balogh Judit (Miskolci Egyetem) A székely nemesség – székelyföldi társadalmi változások a kora újkorban című előadásának témája a Benkő Elek által elmondottak folytatásaként is felfogható. Vannak bizonyos megkérdőjelezhető „toposzok”, például hogy a székelyek „eljobbágyosodása” a 16. században kezdődött. Az adatok azonban azt mutatják, hogy a szabadok aránya a későbbiekben is változatlan maradt. Egyes csoportok (például a városok) előnyt kovácsoltak a bekövetkező társadalmi változásokból. Az előadó főleg a leváló rétegekre koncentrált.
Bocskai hatalomra jutása előtt sokszor brutálisan bánt a székelységgel, fejedelemként azonban támaszkodott rájuk. Báthori Gábor azt a stratégiát követte, hogy az alsóbb néprétegeknek adott előjogokat. Az új székely elit kialakulása pedig Bethlen Gábor regnálására tehető, aki valaha együtt is bujdosott több székely vezetővel. Bethlen ütőképes hadsereget akart kialakítani. A nem elég professzionális székely katonákat szolgálat helyett adófizetésre igyekezett kötelezni. A széki fő tisztségek megszerzése fontos állomása volt a székelyek felemelkedésének.
Ami a székek vezető rétegét illeti, a legnagyobb székely hatalmi koncentráció Udvarhelyszék volt. A háromszéki arisztokrácia elsősorban a török diplomáciában tudott felemelkedni. Feltűnő Csík székben az elit hiánya. Ezt igyekeztek a többi szék gazdagjai kihasználni, földeket szerezni. Marosszék elitje jobbágylétszámát és a birtokokat tekintve jelentéktelen: kisnemesi társadalom. A vizsgált időszak során Háromszék válik lassan új súlyponttá. Az új elit már kész az országos pozíciókra, a katonáskodás hagyománya már kevésbé identitásképző erő.

Kovács András (Babeş–Bolyai Tudományegyetem – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár) Különleges vonások a késő középkori és kora újkori Székelyföld művészetében címmel adott elő. Rámutatott, hogy különös hely illeti meg az erdélyi művészetben a székely elemeket. A székelység történetére és kultúrájára, de főleg ennek mai kutatására jellemző súlyos érzelmi töltés gyakorta nehezíti a komoly tudományos munkát. Az előadó építészeti emlékeken, azok sorsán, változó megítélésén keresztül mutatta be a székely művészet besorolásának, elemzésének érdekességeit, buktatóit. A gazdagon illusztrált előadás példái között szerepelt a csobotfalvi plébániatemplom, melynek egyes stílusjegyeit a csíki gótika feltételezett kisugárzásaként értékelték, a csíkrákosi, csíkszentmihályi templomok tudatos 18. századi ablakképzése, a csíkrákosi templomhomlokzat primitív mintázatának fél évszázad alatt kétszer is restaurált és értelmezett képei, a csíkrákosi leletképek ellentmondásos elemzései, a gyergyószentmiklósi egykori Lázár-kastély építészeti megoldásai által felvetett kérdések, az erdélyi reneszánsz formák feltételezett megjelenése Kisborosnyón, az úgynevezett faragó molnárok díszítő tevékenységének nyomai, a csíkszeredai Mikó-vár és több más érdekes műemlék.

Farkas Ildikó–Péterfi András