A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Történettudományi Intézete tudományos konferenciát rendezett Háborús társadalom, háborús traumák, 1938–1948 címmel 2013. május 14-én. Horváth Sándor témacsoport-vezető bevezetőjében rámutatott, hogy a kutatások terén az átmeneti időszak társadalma egy „fekete lyuk” a háborús időket illetően. Ezért is hiányos az európai irodalom a kelet-európai társadalmi változásokkal kapcsolatban. Fontos erre a kevésbé kutatott korszakra felhívni a figyelmet, a téma szakértői évek óta foglalkoznak ezzel, de a magyar historiográfiában a munkájuk mégsem elég hangsúlyos. Tanulmánykötet elkészítésében is gondolkodnak, ami serkentőleg hathat, és inspirálhatja a nyugati irodalmat is.

Balogh Balázs (MTA BTK Néprajztudományi Intézet): „Októberi nagyvásár” 1944 őszén Kalotaszegen című előadásában rámutatott, hogy Kalotaszeg rendkívül összetett interetnikus kapcsolatainak vizsgálatában különös figyelmet érdemelnek a magyar–román viszony feszültségei az 1940–1944-es időszak konfliktusainak tükrében. Az előadó az 1944 őszén Kalotaszegen átvonuló front és az azt közvetlenül követő hetek eseményeire vonatkozó levéltári iratanyagokat vetette egybe a terepen gyűjtött narratívákkal, amelyek segítségével többé-kevésbé kirajzolódik, hogy a jelzett időszak – nemegyszer véres – konfliktusai miként hatnak Kalotaszeg mai társadalmára.
A II. világháború idején az előadó szerint mintegy 40 ezer lelket számlált, ma már csak 13-14 ezer fős a térség paraszti származású magyar református lakossága, melynek körében a szerző többek között a társadalmi térhálót, a házassági kapcsolatokat is vizsgálta. A helyiek „vadromán” és „jó román” falvakat különböztettek meg, ellentétes értékítéleteket mondtak szomszédos román falvakról, mégpedig II. világháborús emlékek alapján. A szerző a helyszínre költözött, és állomásozó terepmunkát végzett, a beilleszkedés különféle stációival (végül díszpolgárrá is avatták). A térség évszázadok óta különösen vad etnikai konfliktusok színtere. A „lejön a Havas” toposz 40–70 évenként előkerül, megismétlődnek az összecsapások. Különösen igaz volt az az 1940–1944-es időszak kétszeres impériumváltására. A ’40-ben bevonuló magyar hadsereget ünnepélyesen fogadták a helyi magyarok. Kisebb atrocitásokra, sőt egy-két lincselésre is sor került, pofozások, megalázások fémjelezték a helyzet megváltozását. Az esetek közül kirívó Mutianu esperes története.
A román kiugráskor partizánellenes rendteremtésnek titulált atrocitások kezdődtek, melyekben a Maniu-gárda járt az élen. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság végül ki is tiltotta Észak-Erdélyből a román rendfenntartó erőket, napirenden volt a magyarok, lelkészek elhurcolása, gyakran kivégzése a felheccelt román lakosság által, gyakoriak voltak a fosztogatások. Az előadás címében szereplő „nagyvásár” azt jelentette, hogy a román lakosság felkerekedett, és kifosztotta a magyar falvakat. Ezek a sebek fel-feltépődnek, a piacon idősek felismerik egykori családi tárgyaikat. Az 1944-ben szórványnak számító településekről időközben teljesen eltűnt a magyarság. A sérelmek, a fel nem dolgozott, ki nem beszélt élményanyag társadalompszichológiai terhe erősen befolyásolja még napjainkban is a magyarok és románok egymásról alkotott képét, a magyar és román közösségek egymáshoz való viszonyát, sőt gazdasági kapcsolatait is.

Bódy Zsombor (Pázmány Péter Katolikus Egyetem): Hétköznapi stratégiák, háború, politika. Karrierutak 1938 és 1948 között nagyvállalatok tisztviselőinek és vezetőinek körében címmel adott elő. Bevezetőjében elmondta, hogy felmerül a kérdés, miért 1938–1948 a korszakhatár a téma kutatóinak szemében? Meg kell keresnünk a kontinuitást, hiszen a háború gyakran teremtett időtálló stratégiákat, intézményeket. Fontos ekkoriban a vállalati törzsgárda szerepe, mely igen szoros közösség volt. Az előadás budapesti nagyvállalatok példáin keresztül vizsgálta, miként alakította át a háborús időszak a magyar társadalom normarendszerét, egyes intézményeinek, illetve kapcsolathálóinak hétköznapi működését. A vizsgált Uhri-cég 1939-től hadiüzem, karosszériákat gyártott, például csuklós buszokat. 1943-tól repülőgépgyártásra is berendezkedtek, hatalmas állami hitelt kaptak, melyből többek között német repülőgéplicencet vásároltak. A fejlődéssel, terjeszkedéssel együtt megjelent egyfajta üzemi szociálpolitika, melyet a gyári konyha, étkezde, üzemi bizottság működésében érhetünk tetten. Keserűbb példa a „jóléti osztály”, mely a zsidó üzletekből begyűjtött árut osztotta szét a dolgozók között.
A front átvonulása után változások, átrendeződések kezdődtek, a vállalati beszédmód jellegzetesen átpolitizálódott. A nyelvhasználat a korszakban lassabban változik, mint maguk a szerepek. A nyilas bizottsági tagok hamarosan a kommunista párthoz tartoznak, nyilatkozataik szóhasználata a háborús időket idézi.
Az Uhri testvérek ekkor be akarják zárni a gyárat, de az üzemi bizottság ezt nem engedte a munkások érdekében. Az egyik testvér végül emigrált, a másikat elfogták, de a megújult üzemi bizottság közbenjárt a kiszabadításáért. Az ekkoriban a dolgozók ellen felhozott vádak mindig általános jellegűek (pl. valaki németbarát volt): ha konkrétumokba mentek volna bele, az összes dolgozót elítélhették volna.
A forintstabilizációval a testvérek teljesen elvesztették uralmukat a cég felett, melyen ezután a kommunisták és a szociáldemokraták viaskodtak, lobbiztak. E cégből alakult ki később, állami megrendelések segítségével az Ikarus vállalat.
Az előadó vállalati személyzeti anyagokra, fegyelmi ügyek irataira, továbbá igazolási eljárások anyagaira támaszkodva vizsgálta az üzem életét. Érdekes megfigyelni, milyen módon változtattak a dolgozók az új idők beköszöntével karrierstratégiáikon, hogyan reagáltak a változásokra; milyen erőforrásokat tudtak mozgósítani, hogy kivédjék vagy éppen kihasználják a politika intervencióit a munkahelyeken. Különösen lényeges kérdésnek tűnik, hogy milyen hatásai voltak annak a zsidótörvényekkel kezdődő folyamatnak, amikor a politika kijelölt bizonyos kategóriákat a „páriaszerepre”, s ezzel olyan csoportokként határozta meg őket, melyeknek a rovására érvényesülni lehet az üzleti életben, illetve a nagyvállalatok belső világában. Ez az 1938 körül induló, és azután a háború alatt több hullámban ismétlődő folyamat kondicionálta az érintett emberek magatartását, abban az értelemben, hogy a karrierépítés lehetséges új eszközeire „tanította meg” őket. Olyan magatartásminták kialakulásához vezetett, amelyekkel az 1945 utáni években is élhettek ebben a közegben az emberek, mert a politika – ideológiai előjelektől függetlenül – továbbra is olyan kereteket határozott meg, amelyek között e minták érvényesíthetőek maradtak. Az emberek megtanulták: ha kívül rekednek a szervezeteken, az az állásukba vagy még többe kerülhet. Az előadó sikerhez vagy kudarchoz vezető példákat hasonlított össze az 1930-as évek végéről, a háború éveiből és az 1940-es évek második feléből.

Egry Gábor (Politikatörténeti Intézet): Hová lettek az erdélyiek? Az „erdélyiség” mint identitás változásai 1938–1948 címmel tartott előadásában azt igyekezett vizsgálni, mik az erdélyiség kritériumai. K. Lengyel Zsolt, Pomogáts Béla, Balogh Edgár, Iuliu Maniu definícióit idézve elemzett diszkurzív és mindennapi gyakorlatokat, melyek különbséget tesznek erdélyiek és nem erdélyiek közt. Klasszikus regionális jelenségről van szó, mely kihat a világkép és mindennapok strukturálására, a csoportképzésre, az etnicitás és különbségtermelés jelenségeire. A magyar és román nemzeti, valamint egymáshoz is viszonyuló erdélyiség diskurzusok már a 19. század óta tetten érhetőek. Ezeket hol felerősítette, hol gyengítette az egyéni találkozások és az ezek révén formált távolság és közelség dinamikája. Az I. világháborút követően Bukarest, Kolozsvár és Budapest háromszögében ez a folyamat még fel is erősödött. Társadalmi térnek és gyakorlatoknak nagy szerepe van a hierarchiák és a kizárások kialakulásában. Erre különféle példákat hallhattunk: az „Asztalos Miklós és Aurel Socor”; a „32-es baka vagyok én” történeteket, a közös tudás példáját a Karanschebescher Sparkasse felirattal kapcsolatos incidens kapcsán, az önkéntes tűzoltók hányattatásait. Az erdélyi öntudat magvát az előadó egy alapvetően középosztálybeli társadalmi közegben vélte megtalálni. Felidézte a regátiak ellentétét az erdélyi magyarokkal és románokkal.
Az erdélyiség ugyanakkor egyre inkább összefonódott egyfajta organikus nacionalizmussal. Az egységes közösségben „másik” erőforrás is lehet (pl. a harmadik közösség még a másiknál is rosszabb). További példákat ismerhettünk meg autenticizálás és stigmatizálás, transzcendens kapcsolat (erdélyi szellem, Maniu Miron Cristeához, Alvincz 1939), megújulás és társadalmi egység (népszolgálat, Gusti-iskola), témakörében. Új nemzetek kialakulása változtat az erdélyiség fogalmán (románok: regáti parasztság, magyarok: erdélyi misszionáriusok). Az 1930-as évekre nemzeti és regionális identitások dinamikus rendszere kínált azonosulási lehetőséget, és ez a mindennapokban is világosan tetten érhető volt. Az előadás azt mutatta be, hogy a királyi diktatúra, majd az uralomváltások következtében az erősödő állami paranoia, ellenőrzési törekvések, a menekülthullámok és a nemzetiségi politikák hatására milyen módon változott meg mind az erdélyiség diskurzusa, mind annak mindennapi megjelenése. Az erősödő polarizáció, a háborús megpróbáltatások távolabbra sodorták egymástól a regionális eliteket, a kommunista párt hatalomátvétele pedig a közös magyar–román társadalmi teret éltető középosztályt is háttérbe szorította.

Az előadásokat vita követte az erdélyiség klasszikus és mai fogalmairól, a kisebbségi magyarok szerepéről az organikus nacionalizmus megteremtésében, a magyar identitástudatból kialakuló missziós szerepről. Felmerült az „úri” világ, a tudósok közti kommunikáció túlélése, amikor más érdekcsoportok képviselői közös stílus segítségével teremtenek kapcsolatot, az egyházak szerepvállalásáról, és arról, hogyan lehet közös platformon tárgyalni politikusok és irodalmárok idevágó állásfoglalásait. Szóba került, hogy lehet-e beszélni erdélyiségtudatról a szász dimenzió nélkül. A résztvevők az Erdély-képzet változásairól, a földéhség kérdéséről, a magyar többségű városok társasági nyelvéről, az erdélyiség közös fellépésének hiányáról is beszéltek, de előkerült a központi kulturális kód, a népszolgálat eszméje, a keresztényszociális eszmerendszer kérdése is. Végül a pártok vetélkedésének a dolgozók szintjére gyakorolt hatása került szóba: a pártok a másik „nyilasait” kifogásolták, de a nyilas múlt megbocsáthatónak tűnt. A funkcionáriusok esetében jelentett ez komolyabb problémát, akik a küzdelmet a fegyelmik adásának területére is kiterjesztették.

Kunt Gergely (Miskolci Egyetem): A nyilas terror hatása a fiatalok társadalmi képzeteire az 1940-es években címmel keresztény önmeghatározású, a törvények szerint nem zsidónak minősülő fiatalok társadalomképéről adott vázlatos áttekintést, arra fókuszálva, hogy ebben milyen változást eredményezett a fővárosi nyilas uralom. A naplóikra támaszkodó elemzés első lépésben a társadalomképeik részét alkotó előítéleteikre, azok főbb elemeire, s mindenekelőtt a hatalom társadalmi megoszlására vonatkozó elképzeléseiket tárja fel, összefüggésben azzal, hogy ezeknek a rögzülését, „megtanulását” a szocializációs közegek hogyan segítették elő. Második lépésben bemutatta, hogy a német megszállástól az 1944 októberéig terjedő periódus zsidóüldözéssel összefüggő eseményeit és tapasztalatait miként értelmezték a naplóíró fiatalok, majd ezt összehasonlította a nyilas uralom alatt született bejegyzésekkel. Miképpen képzelik el hétköznapi emberek a társadalmi életüket? Az előadó indikátorokat keresett, sztereotípiákat írt le. Hirdetésére főleg idős hölgyek jelentkeztek. Egy testvérpár naplói alkották végül az előadás fő anyagát: Molnár Margit és Judit. A pesti család a német megszállás után vidékre menekítette a fiatalokat, a rákoscsabai nyaralóba. A kislány naplójában leírja a német katonák, a sárga csillagos zsidók, a tankok látványát, rákoscsabai rögtönzött színielőadásuk kisjelenetét „A sánta zsidó” címmel. A korábban otthonos város a gyerekeknek egyre szokatlanabb és visszataszítóbb lett, a csillagos idegenek tömegét ijesztőnek találta, egy az övétől eltérő csoportnak. Érezhető, hogy a gyermekben nincs részvét az üldözöttek iránt. Azonban a nyilasterror már elrémiszti: hitelesnek érzett információkat hall a terrorról, amit elítél. A fizikai megsemmisítés már elfogadhatatlan volt számára, a nyilasokat pogánynak, istentelennek tartotta. A zsidókat a traumák miatt befogadta saját csoportjába. A megkülönböztetés a háború végén mégis visszatér. A zsidótörvényeket és a zsidók gettóba zárását jogosnak képzelte el mint a negatív idegenek visszaszorítását. A terror megszűntével tehát visszatérnek az előítéletek. Az előadó végül kitért arra, hogy az előítéletek intenzitása és tartóssága az 1940-es években mennyire változott s a nyilasterror ebben hol helyezhető el.

Palasik Mária (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára): Politikai gyilkosságok 1945-ben − értelmezési lehetőségek című előadásában a Budapest vonzáskörzetében található Gyömrő járási székhellyel foglalkozott, amely Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében fekszik. A II. világháború utolsó hónapjaiban, bár a harci cselekmények itt már véget értek, a rémségek ideje még nem múlt el. 1945. február elejétől április végéig Gyömrőről és a környékbeli falvakból internálás címén különböző ürügyekkel elhurcoltak és meggyilkoltak több egykori közigazgatási szakembert, papokat, földbirtokosokat, egy vendéglőtulajdonost, egy uradalmi intézőt és még egy postamestert is. Az áldozatok száma meghaladta a húsz főt, pontos számot ma sem tudunk mondani. A tettesek az új, formálódó hatalom képviselői voltak, felelősségre vonásuk – a többszöri próbálkozás ellenére is – elmaradt. Nem akartak az elkövetők példát statuálni, titokban tették, és egész életükben hallgattak róla. A motiváció egyéni bosszú is lehetett, de az igazi ok rejtély. Az elkövetők egy része nyilas volt, mások kommunisták, egyesek megélhetéssel rendelkező kisemberek.
A falvak lakói először eltűnésekről, majd kínzásokról és gyilkosságokról beszéltek. Az áldozatok többnyire harmincas éveikben járó, érettségizett emberek. A környék szinte összes jegyzőjét megölték. Egyiküket a családja bújtatta el, miután kiszabadult az Andrássy út 60.-ból. A korszak ismert politikusai már 1945-ben politikai gyilkosságként kommentálták a történteket – szinte pártállásra való tekintet nélkül. Ezt megerősítette a Legfőbb Ügyészségnek az 1990-es évek elején lefolytatott vizsgálata. A politikai gyilkosságok hatalmi játszmák közepette, hatalmi érdekből elkövetett gyilkosságok, az előadó nem sorolja ide az állami hatóságok által kivégzetteket, valamint a szovjet katonák erőszakolásai miatti, ellenük elkövetett akciókat. A száraz tények mögött azonban értelmezési lehetőségek sorozata húzódik meg, és máig keressük a választ arra, hogy kollektív erőszak vagy egyéni bosszú történt-e ezen a vidéken, amelyek közül szerencsére egyik sem uralkodott el az ország más tájékán. Bibó István „a rendőrségi kiskirályok időszakának” nevezte ezt. Véleménye szerint a tettesek megbüntetésével a hatóságok  példát akartak statuálni, azonban ezt Rákosi megakadályozta, mondván „azoknak a fiúknak mégsem eshetik komoly bajuk”. Jogilag Tildy Zoltán amnesztiája zárta le a helyzetet az elkövetők számára. Az előadás azt is vizsgálta, hogy az adott történetben kikből lettek az áldozatok, kikből a tettesek, és miért; bemutatta, hogy 1945/46-ban hogyan értelmezte az elkövetett tetteket a helyi lakosság és olyan közéleti emberek, mint Péter Gábor, Házi Árpád, Erdei Ferenc, Zsarnay Kálmán, Zolnay Kálmán vagy Pfeiffer Zoltán, és hogyan a Legfőbb Ügyészség az 1990-es években. Az előadó körbejárta a gyilkosságok lehetséges motivációit, és azt, hogy az elkövetésben milyen szerepet játszott a háború ejtette lelki trauma, a bosszú, az önbíráskodás, a félelem és a megfélemlítés.

Barna Ildikó (Eötvös Loránd Tudományegyetem) és Pető Andrea (CEU – Közép-európai Egyetem): A II. világháború traumájának jogi feldolgozása: módszertani és elméleti kérdések a népbíróságok tevékenységének vizsgálatához című előadásuk bevezetésében megemlítették, hogy a szakirodalom általában dichotómiában fogalmazza meg a népbíróságok értékelését: igazságszolgáltatás kontra megtorlás. Az előadás célja az volt, hogy – kilépve ebből a dichotómiából – bemutassa annak a komplex folyamatnak a működését, amit népbírósági folyamatnak nevezünk. A népbíróság működését jogi folyamatnak tekinthetjük, melyet kontinuitás és diszkontinuitás is jellemez, de az általa létrehozott dokumentumok alapján a működésére vonatkozóan érvényes állításokat lehet tenni szigorúan fegyelmezett és következetes kvantitatív módszertan segítségével, mely meghatározza, hogy kik kerültek be a népbírósági folyamatba és hogyan működött a népbíróság. A népbírósági tárgyalás a magyar lakosság mintegy tizedének személyes élménye volt: vagy személyesen voltak tanúk, vádlottak, vagy a családjukból érintett valakit ez a folyamat, ezért kulcskérdés annak vizsgálata, milyen következményei voltak annak, hogy a II. világháború traumáit (más alternatíva hiányában) jogi úton kísérelték meg feldolgozni. Egy erősen aktivista állam rendteremtési kísérlete volt ez. A politikai igazságszolgáltatás története és emlékezete egyre kevésbé találkozik, ezért szükségesek a számszerűsített eredmények. Ennek érdekében a kvantitatív társadalomkutatás eszközeit használták, a reprezentatív valószínűségi mintavételt. A huszonkétezer aktából 50 aktát választottak ki véletlenszerűen. Az akták néha különböző szerkezetűek, a kialakított kérdőívet a meglévő adathalmazhoz kellett idomítani. A kódolás, egyszerűsítés és általánosítás nehézségekkel járt, mivel többféle pertípus fordult elő. Az előadók statisztikai elemzést készítettek a különféle pertípusokról, a tanúk száma, a gyanúsítottak kora, neme, végzettsége és az ítéletek milyensége szerint. Ennek alapján az esetek 50 százalékában felmentő ítélet született. Az elemzésben nehézséget jelentett, hogy az akták rendetlenek, a vádak pontatlanok voltak, és nincs biztos alap a bűncselekmények súlyának összehasonlítására. Az esetekkel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy a büntetés mértéke arányban állt-e bűncselekmény mértékével, és az, hogy a társadalmi pozíció változtatja-e ezeket a mértékeket.

Az előadást követő vitában felmerült, hogy a politikai gyilkosságokat az adott akták mellett nem lehetne-e inkább az emlékezet irányából megközelíteni. Az előadó szerint ez a megközelítés nehézkes, mivel a helybeliek nehezen fogadják be a kérdezőt, főként a több évtizedes berögzült félelem miatt. Sokan szemtanúi voltak az eseményeknek, de akadt olyan falu, ahol senki sem volt hajlandó nyilatkozni. Az 1990-es években élő tettesek nem voltak különösebben befolyásos emberek, mégis, a kérdezettek úgy gondolták, hogy ma is messzire elér a kezük. Emellett felmerül a kérdés a szociológiai mintavétel hibaszázalékával kapcsolatban. Ezenkívül előkerült az a probléma is, hogy a háborús napló írójának nem volt-e személyesebb kapcsolata  a zsidósággal.

Pihurik Judit (Szegedi Tudományegyetem): Hadifogoly-elbeszélések a Szovjetunióból című előadásában a szovjet hadifogságra való visszaemlékezések vizsgálatának eredményeit összegezte. A szerzők szinte egyöntetűen traumaként, váratlanul bekövetkező sorscsapásként élték meg a hadifogolylétet, ám az előadó szerint ez nem egyszerű kérdés, mert egy katona számára – bár nyilvánvalóan nemkívánatos alternatíva – nem számíthat váratlan fordulatnak a fogságba esés. Az előadó véleménye szerint az általánosítást kerülve számításba kell venni azt is, hogy lehetnek szerzők, akik tettesek és áldozatok is voltak egy személyben. 1945 után a korábbihoz képest ellentétes előjelű, de szintén mesterségesen konstruált Szovjetunió-kép vált kötelezővé, s ez meghatározta a II. világháborúra és a hadifogságra való emlékezést is, lehetetlenné téve a személyes tapasztalatok nyilvánosságra kerülését. Az 1980-as években meginduló folklórkutatás kezdte a hadifogoly-emlékezéseket összegyűjteni, amelyek akkor még valamilyen szinten alkalmazkodtak az akkori elvárásrendszerhez. A rendszerváltást követően mód nyílt más megközelítésekre, ekkortól viszont a sztálinizmus árnyéka vetült e témákra, ugyancsak akadályozva a reális kép kialakítását. Az emlékezésekben előtérbe került a szenvedéstörténet, a fájdalom kibeszélése. Az előadó szerint mindezeket és a memoárok apologetikus, szubjektív látásmódját is figyelembe véve a téma fontos forrásai a visszaemlékezések, melyek alapján megjeleníthető nemcsak a hadifogolysors sokfélesége (többek között a túlélési stratégiák lehetőségei és a személyiség milyenségének összefüggései mindezzel), hanem arról is képet alkothatunk, hogyan formálódott a fogság emléke a különböző időszakokban.

Nagy Ágnes (Budapest Főváros Levéltára): Tértakarékos lakhatás. A lakhatással kapcsolatos normák változásai Budapesten az 1920–1940-es években című előadásában kiemelte, hogy az I. világháború alatt, illetve nyomán a lakótérről való gondolkodás gyökeres átalakuláson ment keresztül. A szabad piaci lakásforgalom helyébe lépő kötött lakásgazdálkodás rendszerének megteremtése a lakásbérleti jogot és a lakóterülethez való jogot illetően új viszonyrendszerek kialakulásával járt. A háború után még éveken keresztül működő háborús lakásrendszer a lakhatással kapcsolatos társadalmi normák – jogi és hétköznapi normák – addigi rendszerét kérdőjelezte meg. Az 1920–1930-as években a lakhatás kérdése mint központi társadalmi probléma, mint átalakulóban lévő hétköznapi gyakorlat és tapasztalat került tárgyalásra a nyilvánosságban. A lakhatáshoz, azon belül pedig a lakótérhez való viszony egyik kulcsszava a takarékosság lett. Azzal párhuzamosan, hogy az építészetben a „modern lakás” címkéje alatt új alaprajzi rendszerek, a lakótér újfajta mércék szerinti kialakítása zajlott, a jogi gondolkodásban igény fogalmazódott meg arra, hogy az I. világháborús kötött lakásgazdálkodás tapasztalatát beépítsék a lakásbérleti jog rendszerébe, háttérben az egyéni érdeket a közösségi érdek mögé állító újfajta társadalomképpel. A szűk egy évtizednyi szabad piaci lakásforgalom időszaka után 1938-tól ismét a piaci lakásforgalmat korlátozó rendeletek kerültek kiadásra. A lakótérhez való hozzájutást szabályozó adminisztratív eszközök rendszere azonban ekkor már nem jelentett újdonságot, az I. világháborús kötött lakásgazdálkodás rendszere készen állt az újbóli használatra. A háborús körülmények között alkalmazott lakáselosztás a háború végével sem szűnt meg, a hatósági lakáselosztás rendszere évtizedeken keresztül működött tovább.
Az előadó mindezen háttér felvázolása után ennek a II. világháborús kötött lakásgazdálkodásnak a rendszerét, s annak az ostrom utáni, illetve a háború utáni első évek lakásrendszerébe való átmenetét vizsgálta. A vezérfonal, ami mentén a mentális átalakulást (avagy változatlanságot) elemezte, a család, háztartás és a lakás közötti viszony kérdése volt. Ezek között szerepelt, hogyan kezdte ki a kötött lakásgazdálkodás a család–lakás viszony meglévő normáit (kényszerű összeköltözések, a személyes és családi tér beszűkülése); hogyan igyekeztek védeni a jogalkotók a jogi szabályozás révén a fennálló, általuk érvényesnek tekintett normákat; milyen, a normák ütközéséből adódó konfliktusok jelentkeztek a jogalkotáshoz kapcsolódó vitákban (kényszerköltöztetés, lakáselvétel, lakáshoz juttatás); s milyen társadalmi igények, elgondolások öltöttek formát a nyilvánosságban (az államnak legyen szava a lakáshoz jutás, a lakáselosztás, az igény alapján való jogosultság érvényesítésében). Az előadó szerint ezeknek a jelenségeknek a megfigyelésén keresztül az állami beavatkozás kiterjesztése mögött a magánszféra mibenlétét, határait érintő változások válhatnak láthatóvá, amely változások a társadalmi folyamatokon belül politikai folyamatokként is leírhatók.

Rigó Máté, doktorandusz (Cornell Egyetem): „Hétköznapi emberek” és a holokauszt: házfelügyelők és lakók a budapesti csillagos házakban (1944–1945) című előadásában először ismertette a holokauszt-szakirodalom újabb megközelítést felvető irányzatát, amely a tettesek kutatására helyezi a hangsúlyt, és azon belül is a hétköznapi emberek felelősségét taglalja. Ehhez kapcsolta saját kutatását arról, mennyiben és miért befolyásolhatta a budapesti zsidóüldözések kimenetelét a házfelügyelők és a lakók viszonyainak alakulása a budapesti csillagos házakban. Miért volt lényegesen több túlélő egyes bérházakban, míg máshol a nyilasüldözés több áldozatot szedett? Az előadó a budapesti üldözések politikai, katonai és társadalomtörténeti vetületét is tárgyalta, Saul Friedländer nemrég megfogalmazott azon állításával egyetértve, mely szerint a holokauszt kimenetele számos esetben a helyi, lokális szinteken dőlt el. Budapest esetében a házmesterek lettek a kulcsszereplők, akik ugyan alacsony társadalmi presztízzsel rendelkező foglalkozást űztek (általában alacsony iskolai végzettségűek és gyakran egyszerű, vidéki származásúak voltak), de feladatkörükből adódóan (a ház ellenőrzése, lakóinak nyilvántartása, sőt szemmel tartása) alkalmasak voltak helyi hatósági feladatok ellátására, amit a felsőbb hatóságok igénybe is vettek. Rajtuk múlott például (az őáltaluk készített lakónyilvántartások alapján), hogy melyik ház lett csillagos ház. Feladatuk volt a lakónyilvántartás vezetése (amelyet gyakorlatilag saját belátásuk szerint vezettek a zsidónak minősülő személyekről, akár kedvezően is, csak a vallást feltüntetve, nem a származást), a légópincék felügyelete, az ételjegyek kiosztása, sőt a sárga csillag viselésének ellenőrzése és a munkaszolgálat betartatása is. Ennek kapcsán az előadó vizsgálta azt is, hogy a historizáló és modernista bérházak különböző alaprajzai hogyan segíthették, illetve gátolhatták a házfelügyelők helyi túlhatalmának kibontakozását, illetve ennek milyen hatása lehetett a megbélyegzett lakók túlélési esélyeire. Budapesten a háború alatt mintegy 25 ezer házmester működött.
Jelen esetben a kutatás fő forrásai a VII. kerületi házmesterek háború utáni igazoló eljárásai voltak. Ezen belül az előadó azokat az ügyeket elemezte, ahol a házfelügyelők és lakók háború alatti konfliktusaira és a házfelügyelők számottevő helyi szintű hatalmára és hatósági intézkedéseket befolyásoló hatására derült fény. Érdekes, hogy a házmesterek számához képest milyen kevés feljelentés érkezett ellenük, és az eljárásokban milyen kevéssé marasztalták el őket, noha sok esetben a házmesterek bizonyíthatóan szerepet játszottak a zsidó vagyon megkárosításában.  (Az előadó szerint ennek köze lehetett ahhoz, hogy a házmesterek szakmai szervezetei 1945 tavaszától egyre inkább a kommunista párthoz kezdtek igazodni.) A kutatás eredményei jelentősen árnyalhatják a náci Endlösung homogenitásának tézisét.

Széchenyi Ágnes (MTA BTK Irodalomtudományi Intézet): A háborús trauma rövid és hosszú távú emlékezete a magyar irodalomban (epigrammák, naplók, novellák, regények – Illyés Gyula, Sőtér István, Déry Tibor, Márai Sándor, Cseres Tibor) címmel tartott előadást. Tudvalevő, hogy az irodalmi művek ritkán öltik kiáltvány formáját, reflexiós idejük jóval hosszabb, mint a politikáé, nem feladatuk az események gyors értékelése, hiszen az emberekben lezajló folyamatokra, tudati tényezőkre, morális következményekre összpontosítanak. Kivételek azonban akadnak, mint Illyés Egy év című kötetében, naplóiban, Sőtér István háborús novelláiban, Déry Tibor Alvilági játékok című pince-novelláiban, Márai naplóiban és Szabadulás című, a szerző haláláig kiadatlan, de egykorúan született regényében. A lassabban születő, de nagy vitát és ellenérzést kiváltó, nemzeti önvizsgálatra példa Cseres Tibor regénye, a Hideg napok. Az előadás ezeknek a műveknek elemzésére, összefűzésére vállalkozott.

Turbucz Dávid (MTA BTK Történettudományi Intézet): A Horthy-kultusz és a háborús propaganda című előadásában hangsúlyozta, hogy a Horthy-kultusz – rendszerstabilizációs okokból – 1938–1943 között érte el a csúcspontját. Ez a (közelgő) háborúval, az európai hatalmi átrendeződéssel és a magyar szélsőjobboldali pártok, mozgalmak erősödő befolyásával magyarázható. Az előadó azt vizsgálta, hogy a kormányzó kultuszára, így a vezérkép tartalmára milyen hatással volt a II. világháború. Ebből a szempontból elkülöníthető egymástól az 1939 és 1941, illetve az 1941 és 1944 közötti időszak. 1941 előtt a propaganda az országot a háborútól megóvni képes vezérként méltatta a kormányzót. A hadba lépés után azonban már a háborús propaganda részévé vált a kormányzó kultusza, így felerősödött a vezérkép antikommunista tartalma. A Horthy-kép kiegészítő üzeneteként az állampolgároktól elvárt magatartásformák is jóval hangsúlyosabbá váltak, így különösképpen a kötelességteljesítés és az önfeláldozás. Horthy István halálát követően ezen a téren is a kormányzói család volt a követendő példa. Külön fejezetét alkotja e témának a megszállás időszaka. Miután a kormányzó nem mondott le, vezérkultusza továbbra is eleget tett az ország és a megszállók háborús erőfeszítéseit igazoló funkciójának. A háborús időszak nem hagyta érintetlenül az ország első emberének imázsát.

A délutáni ülésszakot követő vitában számos hozzászólás érkezett, amelyek kiegészítették az előadások anyagát, például a háborús és a háború utáni lakásviszonyok tekintetében. Több kérdést illetően is vita alakult ki, többek között a Horthy-kultusz jellegéről, valamint a háborús trauma társadalmi feldolgozhatóságáról, illetve feldolgozatlanságáról a modern magyar irodalomban. Horváth Sándor zárszavában kiemelte, hogy az előadások nyomtatott formában is meg fognak jelenni.

Farkas Ildikó–Péterfi András