Intézetünkben 2015. május 12-én Völgyesi Orsolya A túlélés stratégiái: kisközösségek a katolikus egyházban az 1950-es években címmel tartott előadást. Az előadó Himfy Ferenc pap személye, 1950-es évekbeli tevékenysége és megfigyelésének és letartóztatásának rendőrségi anyagai alapján mutatta be a címben megfogalmazott témát, felhasználva a Himfy Ferenccel 1990-ben készített életútinterjút is.
Előadása elején Völgyesi hangsúlyozta, a kisközösségek vizsgálata különleges nehézséget jelent a kutató számára, hiszen a rájuk vonatkozó fontosabb forrástípusok: az állambiztonsági dokumentumok, a bírósági iratok, másfelől a visszaemlékezések és az oral history értelmezése igen eltérő módszertani problémákat vett fel. A témával eddig alig foglalkoztak, egyedül Kamarás István tett kísérletet a földalatti ifjúsági pasztoráción belüli időhatárok kijelölésére, alapul véve Tomka Miklósnak az 1945 utáni magyar egyháztörténetre vonatkozó korszakolását. Mezey András már öt korszakot különböztetett meg: 1946–1952: a vallási egyesületek feloszlatásától az első kisközösség elleni perig; 1952–1961: kisközösségek elleni perek, de a hatalom még a „föld feletti egyházra” koncentrál; 1961–1960-as évek vége: kisközösségek jégkorszaka, Fekete Hollók 1961-es ügye, 1964/65-es perek; 1960-as évek vége–1976/77: új baloldali diákmozgalmak, II. Vatikáni Zsinat megújító hatása, új lelkiségi mozgalmak jelentkezése; 1976 áprilisa: Magyarországon is törvénybe iktatják a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egységokmányát. Az előadás az első két korszakkal foglalkozott.
Himfy Ferenc rákoskeresztúri káplánt 1958. március 19-én este állították elő, majd másnap előzetes letartóztatásba helyezték, mivel csoportvezetőként részt vett az 1952 augusztusában letartóztatott, majd életfogytiglanra, illetve 15 éves börtönbüntetésre ítélt Bulányi György és Juhász Miklós piarista paptanárok által vezetett ifjúsági szervezkedésben. Ezen tevékenységéért bírósági úton akkor nem vonták felelősségre. Az 1956. októberi „ellenforradalom” idején kiszabadult Bulányival és másokkal megbeszélést folytatott az illegális ifjúsági szervezkedés újraindításával kapcsolatban, valamint 1956. október 31-én részt vett a budapesti papok forradalmi nagygyűlésén. Az „ellenforradalom” alatt és azt követően különböző brosúrákat, „ellenforradalmi” beszédeket sokszorosított saját írógépén, s ezeket a dokumentumokat terjesztette is. Valamint alaposan gyanúsítható államtitoksértéssel, mivel 1957 márciusában a BM II/5. Osztálya ügynöknek beszervezte, ő azonban beszervezését felfedte Sík Sándor piarista rendfőnök előtt. Az előzetes letartóztatást többször is meghosszabbították, s az egészen 1958 novemberéig tartott, majd közbiztonsági őrizetbe vették, Tökölről 1959 júniusában szabadult. Az internálás indoka ez volt: „nevezett éveken keresztül fiatalok összejöveteleit szervezte meg, ahol hitoktatás ürügyén keresztül a munkáshatalom ellen igyekezett nevelni a fiatalokat.”
A katolikus ifjúsági csoportok szervezésével kapcsolatban Himfy Ferenc vizsgálati anyagából kiderült, a kiskunfélegyházi tanítóképző hittanáraként, majd az iskolák államosítása után káplánként 1948 és 1951 decembere között összesen 17, különböző korcsoporthoz tartozó hittancsoportot vezetett, amelyekben 130 fiatal tevékenykedett. A vizsgálati anyag szerint miután Himfy Ferencet 1951 decemberében a fővárosba, a kispesti Jézus Szíve-plébániára helyezték, a csoportok még nagyjából egy évig működtek, Himfy időnként leutazott hozzájuk. Himfy ifjúsági csoportjai – hasonlóan más debreceni és szegedi csoportokhoz – rendszeresen felkeresték a környező tanyavilágban élő fiatalokat, akikkel nemcsak vallási kérdésekről beszéltek, de kulturális műsorokat, előadásokat is tartottak nekik.
Az ifjúság vallásos nevelését a háború után a megváltozott politikai helyzet, valamint a korábbi oktatási formák kiüresedése miatt új alapokra helyezték, főként piarista paptanárok, Török Jenő (a kiscsoportok szervezésének egyik kulcsfigurája), Bulányi György, Lénárd Ödön és Szappanos Béla (az Actio Catholica akkor titkára), akik elhatározták, hogy Suhard francia bíboros érsek és Cardin belga kanonok által kidolgozott elvekre támaszkodva mozgalmat indítanak az akkor még legálisan működő AC keretein belül 1946-ban. Az új módszer fontosabb elemei a csoportok önszerveződésén s a kisközösségek egyfajta önkormányzatiságán alapultak, a tudnivalók átadása pedig viták során, párbeszédes formában valósult meg, s itt sajátították el a csoporttagok a világi apostolkodás gyakorlatát is. Himfy a kiscsoportok szervezésével egy országos mozgalomba kapcsolódott be. 1950 nyarán a szerzetesrendek feloszlatása nehéz helyzetet teremtett a szervezésben, s alapvetően a papoknak kellett a területi koordinálást megoldani főként az egyetemi városokból. Ráadásul a mozgalom így az összejöveteleknek otthont adó intézményi hátteret, s az infrastruktúra egy jelentős részét is elvesztette. Bulányiék 1952 augusztusában bekövetkezett letartóztatása után egy ideig szünetet tartottak a csoportmunkában. Miután 1956 októberének végén megnyíltak a börtönök, a Bulányi-per elítéltjei is szabadlábra kerültek. Ezt követően 1956 novemberében a piarista rendházban több megbeszélést is tartottak, ahol arról is beszéltek, hogy a katolikus ifjúsági szervezeteket milyen elvek alapján kellene újjászervezni. Bulányiék 1956 őszén tehát igen határozott koncepcióval rendelkeztek, ennek előzményei pedig legalább 1951-ig vezethetőek vissza. Ekkor keletkezett ugyanis a Papi rekollekciós elmélkedések című dokumentum, amely közös megbeszélések, elmélkedések eredménye, egy közösség alkotása volt, ugyanakkor egyfajta helyzetkép a magyar egyház állapotáról, mulasztásairól és lehetőségeiről. Bár a legnagyobb tisztelet hangján szólt a püspöki karról, mégis komoly kritikát fogalmazott meg vele szemben s egyik legsúlyosabb eseményének a papi békemozgalmat legalizáló püspökkari nyilatkozatot tartotta. A szöveg kritikusan szólt a katolikus egyháznak a múlt rendszerben betöltött szerepéről, a hatalmi egyházról, s leszögezte az egyháznak az államtól függetlenül kell léteznie, s támaszát a hívekben kell megtalálnia. A dokumentum szerint nem elég az egyházközségi és egyházmegyei keretekben gondolkozni, a világegyházra kell figyelni, illetve meg kell találni, meg kell teremteni azokat a kisközösségeket, amelyek az egyházközségeket élővé, valódi liturgikus közösségekké tehetik. Mintának tekintették a francia, belga, holland egyház törekvéseit, s a belga–francia munkáspapok tevékenységét. Ezt a gyakorlatban is megkísérelték megvalósítani. A szóban forgó papi csoport s az általuk vezetett kisközösségek új utakat, új megoldásokat kerestek, s ezzel együtt megkíséreltek létrehozni egy ellennyilvánosságot, s egy alternatív magatartás- és életformát, amely ekkor még nem pusztán az ellenállásra vagy az elzárkózásra alapult, hanem arra (is), hogy a maguk nyelvén kommunikálva jelenhessenek meg a nyilvánosság (vagy annak egy szűkebb szelete) előtt, s ne csak a hatalom által uralt médiumokon keresztül láttassák tevékenységüket, egy olyan, főként az állambiztonság által alakított retorikába foglalva, amely kizárólag csak a nép és az állam ellenségként mutatja be őket. A mindennapok nyilvánosságában való jelenlétre jó lehetőségnek tűnt az üzemekben, gyárakban dolgozó létszámfeletti papok és elbocsátott szerzetesek működése, s ilyen eszköz lehetett volna az 1947-es Provida Mater pápai enciklikán alapuló világi szerzetesség intézménye, amely a külső jelek nélkül működő, világban élő szerzetesekre bízta volna a megváltozott körülmények között az apostolkodás feladatát. Az általuk képviselt szemlélet és magatartásforma ugyanakkor az egyházon belül is a megújulás lehetőségét hordozta, s egy személyes döntésen alapuló elkötelezett kereszténység vállalását jelentette. Az 1952 utáni peranyagok áttekintésével látható, hogy ezek a csoportok sokkal erősebbek voltak, mint azt egykorúan a hatalom feltételezte, s az 1950-es évek első felére valóban létrejöttek egy potenciális ellennyilvánosság kezdeti formációi. A kisközösségi mozgalomban részt vevők (Bulányi, Himfy, Eglis, Juhász) a kiscsoportoknak szociológiai, pszichológia, valláserkölcsi, dogmatikai jegyzeteket is készítettek, s ezek, valamint a különböző pápai beszédek és enciklikák, a francia munkáspapok írásai, a külföldi katolikus folyóiratokból készült fordítások képezték az 1950-es évek egyházi szamizdat irodalmát. Ezek a jegyzetek, brosúrák egy nagyon határozott társadalomképet is közvetítenek, amelynek egyik központi eleme a munkáskérdés. Himfy internálása után fizikai munkát végzett, majd 1964-től lehetett ismét pap (1970-től plébános Szolnokon, ahol haláláig, 2001-ig élt), de soha nem engedték egyetemi város közelébe.
Farkas Ildikó
