Zeidler Miklós, intézetünk tudományos főmunkatársa Egy felvételi eljárás tanulságai címmel tartott előadást 2016. március 22-én. Az előadás egy esettanulmányon keresztül (az Orvostudományi Egyetem felvételi eljárása) azt mutatta be, hogy a magyar egyetemek milyen eltérésekkel alkalmazták az 1920-as „numerus clausus” rendelkezéseit, mégpedig az egyetemek felvételi eljárásainak és az egyetemi hallgatók pályafutásának vizsgálata alapján. A magyar kormány ugyan rendszeresen küldött statisztikákat Genfbe, a Népszövetséghez a magyar felsőoktatásban tanulók összetételéről, ám ezek – az adatfelvétel sajátosságai miatt – a valóságosnál feltehetően kisebb mértékű diszkriminációt mutattak, így Zeidler Miklós a helyi, azaz az egyetemi nyilvántartások felkutatásával próbált relevánsabb adatokhoz jutni.

Az előadás első felében az előadó a numerus clausus előzményeit foglalta össze. 1880 és 1910 között a magyar felsőoktatásban jelentős arányban vettek részt izraeliták, a budapesti tudományegyetemen arányuk folyamatosan 30% felett volt, de más egyetemeken is magasan felülmúlták az össznépességen belüli kb. 6%-os arányukat. Antiszemita értelmezés szerint ez a zsidóság gazdasági és kulturális térfoglalását jelentette, s közrejátszott a történelmi Magyarország összeomlásában.

Az egyetemek túlzsúfoltak voltak, de a budapesti és a kolozsvári mellett csak 1914-ben állították fel a debreceni és a pécsi tudományegyetemet, a tervezett második műegyetem alapítására pedig már nem került sor. A diáklétszám 1918 tavaszán megduplázódott, a háború befejeződése után pedig az elcsatolt területekről meginduló bevándorlás miatt még tovább emelkedett. A szűkös lehetőségek, az állásokért folyó versengés, a felekezeti ellentétek a diákok között komoly feszültségeket keltettek, nemritkán erőszakos cselekmények is zajlottak, olyannyira, hogy 1919 őszén fél éves zárlatot rendeltek el az egyetemeken. A kormányzatnak valamit tennie kellett a helyzet rendezésére, így előkerültek az egyetemeken már addig is létező elképzelések valamilyen szelekció bevezetéséről, amiben hangot kaptak a szintén régebb óta létező vélemények az izraelita diákok arányának visszaszorításáról. Különösen a budapesti orvosi kar képviselte ezt az álláspontot, de minden egyetemen megvoltak a támogatói. Az 1920-ban folyó nemzetgyűlési vitában a konzervatív és liberális képviselők többsége passzív maradt, a hangadók a fajvédő és a kisgazda képviselők közül kerültek ki. Így végül a kormány javaslata – hogy a tanulmányi eredmény legyen a szelekció alapja – helyett a szélsőjobboldal elképzelése kerekedett felül a nemzetiségi kvóta megszavazásával. Céljuk a zsidóság politikai, gazdasági, kulturális befolyásának csökkentése, a keresztény magyarság dominanciájának biztosítása volt. A miniszterek és a képviselők túlnyomó többsége távol maradt a szavazástól, s ezzel utat engedett a felekezeti-nemzetiségi alapú diszkriminatív szabályozásnak, amitől elsősorban a radikálisok lecsillapítását várták.

A törvény és a hozzá tartozó végrehajtási rendelet szövegezése meglehetősen homályos volt, zavarosan utalt a felekezeti és nemzetiségi kategóriákra, s egyértelmű előírásokat sem tartalmazott, így teret adott az eltérő értelmezéseknek. Kölcsönös vádaskodásokba torkolló viták kezdődtek az egyetemek között, amelyekben az új kultuszminiszter, Klebelsberg Kuno nem adott eligazítást. A kormányzat a törvénnyel tehát megnyugtatta a fajvédőket, de annak szigorúbb vagy enyhébb végrehajtását már az egyetemekre bízta. Az egyetemek gyakorlata a felvételi eljárásokban olykor egészen nagy eltéréseket mutatott, még ugyanazon egyetem különböző karai között is. A legszigorúbban a budapesti orvosi kar járt el, amely a jelentkezők szüleinek vallását vette figyelembe, így itt szűrték ki leginkább a zsidó származásúakat. A fennmaradásukért küzdő vidéki egyetemek sokkal kevésbé alkalmazták a szűrést, és nagy arányban vettek fel továbbra is izraelita diákokat, így a budapesti zsidóság egy része is vidéki egyetemeken tanult tovább. (Az 1920-as évek elején átmeneti fővárosi működés után a kolozsvári menekült egyetem Szegedre, pozsonyi pedig Pécsre költözött.)

Budapesten az izraelita diákok közül csak a legjobbakat vették fel, míg a keresztény diákok közül gyengéket is felvettek. A kiválasztás ilyen aránytalansága minden érintettben frusztrációt okozott, és alkalmas volt rá, hogy a két csoportot egymás ellen hangolja. A kevesebb, de jobban tanuló izraelita diákok gyorsabb egyetemi előmenetele további frusztrációt okozhatott a lemaradó keresztény diákokban, ami hosszabb távon csak fokozta a feszültségeket. Emellett Magyarország kisebbségpolitikáját komoly bírálatok érték a Nemzetek Szövetsége részéről, ami csökkentette a magyar kormány hitelességét, amikor a határon túli magyar kisebbségek szószólójaként lépett fel.

Az 1920-as évek közepén Klebelsberg bizalmas utasításokkal a diszkriminatív törvény némileg engedékenyebb alkalmazására biztatta az egyetemeket, ezeket azonban a fajvédők tiltakozásától tartva nem hozta nyilvánosságra. Népszövetségi nyomásra 1928-ban módosították a Numerus Clausus törvényt, s eltávolították belőle a nemzetiségi-felekezeti kvótákra való utalást. A kormány azonban továbbra is a régi taktikát követte: a jobboldali ellenzék előtt radikalizmust színlelt, ám a törvény új szövege is sokféle értelmezést tett lehetővé, s a kultuszminisztérium továbbra is csak titkos utasításokban adott további eligazítást. A fokozatos enyhülés eredményeként az 1930-as évek elejére az izraelita hallgatók aránya megközelítette a 12%-ot. A világgazdasági válságot követő jobboldali fordulat és az antiszemitizmus erősödése azonban az egyetemek felvételi gyakorlatában is tükröződött, s ennek nyomán az izraelita hallgatók aránya az évtized végére 4% közelébe csökkent.

Ebben némileg demográfiai és társadalmi okok is közrejátszottak, ugyanis az eltérő családszerkezet és a kikeresztelkedések következtében az izraeliták aránya a fiatal korosztályokban különösen gyorsan csökkent: a felvételizők korosztályaiban 1920-ban, 1930-ban és 1940-ben előbb 6%, majd 4,5%-ra, végül 3,5%, az egyetemisták korcsoportjaiban (a 20–29 évesek között) pedig 6,4%, 5,1%, illetve 4,1% volt.

Az előadás második felében Zeidler részletesen ismertette az 1935. évi orvoskari felvételi eljárás menetét. Rekonstrukciójából kiderült, hogy a felvételi bizottságok a folyamodók érettségi eredményének, felekezetének, társadalmi hátterének és lakóhelyének figyelembevételével hozta meg döntését, aminek eredményeként 177 keresztény és 59 izraelita jelentkező közül 139 keresztény és 11 izraelita diák iratkozott be. Utóbbiak közül csak a legkiválóbbak nyertek felvételt (10 jeles, 1 jó), míg előbbiek közül a gyengébb eredményűek is (64 jeles, 66 jó, 18 elégséges, 2 ismeretlen).

Az előadó ismertette a felvettek egyetemi pályafutását is egy általa kidolgozott pontrendszer alapján, amelynek része volt a félévek teljesítése, az abszolutórium és a diploma megszerzése, valamint a közbeeső szigorlatok eredménye. A vizsgálat nem meglepő módon azt mutatta, hogy a középiskolában jobban teljesítő diákok előmenetele az egyetemen is jelentősen jobb volt, a hallgatók felekezeti alapú kiválasztása tehát összességében a szakmai képzés rovására ment.

Farkas Ildikó