2016. április 19-én került sor intézetünkben Dušan T. Bataković, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Balkán Tanulmányok Intézetének igazgatója Serbia and the Idea of South Slav Unity in the Years of the World War I című angol nyelvű előadására.

A vendéget Fodor Pál főigazgató köszöntötte és mutatta be a közönségnek. Bataković a belgrádi egyetemen végzett filozófia és történelem szakon, majd PhD-ját a párizsi Sorbonne egyetemen szerezte La France et la formation de la démocratie parlementaire en Serbie 1830–1914 (Franciaország és a parlamentáris demokrácia kialakulása Szerbiában 1830–1914) című disszertációjával. Legfőbb kutatási területe a Balkán 19–20. századi története, valamint a francia–szerb kapcsolatok. Főként Szerbia modern és jelenkori történetéről publikált jelentős munkákat, különös tekintettel Koszovó és az albán–szerb kapcsolatok kérdésére, valamint a nacionalizmus és az etnikai és vallási konfliktusok témájára. Másik fő kutatási területe a kommunizmus hatása a jelenkori szerb történelemre, Jugoszlávia és a Balkán történelmére. Szerb, francia és angol nyelven publikál, tucatnyi monográfiája és több mint száz cikke jelent meg eddig. Jelentős diplomáciai tevékenységet is folytatott, három alkalommal is volt szerb nagykövet (Görögország, Kanada és Franciaország), valamint számos nemzetközi eseményen vett részt mint a szerb tárgyalódelegáció vezetője. Fodor bevezetőjében megemlítette, hogy a közös történelem számos pontjáról és eseményéről máshogyan gondolkodik a magyar és máshogyan a szerb történetírás, de hangsúlyozta, hogy fontos az eltérő álláspontú történészek találkozója és párbeszéde, hogy megismerjék nemcsak egymás nézeteit, hanem érvrendszerét és gondolkodásmódját is. Ezért is különleges alkalom a magyar Történettudományi Intézetben vendégül látni a mai szerb történetírás egyik legfőbb vezető személyiségét.
Bataković előadása előtt reflektált a bevezető szavakra. Az első világháborúval kapcsolatos családi emlékeiről is beszélt, mindkét nagyapja harcolt a szerb hadseregben. A szerb emlékezet számára a háború dicsőséges volt, és bár veszteségeket is szenvedett az ország, a területi és a népességgyarapodás miatt úgy érezték: megérte az áldozatot. Bataković szóba hozta az első világháborúval kapcsolatos új szakirodalom egyik legnevesebb munkáját, Christopher Clark könyvét, amelynek tételeit erősen kritizálta (Christopher Clark: Alvajárók. Hogyan menetelt Európa 1914-ben a háború felé. Budapest, Park kiadó, 2015). Clark tézise szerint a politikusok és a katonák felelőtlen, kellő mérlegelés nélküli döntései révén sodródott Európa és a világ a háborúba. A könyv érvrendszere hangsúlyozza a szerb háborús elszántságot, valamint Oroszország és Franciaország Szerbia melletti kiállását nyomatékosítja, és a háborús felelősségből jóval többet tulajdonít nekik, mint az eddigi szakmunkák, ami csökkenti Németország és a Monarchia eddig hangoztatott felelősségét.
Bataković visszautasította, hogy Szerbia felelős lenne a háború kirobbantásáért. Gavrilo Principet magányos merénylőként jellemezte, aki Boszniában a gyarmati elnyomást megtestesítő főherceget gyilkolta meg, ezzel a szerb nemzeti mozgalom képviselői által gyarmatinak tekintett uralom ellen támadt, nem pedig a főherceg személye ellen, és feleségét tulajdonképpen véletlenül lőtte le (Oskar Potioreket, a bosznia-hercegovinai katonai kormányzót akarta, de rosszul látott, és amúgy sem volt gyakorlott lövő). Bataković hangsúlyozta, hogy Szerbiának ekkor, közvetlenül a Balkán-háborúk után nem állt érdekében egy azonnali újabb háború, sokkal inkább békére lett volna szüksége, hogy újonnan szerzett területeit és annak – részben más etnikumú és a szerbekkel szemben ellenséges – népességét pacifikálja. Bataković úgy vélte, sokkal inkább a Monarchiának állt érdekében egy háború. Ezenkívül egy gyilkosságból nem lett volna világháború, ha a szemben álló felek el akarták volna kerülni a háborút. (A szándékot a háború kirobbantására mutatja, hogy nem is Szerbiában indultak meg az első komoly hadműveletek, hanem a német támadás nyomán Belgiumban.)
Bataković előadásában először Szerbia 1914-es helyzetéről beszélt. Az országnak közvetlenül egy háború után békére lett volna szüksége gazdasága és hadserege rendbetételéhez, az új területek és népesség integrálásához. A háború kitörését követően a szerb kormány, majd parlament háborús célként megfogalmazta a Monarchia – mint a szerb célok legfőbb ellenlábasának – felbomlasztásának szükségességét, illetve egy közös délszláv állam létrehozását. A jugoszláv gondolat azonban csak a radikális liberálisok között volt népszerű, a többség számára a szerb nemzet és a szerb területek egyesítése volt az elsődleges cél. A háború során a fiatalabb generációkban erősödött a jugoszláv eszme jelentősége, de még hosszú idő telt el, hogy ez a vezető körökben is megjelenjen. A szerb elit körében sokáig csupán Szerbia kiteljesítése állt a legfőbb helyen. Ebben a szerb kormány – elsősorban Nikola Pašić – erősen számított II. Miklós orosz cár támogatására, aki közismerten pártfogolta a szerbeket, viszont nem lelkesedett a délszláv állam gondolatáért. Az 1917. februári orosz forradalom után Pašić úgy vélte, nem várhat további támogatást Oroszországtól, és így más lehetőségeket is számba vett. A Korfura menekült szerb kormány tárgyalásba kezdett az Osztrák–Magyar Monarchia területéről származó emigráns horvát, szerb és szlovén képviselőkből álló Jugoszláv Bizottsággal, s ennek eredményeként 1917 júliusában kiadták a korfui nyilatkozatot. Ebben kimondták, hogy a háború után létrehoznak egy nagy délszláv államot. Ez a dokumentum azonban csak szándéknyilatkozatnak tekinthető, nem pedig valamiféle kötelezettségeket tartalmazó szerződésnek. (A Jugoszláv Bizottság amúgy sem tekinthető egy választott, bármilyen területet képviselő szervezetnek.)
Az előadó beszélt a szerb belső vitákról a délszláv állam kialakításával kapcsolatban, e tekintetben konfliktusok volt a miniszterelnök és a régens között. A szerb politikusok egy része még 1918-ban is inkább csak a szerb területek egyesítését kívánta (ez részben meg is történt Montenegró és a Vajdaság csatlakozási nyilatkozatai nyomán), és ódzkodott attól, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiától elszakadt területek képviselőivel folytatott tárgyalások során bármiféle ígéretet is tegyen a létrehozandó egységállam belső szerkezetét és politikai rendszerét illetően. A szerb politikusok ugyanis nem ismerték el a történelmi jogok és az abból következő autonómiák rendszerét. Az 1918. november 6–9-i genfi tárgyalásokon elfogadott pontokat is érvénytelenítették azáltal, hogy a megállapodást aláíró Pašić miniszterelnök és a szerb kormány lemondott.
Végezetül Bataković ismét hangsúlyozta, hogy a világháború kitörésének okai közvetetten az 1878-as berlini szerződés és Bosznia annexiója volt. A háborúnak nem oka, csak a háború megindításának indoka volt a szarajevói merénylet.

Farkas Ildikó