hadbalépés 2016 06 21 3389Intézetünk Horthy-korszak témacsoportja tudományos szimpóziumot rendezett Magyarország belépése a második világháborúba címmel a hadba lépés 75. évfordulója alkalmából 2016. június 21-én.
Zeidler Miklós bevezetőjében úgy fogalmazott, hogy az első világháború négy évig tartó megemlékezéssorozata kicsit háttérbe szorította mostanában a második világháborút, noha annak veszteségei és következményei nem voltak kevésbé súlyosak, mint az elsőé, sőt, több szempontból még rosszabb helyzetet eredményeztek.

Zeidler Miklós szerint a második világháború hazai támogatottsága nem volt nagy, sőt kezdettől fogva népszerűtlen volt, erőn felüli vállalkozásnak látszott, miközben folyamatosan jelen volt a különbéke lehetőségének keresése. Hatása Magyarország alárendelődése lett, a hadi eseményekben súlyos anyagi és emberveszteséggel, külpolitikailag a nemzetközi kapcsolatok súlyos romlásával, belpolitikailag jogkorlátozással és társadalmi feszültségekkel. A világháború utáni helyzetben Magyarország még inkább alárendelt helyzetbe került, külpolitikailag a bipoláris rendszer egyik oldalára szorult, belpolitikailag államszocializmusra kényszerült. A TTI Horthy-kori témacsoportja szimpóziumsorozat keretében dolgozza fel az újabb kutatási eredményeket a második világháborús magyar részvétellel kapcsolatban. (Az eddigi tanácskozásokról beszámoló itt olvasható: http://www.tti.hu/esemenyek/1715-a-horthy-korszak-temacsoport-tanacskozasa.html).

Paksa Rudolf Hogyan kezdjük el a második világháborút? című előadását a cím magyarázatával kezdte: milyen módokon lehet elbeszélni a második világháborút? Az előadó a második világháború történetének három mesternarratíváját különböztette meg. Az „antiszemita” elbeszélés a zsidóság által irányított kapitalista és kommunista rendszerek elleni preventív, ideológiai alapon nyugvó háborúként értelmezte a világháborút. Így érvelt a náci propaganda és Magyarországon a szélsőjobboldal. Az antifasiszta narratíva szerint Hitler, Mussolini és csatlósaik agressziója volt a háború oka. Ez az értelmezés a világháború idején megengedőbb volt a nácikkal együtt nem működő jobboldaliakkal (népfrontpolitika), a hidegháború idején viszont már őket is ellenségnek tekintette. Magyarországon 1945 után ez lett a hivatalos álláspont. Az antitotalitárius magyarázat szerint a háború a totalitárius diktatúrák küzdelme volt a világuralomért. Ez az értelmezés utólag, a hidegháború idején alakult ki. Paksa rámutatott, hogy mindegyik értelmezés szorosan köthető ahhoz a világnézethez, ahol kialakult. Bemutatta továbbá, hogy a kisállamokban több olyan érvelés is megszületett, amely lehetőséget adott az egyes narratíván belül arra, hogy elhárítsák magukról a háborús felelősséget. Paksa felvetette, hogy lehetséges az említett ideológiáktól független elbeszélésmódot találni a nemzetközi kapcsolatok elmélete keretében. Ennek lényege, hogy a nemzetközi kapcsolatokat olyan többszereplős „társasjátékként” kell elképzelni, ahol érdekei és lehetőségei szerint minden szereplő hozzájárul a béke fenntartásához vagy a fennálló viszonyok destabilizálásához. Paksa hangsúlyozta, hogy az egyes szereplőknek e modell szerint sem azonos a súlya, de kevésbé ad lehetőséget a felelősségelhárító érvelésekre. E modell másik sajátossága, hogy a korábbi narratíváknál jobban hangsúlyozza az események folyamatszerűségét. Éppen ezért Paksa nem tartja helyesnek, ha azt mondjuk, hogy a második világháború „kirobbant”, mivel érvelése szerint az 1930-as évek lokális konfliktusai fokozatosan szélesedtek kontinentális háborúvá, majd világháborúvá. Vagyis ez egy folyamat volt, nem pedig olyan esemény, ami egyik pillanatról a másikra „kirobbant”. Ebbe a folyamatba így már probléma nélkül beilleszthető a távol-keleti hadszíntér is, ahol Japán már 1937 júliusától folyamatos háborúban állt Kínával. Ez a hagyományosan Európa-centrikus elbeszéléseknek megoldhatatlan problémát okozott, ugyanis ha valóban 1939. szeptember 1-jétől számítjuk a második világháborút, akkor Japán hogyan léphetett be abba már 1937-ben? Vagy ha nem 1937-ben lépett be, akkor mikor? A spanyol polgárháború is sokkal könnyebben illeszthető ebbe a narratívába. De például a „különös háború” (vagyis az 1939 szeptemberétől 1940 májusáig tartó időszak, amikor a deklarált hadiállapot ellenére alig volt valódi fegyveres cselekmény) is könnyebben értelmezhető, ugyanis egyszerűen arról van szó, hogy az egyes konfliktuszónák még nem érték el egymást. Paksa utalt arra is, hogy a modern hadtörténetírás egyre inkább egy nemzetközi konfliktus folyamatának és nem két konkrét dátum közé eső eseménysornak tekinti a nagy háborúkat. Paksa a mondottak értelmében háborús felelősséget tulajdonított mindazon államoknak, amelyek destabilizálták a térséget: elsőként a versailles-i békerendszer fenntartóinak egészen a müncheni egyezményig, majd egyre inkább a status quo-ellenes országoknak (Németország, Olaszország, Szovjetunió, Magyarország, Bulgária, Japán), melyek közül Európában a Hitler vezette Németországnak tulajdonítható a legnagyobb mértékű felelősség.

Zeidler Miklós Mikor és miért lépett be Magyarország a második világháborúba? címmel sorra vette a különböző nézeteket arról, hogy mikortól is számíthatjuk valóban Magyarország hadba lépését. Bemutatta az különböző értelmezések érveit, az eseményeket, majd elemezte az értelmezések valóságtartalmát. Magyarország 1940. november 20-i csatlakozása a háromhatalmi egyezményhez teljes politikai, gazdasági, katonai elköteleződést jelentett. Ugyanakkor 1940. december 12-én a Jugoszláviával aláírt barátsági szerződés kísérlet volt Magyarország külpolitikai mozgásterének szélesítésére. Jugoszlávia és a tengelyhatalmak konfliktusában 1941. március–április folyamán a magyar kormány előtt szinte megoldhatatlan feladat állt azáltal, hogy össze nem egyeztethető célokat kellett volna követnie: Magyarország bekapcsolódását a Jugoszlávia elleni hadműveletekbe a magyar területek német hadműveletek céljára történő átengedésével – a nem hadviselő státus fenntartásával. A Legfelső Honvédelmi Tanács határozata (1941. április 1.) alapján Magyarország olyan feltételekkel csatlakozott a tengely katonai akciójához, ha Jugoszlávia állami egysége fölbomlik, és a fegyveres konfliktus következtében a magyarlakta területeken „hatalmi vákuum” keletkezik, a magyar kisebbséget szerb részről veszély fenyegeti, valamint a katonai akciót korlátozott erőkkel hajtják végre és a magyar alakulatok nem lépik túl a történelmi határokat. Ennek külpolitikai kockázataival (az angolszász hatalmakkal való jó viszony megromlásának lehetőségével) tisztában volt a magyar vezetés, éppen ezért az 1941. április 10-i hadparancs hangsúlyozta, hogy a horvát kiválással Jugoszlávia megszűnt létezni, és Magyarország a délvidéki magyarság védelmében tesz lépéseket (tehát nem sért szerződést, hiszen Jugoszlávia már nem létezik). A jugoszláviai bevonulásért ugyan érték figyelmeztetések Magyarországot, de egyik érintett fél sem tekintette hadviselő félnek. Ez az esemény tehát nem tekinthető hadba lépésnek. A Szovjetunió elleni háború a másik sokat idézett időpont. Németország nem számított komolyan a magyar hadsereg részvételére a Szovjetunió ellen, részben mert nem tartotta elég erősnek a magyar haderőt, részben mert nem akart ellenszolgáltatásokat nyújtani a csekély részvételért, így nem is kérte fel hivatalosan a magyar kormányt a háborús részvételre, noha a magyar kormány e nélkül semmiképpen nem akart belépni a háborúba. Ugyanakkor ki kellett nyilvánítania szövetségesi hűségét a tengelyhatalmak felé, osztozni is akart a várható katonai sikerben, és leginkább szüksége volt Németország támogatására a területgyarapodások megőrzéséhez és remélt növeléséhez. Ekkor történt a kassai bombázás, amelynek hatására Horthy a Szovjetunió elleni háborúhoz csatlakozás mellett döntött. Ennek következményeként lett 1941 decemberétől hadiállapot Magyarország és az angolszász hatalmak között, noha Magyarország ezt csak ismételt német nyomásra deklarálta hivatalosan.

Turbucz Dávid Milyen volt a bolsevizmus a háborús propaganda szerint? című előadásában először a háborús propaganda néhány elméleti vonatkozásáról beszélt, majd ennek magyarországi megjelenéséről a világháború idején. A Szovjetunió elleni hadba lépés esetében az antibolsevizmus a döntés egyik okaként értelmezhető, illetve a döntés legitimálásának egyik eszközeként. Előadásában az utóbbi kérdéssel foglalkozott. E narratíva részeként a kortársak hangsúlyozták, hogy Magyarország 1919-ben megtapasztalta a bolsevizmus terrorját és rémtetteit, amelynek a Horthy Miklós vezette nemzeti hadsereg vetett véget, így összekapcsolódott a háborús propaganda a vezérkultusszal. Magyarország lett az első antibolsevista állam, és azóta is harcol a bolsevizmus ellen, ez a nemzet érdeke – hangsúlyozták a propaganda alakítói. A propaganda eszközeként 1941. december 4–20. között a pesti Vigadóban antibolsevista kiállítást rendeztek, amelynek ötletét Németországtól vették (ott 1936-ban Nürnbergben tartottak először ilyen kiállítást). A kiállítást a hazai közgyűjtemények mellett német, finn és spanyol anyagokból állították össze. A megnyitón a közélet számos reprezentánsa részt vett, az eseményt és a kiállítást a sajtó és a rádió is bemutatta. A kiállítás célja egyrészt a bolsevizmus veszélyeinek a bemutatása volt, másrészt az antibolsevizmus összekapcsolása az antiszemitizmussal a bolsevizmus és a zsidóság összefonódásának hangsúlyozásával. Az előadó a bevezető írások, az általános tájékoztató, a kiállítási termek és a fényképes illusztrációk bemutatásával sorra vette a háborús propaganda eszközeit, frázisait, érvrendszerét. Mindezzel azt sulykolták, hogy a Szovjetunió legyőzése, a bolsevizmus megsemmisítése nemzeti és európai érdek. A kiállítás – a korabeli értelmezést közvetítve és a háborús propaganda céljainak megfelelően – részletesen bemutatta, hogy ki az ellenség, kit és miért kell gyűlölni.

Stark Tamás Hogyan tette lehetővé a hadba lépés az „idegen” zsidók deportálását című előadásában legújabb, George Eisen amerikai történésszel közös kutatásainak eredményeiről számolt be. A magyar kormányzat 1941 júliusában döntött az „idegen zsidók” deportálásáról. Kik voltak az „idegen zsidók”? Ez a kérdés 1917-ben, 1918-ban az első világháború utolsó szakaszában robbant be a magyar közéletbe. Irracionális jelenségről volt szó. Néhány tízezer menekült jött Magyarországra Galíciából 1914-ben és 1915-ben. Nagy részük rövid tartózkodás után Ausztria belső területein talált ideiglenes otthonra. A háború végén a magyar közéletben mégis az terjedt el, hogy több százezer galíciai zsidó érkezett az országba és ez már egy új „honfoglalás”, illetve „országhódítás”. 1918 után az „idegen” zsidók fogalma fokozatosan kitágult. Már nem csak azok a zsidók tartoztak az „idegen” kategóriába, akik 1914-után érkeztek, hanem azok is akik maguk, vagy őseik keletről települtek be a 19. század második felében. E nézet támogatására tudományosnak tűnő teória is született, melynek kidolgozásában Szekfű Gyulának is nagy része volt. A korszak gondolkodását jelentősen befolyásoló koncepció szerint a 19. században tömegesen érkező keleti zsidóság megakasztotta a már itt élő zsidók asszimilációját. Az általuk hozott „galíciai-lengyel zsidó szellemiség” a felelős a magyar kapitalizmus hibáiért, az 1918-as forradalomért és az 1919-es kommunista diktatúráért. Az előadó hangsúlyozta, hogy sokan kutatták azt, hogy ki, mikor kezdeményezte a deportálást és mikor született meg a végső döntés ennek elkezdéséről. Az előadó szerint nem ezek a fontos kérdések, mert a kormányzathoz kötődő politikai elitben már a húszas évek elejétől konszenzus alakult ki abban, hogy az „idegen” zsidókat ha lehetőség adódik, akkor ki kell telepíteni az országból. A Szovjetunió elleni német támadás során a gyors szovjet visszavonulás után magyar ellenőrzés alá kerültek ukrajnai és galíciai területek, ahol így lehetővé vált a magyarországi „külhonos” zsidóság, azaz a Magyarországon élő, magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidók elhelyezése. A magyar állampolgárság kérdésének a felvetése, illetve a kérdés beemelése a politikai életbe teljesen méltánytalan volt. Magyarországon senkinek sem volt „papírja” arról, hogy ő magyar állampolgár. Ilyen igazolás még útlevélhez sem kellett. Az állampolgárság hiányára hivatkozva azonban szinte tetszőleges számban lehetett „nem kívánatos” embereket kitoloncolni, kitelepíteni az országból. A harmincas évek végétől kezdve a magyar zsidók tömegesen kértek magyar állampolgárságot igazoló dokumentumot a belügyminisztériumtól. Az állampolgársági törvény, még inkább a belügyminisztérium belső rendelkezései miatt zsidók nehezen kaptak ilyen igazolást. A legrosszabb helyzetben a kárpátaljai, valamint az erdélyi zsidók voltak, akik gyakorlatilag nem tudták beszerezni az igazoláshoz megkövetelt dokumentumokat, melyek még a nagyszülők házassági levelét is tartalmazták. Mivel a KEOKH utasításai is meglehetősen ellentmondásosak voltak, jórészt helyi hatóságokon múlott, kiket vesznek fel a deportálandók listájára. Főként Kárpátalja területére összpontosult a deportálás, ahol részben a határsávot kívánták ily módon „megtisztítani”, de cél volt a helyi zsidó kereskedői, gazdálkodói réteg megtörése is. Augusztus közepéig 22 ezer főt telepítettek ki. A magyar közélet több jeles képviselője, köztük Slachta Margit, Rassay Károly, valamint Herbert C. Pell amerikai követ is tiltakozott a deportálások ellen. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter elsősorban mégis a német tiltakozások miatt függesztette fel a kiszállításokat augusztus 10-én. A magyar zsidók jelenléte elfogadhatatlan volt a magyar megszállást felváltó német közigazgatás számára. A sorsukra hagyott zsidók nagy része a 320-as német rendőrzászlóalj tömeggyilkosságának lett az áldozata. Kamenyec-Podolszkij mellett a helyi zsidó lakossággal együtt augusztus 27–28-án összesen 23 ezer embert végeztek ki, közülük Stark Tamás szerint mintegy 16 ezren lehettek Magyarországról kitelepített zsidók. Stark Tamás hangsúlyozta: ugyan a mészárlásban magyar alakulatok nem vettek részt, a magyar hatóságok mégis felelősek, egyrészt a deportálások miatt, másrészt a határok lezárása miatt, amivel megakadályozták, hogy a deportáltak Galíciából visszaszökhessenek Magyarországra, így ott további tömeggyilkosságok áldozatai lettek.

Az összefoglalót készítette: Farkas Ildikó