Paksa RudolfPaksa Rudolf az MTA BTK TTI fiatal kutatója az ELTE doktori iskolájában május elején védte meg „A magyar szélsőjobboldali elit az 1930-as évek elejétől 1945-ig” című PhD értekezését. Az MTA BTK Történettudományi Intézetében 2012. június 12-én tartott előadásában ennek eredményeit ismertette.

Kutatásának célja az 1930-as években megjelenő magyar „új szélsőjobboldal”, vagyis a magyar nemzetiszocializmus elitjének és annak tágan értett teljesítményének vizsgálata volt. Mindehhez még olyan fontos alap- és kiegészítő kutatásokat is elvégzett, mint a fogalomhasználat világos elkülönítése, a téma több (historiográfiai, politikatörténeti, eszmetörténeti, szociológiai) szempontú részletes feldolgozása, illetve további kutatásokhoz segédletek készítése (függelékek). A magyar szélsőjobboldal definiálásakor elkülönítette egymástól a különböző irányzatokat, mozgalmakat és pártokat, meghatározta mindezek helyét is a politikai élet terén. Emellett áttekintette a Horthy-kori elitekre vonatkozó eddigi kutatásokat.

PaksaR eloadas megnyitoPaksaR eloadas hozzaszolas1PaksaR eloadas hozzaszolas2

Historiográfiai áttekintéséből kiderült, a magyar szélsőjobboldal kutatásában három korszakot lehet megkülönböztetni: a háború utáni antifasiszta propaganda időszakát az 1960-as években a „szakszerűsödés” követte, ami azonban több tételt is ellenőrizetlenül átvett az előző időszak elfogult szakirodalmából. A pluralizmus korszaka a rendszerváltás időszakában vette kezdetét, ekkor az új kutatási irányok mellett megjelentek az apologetikus célzatú művek is. Az ideológiai korlátok megszűnése és a Horthy-korszak átértékelése ellenére a ’90-es években készült összefoglalókban még a régi sablonok éltek tovább. Az igazi megújulás a 2000-es években következett be a fiatalabb generációk új kutatásaival.
Paksa Rudolf összegző dolgozatában igyekezett rendet teremteni a fogalmi zűrzavarban, összeállítani a magyar nemzetiszocializmus történetének kronológiáját, illetve ellenőrizni a köztudatban róluk élő „mítoszokat”. Áttekintéséből kiderült, hogy két nagy pártalapítási hullámot követően 1938-ra váltak sikeressé, ami jól tükröződött az 1939-es választási szereplésükön. Az 1939 és 1942 közötti évek azonban lassú felőrlődést hoztak, s a szélsőjobb vezető ereje ekkor az Imrédy vezette MMP lett. 1944-ben a magyar nemzetiszocialisták egy háborúpárti koalíció tagjaként, a németek kegyéből kerülhettek kormányra. A „mítoszok” közül kutatásai alapján többet megcáfolt az előadó, például az úgynevezett „guruló márkák” vagyis a német támogatás tézisét, amely a korszak jelentős részében nem létezett, s amikor igen, akkor közel sem volt olyan mértékű, mint azt eddig vélték. A sváb szavazók és a Volksbunddal való viszony kérdését is tisztázta: a Volksbund rivalizált a magyar szélsőjobboldali pártokkal; a sváb szavazók pedig nem mindenütt szavaztak a nyilasokra. Az előadó hangsúlyozta, hogy a magyar kormányok mindegyike fellépett a nyilasok ellen, más-más eszközökkel és különböző sikerrel (a legnagyobb sikerrel Teleki Pál).
A dolgozat központi része a nemzetiszocialista politikai elit vizsgálata. Ezen belül az országos pártvezetők, a parlamenti képviselők és a miniszterek életútját elemezte. A statisztikai módszerrel végzett szociológiai vizsgálatban a szélsőjobboldali életutakat nemcsak egymással, de a kormánypártiakkal is összevetette. Előadásában részletesen az 1939-ben megválasztott képviselők imázsát elemezte az Országgyűlési Almanachban közölt életrajzaik alapján. A 263 életrajzi rekordot tartalmazó adatbázisba mintegy 120 életrajzi adatot rögzített minden személyről, s ezeket elemezte. A vizsgálatokból kirajzolódó kép számos kérdésben rámutatott az eddigi általános vélekedés tarthatatlanságára. Az összehasonlító elemzésből kiderült, hogy a szélsőjobboldal parlamenti frakciója a legtöbb szempontból a kormánypárthoz hasonló, mindkettő a társadalom egészét reprezentálta, míg a többi ellenzéki párt inkább rétegpártnak tekinthető. Különbség elsősorban abban volt a szélsőjobboldal és a kormánypárt képviselői között, hogy előbbiek fiatalabbak, s kevésbé voltak tekintélyesek, politikai-közigazgatási tapasztalatuk pedig alig volt. Meglepőnek tűnhet, de a szélsőjobboldal képviselőinek 78%-a végzett felsőfokú tanulmányokat (a kormánypártban ez 88% volt), s 40%-uk doktori címet viselt (a kormánypárt ez kb. 50%). Ezen belül a kormánypártban nagyobb volt a jogászok aránya, míg a szélsőjobboldalon felülreprezentált volt az orvosok és a bölcsészek száma. Ugyancsak érdekes, hogy a szélsőjobboldal „rendszerváltást” ígérő programjának ellenére parlamenti képviselői közt a magasabb társadalmi státuszúak is megtalálhatóak voltak, igaz, kisebb arányban, mint a kormánypártban. Képviselőik túlnyomó többsége (74%-uk) azonban ugyanúgy az úri középosztályhoz tartozott, ahogy a kormánypárt esetében is (81%). A szélsőjobboldalon a kispolgárság soraiból érkezők voltak felülreprezentáltak a kormánypárthoz képest.
Az előadó kitért a Szálasi-kormányra is, amely az első nemzetiszocialista kormány volt, a vizsgált időszakban a legfiatalabb miniszterekkel (60%-uk 50 évesnél fiatalabb), akik túlnyomórészt (88%) közrendűek voltak. Az elemzés arra hívta fel a figyelmet, hogy ők minden szempontból a hatalmi eliten kívülről érkeztek. Paksa Rudolf összegzése szerint a szélsőjobboldali politikusok között minden réteg megjelent, sőt még jobban le is képezték a korszak társadalmát, mint a korábbi politikai osztály. Ezzel párhuzamosan kevésbé voltak tekintélyesek, mint a kormánypártiak, szakmai tudásukat tekintve viszont nem voltak rosszabbak. Amiben jelentős különbség mutatkozott: a szélsőjobboldalnak (Imrédy régi politikusgárdáját kivéve) alig volt politikai és közigazgatási tapasztalata.

(Az előadáshoz kapcsolódó grafikonok itt találhatóak.)

Farkas Ildikó