Szovák Kornél, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense és az MTA–ELTE–PPKE Ókortudományi Kutatócsoport vezetője, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet meghívására tartott előadást intézetünkben Krónikakutatás a 21. században címmel november 20-án.

A 21. század krónikakutatása a technikai fejlődésnek köszönhetően rendkívüli lehetőségekhez jutott, de nem kis nehézségekkel is kénytelen szembenézni. Az előadó a korszerű szövegkiadás és kommentár hiányát, valamint a régi elméletek napjaink kutatását is meghatározó hatását szemléltetendő a középkori krónikaírás ún. őstörténeti koncepciójának formálódását, illetve ennek egy aspektusát mutatta be, mely éppoly összetettnek látszik, mint más népeké (autochton, bibliai és művi/antik hagyomány).
A 15. század végi nagy krónikaszintézis bevezető fejezeteiben Thuróczy János két olyan régi krónikára hivatkozik, melyeket forrásul használt műve összeállításához (Chronica Hungarorum, 1488, Soliloquium). A történetíró szerint a két krónika – azon túl, hogy egyik állítólag I. Károly (1301–1342), a másik pedig I. Lajos (1342–1382) idejében keletkezett – leginkább abban tért el egymástól, hogy másként mutatták be a magyar nép eredettörténetét. A Lajos kori krónika minden bizonnyal az a mű volt, melyről a Képes Krónikát másolták, a Károly kori pedig a Budai Krónika című nyomtatványban (1473) őrzött szöveg valamelyik korai kézirata. A Képes Krónika prológusa ismerteti az összeállító módszerét is: „különböző régi krónikákból szerkesztve egybe, melyeknek igaz állításait belevettem, hamisításaikat viszont teljes egészükben elutasítottam” – írja. Korábbi nézeteket mérlegelő eljárása a bibliai származáshagyomány ismertetésénél is tetten érhető, éppenséggel egy olyan mondatban, ami nem kis szövegkritikai és értelmezési nehézséget vet föl. Ebben az összeállító vitatkozik egy olyan korábbi nézettel, mely szerint a magyarok Jáfet leszármazottjától, Nimródtól vették eredetüket. A 14. századi kompilátor szerint, ha Nimród lenne az ősapa, akkor a magyarok nem lennének Noé „jó fiának”, Jáfetnek az utódai, nem rendelkeznének az európai népekre jellemző előkelő származással, hanem a megátkozott Noé-fiútól, Kámtól származnának (tőle a középkori hagyomány jobbára az afrikai népeket származtatta). Az író ezért egy régi hagyományra (Isidorus, Exordia Scythica, Regino, Anonymus) támaszkodó származáselmélethez tért vissza: a magyarok Jáfet leszármazottjától, Magogtól vették eredetüket, aki egyébiránt Szkítia első királya is volt. Mályusz Elemér a krónikás nézeteltérés okán feltételezte, hogy a legrégibb – korunkra ugyan nem maradt, de egykoron biztosan létezett – krónikás mű (ún. ősgeszta) írója a 11. században keresztény papként elítélte a pogány kor hagyományát s a magyar őstörténetet sötét színekkel ábrázolta: a szkíta őshazát egy később kiformálódott vonzó képpel ellentétben vad és kietlen tájként mutatta be, a magyarokat pedig szándékosan Noé azon fiától eredeztette, akit az apja megátkozott. Ez a koncepció – a korai, ún. kámita eredethagyomány tudatos vállalásáé – volt az alap arra, hogy a történeti hagyományt őrző mondák (pl. csodaszarvas-monda) írásba foglalását a kutatók egy része olyan írónak tulajdonította, aki eszerint az egyházellenes pogányságra rokonszenvvel nézett (Kézai Simon, 1282–1285), s ugyanez az irányzat az ősgeszta és Kézai kora között eltelt hosszú időt, illetve az ősgeszta írójának ellenszenvét tette felelőssé azért, hogy az eredeti pogány kori hagyományok jelentős része (pl. törzsnevek, megbízható fejedelemnévsor) kiveszett a történeti írásbeliségből.

Újabb kutatások szerint a feltételezett korai (11–12. századi) magyar történetírás ezen szemléletével egyedül állt a közép-európai népek historiográfiájában, nem akadt még egy olyan történetíró, aki saját népét a gyalázatos kámita eredettel ruházta volna fel. Az előadó amellett érvelt, hogy a tudatosan vállalt kámita származáshagyomány valahai meglétét egyetlen krónikaszöveg sem támasztja alá. A régi magyar történetírásban Jáfet leszármazottjának megtett Nimród/Ménrót pusztán következetlenségével váltotta ki a Képes Krónika összeállítójának rosszallását, amit nem mellesleg friss, Párizsban szerzett ismeretei alapján álló tudós büszkesége is ösztönzött. Ez az író ugyanis véleményét hosszas bibliai fejtegetésbe ágyazta, melyről kiderült, hogy nem közvetlenül a Szentírásra, hanem szó szerint annak egy akkoriban rendkívül korszerű kommentárjára, az 1349-ben meghalt Nicolaus de Lyra munkájára támaszkodott (Tarnay Andor). Ennek alapján az előadó a Képes Krónika érvelésében szereplő eddig megfejthetetlennek bizonyult hivatkozást (Sanctus Sigilbertus, episcopus Anthyocenus, Chronica orientalium nationum) is Nicolaus de Lyra szövegeiben keresné, s a teológiai tudását büszkén csillogtató történetírót is ferences környezetbe helyezné.